Az előző fejezetben láttuk, ahogy Barnabásról, a sikeres negyvenes nőgyógyászról egy szerencsétlen (vagy szerencsés?) véletlen folytán kiderült, hogy van valakije. A felesége, a gimnáziumi tanár Piroska álmában sem gondolta, hogy munkamániás férje ilyesmivel foglalta el magát. Nem könnyű helyzet, megcsalt feleségnek lenni fájdalmas és megsemmisítő. De Szeretőnek lenni se mindig könnyű. Megismertük Lizát is, a fiatal színésznőt, akire eddig mindig csak a Szerető szerepét osztotta az élet, de most többet akar. Valakit, aki csak az övé: és családot, gyerekeket. A baj csak az, hogy akit most kiszemelt magának, megint másé, és egyáltalán nem biztos, hogy el akar válni a kedvéért. Vajon hogy folytatódik a történet?

Kedves Olvasó!

Gratulálok! Innentől kezdve Te vagy Piroska, a Megcsalt Feleség!

Ez most olyasmi érzés, mint amikor először azt mondták Neked a szülőágyon:

– Gratulálok, anyuka! – És nagyon örültél neki, miközben viccesen hangzott, hogy tényleg az vagy már, Anyuka.

– Gratulálok, megcsalt feleség! – mondod most magadnak, és éppen annyira idegenül hangzik, mint akkor az anyuka, csak ez nem olyan vicces.

Megcsalt feleség vagy, mert megcsaltak, és ez annyira fáj, hogy gyilkolni szeretnél, azt akarod, hogy vér folyjon, vér, vér, és csak azért nem ordítasz, mint egy sebzett vadállat, hogy meg ne hallják a gyerekek. Mégis, amikor Barnabás kilép a vécéről, ahol eddig – mint kiderült – a szeretőjével csetelt, olyan bűnbánó, megnyúlt arcot vág, hogy kicsit még a szakálla is hosszabbnak tűnik tőle. Hirtelen felnevetsz ezen, és olyan irracionális módon hosszan röhögsz, összegörnyedve, fuldokolva, hogy végül ő is elmosolyodik. Reménykedni kezd, hogy még sincs semmi visszafordíthatatlan baj, csak félreértette a helyzetet.

– Mi van? Mi a vicces? Jól vagy? – közelebb lép, és barátságosan megsimogatja görnyedt hátadat.

– Igen – liheged. – Mint akinek ledarálták a szívét!

Barnabás furcsán megdermed, és elrántja a kezét. Te próbálsz hideg és ironikus maradni, de sajnos kicsit beleremeg a hangod.

– Azt hittem, azt fogod mondani, hogy szeretlek, angyalka – próbálkozol. – Másoknak azt szoktad válaszolni. Pedig egyesekre találóbb lenne a büdös kurva, nem?

Hú, de régen mondtad már ki ezt a szót, hogy kurva! Lehet, hogy gyakrabban kellene használnod.

Egész testedben remegsz, és lerogysz a kanapéra. Barnabás gondterhelten járkálni kezd a nappaliban körbe-körbe, mintha valami kvízjátékban lenne, ahol egy rendkívül nehéz villámkérdésre kellene kigondolnia a választ.

– Basszus, basszus, basszus… Ezt nem így akartam! Annyira nem így! – lihegi, majd néhány kör séta után a szoba közepén leguggol, és fújtat. Annyira kapkodja a levegőt, hogy attól félsz, rosszul lesz. Eszedbe jut, hogy meg kéne mérni a vérnyomását, de aztán emlékezteted magad, hogy most inkább dögöljön meg ez a szemétláda.

Magyarázkodni kezd.

– Figyelj, ez így kontextus nélkül… amit olvastál, ez így csak egy… el akartam mondani, hogy megbeszéljük, hogy beszélgessünk egy kicsit magunkról. Hogy én egy ideje nem éreztem már magam jól a házasságban. Bezárva éreztem magam, és kiutakat kerestem, de nem tudtam, hogy hogyan…

Nem bírod ezt a hebegést, közbekiabálsz.

– Ez szuper, és ehhez nekem mi közöm? Én zártalak be?

– Dehogyis, egymást zártuk be, érted. Nem mondom, hogy ebben egyedül te vagy a hibás!

– Nem tudom, én nem érzem magam bezárva. És ezért nem is szexelgetek más férfiakkal, szóval ezzel a dologgal egyedül vagy, bocs.

Szeretted volna csúnyábban mondani, inkább talán úgy, hogy nem „kúrogatok”, de azt valahogy nem merted. Valahol káros ez a magyartanári hivatás, olyan túlkulturált foglalkozás. Minek kell mindig választékos jó kislánynak lenni? A végén a rossz kislányoké, büdös kis kurváké lesz minden!

Barnabás eközben az előbbi abszurd pózban, a szőnyegen guggolva tárgyal tovább veled.

– Figyelj, Piroska, én bajban vagyok, csapdában érzem magam, és azért nem mondtam előbb neked, mert ki akartam gondolni, hogyan tovább. Azt akartam, hogy legyen egy tervem, amit eléd tárok.

– És kigondoltad? Vagy ezt a tervet majd angyalkával együtt kovácsoljátok ki?

– Nem, ezt majd nekünk kettőnknek kell kitalálni, ha majd egy kicsit meg tudtál nyugodni…

– Nem fogok kicsit megnyugodni, bassza meg!!! Hazudtál nekem! Miközben játszottad itt az elfoglalt apát meg a világmegváltó nőgyógyászt, ennek a kis picsának eszegetted a fasírtját! Különben elárulod, hogy egyáltalán ki ez a nő? Miért nem hallottam róla soha? Egy páciens, vagy honnan ismered?

Barnabás gondterhelten felsóhajt.

– Nem. Vagyis de, de foglalkozása szerint színésznő. Egyszer eljött hozzám, mert valaki ajánlott neki, aztán valahogy… mert elég súlyos problémája van, néha üzengettünk egymásnak, aztán egyszer elhívott színházba, és én elmentem, és így kialakult valami kapcsolódás közöttünk.

Barnabás meg a színház? Ez olyan valószínűtlen képzettársítás, hogy szinte érdekelni kezd.

– Ezer éve nem voltál színházban. Legalábbis velem soha nem jössz. És mit láttál? Tetszett?

– Nem tudom pontosan, valami félig improvizációs darab volt. Igen, elég jó volt. De most nem ez a lényeg, hanem hogy te is láthattad ezekből a szerencsétlen üzeneteimből, amit elolvastál, hogy én már le akartam zárni a dolgot, mert ez így zsákutca, rájöttem, hogy előbb meg kell oldanom a problémáimat, mielőtt… érted. És ezt úgy nem lehet, hogy bezavar, mármint belekeveredik egy ilyen erős érzelem. Tisztán kell látnunk magunkat, neked meg nekem, és ezért végül is szakítani akartam vele, azt hiszem. Igen.

– Aha. És ebből a célból írtad neki, hogy szereted? Meg hogy angyalka, mert szakítani akartál vele?

– Nem. Azért írtam, mert szar ember vagyok, és máshogy nem ment. De tegnap beszéltünk a jövőnkről, ő hozta elő, és akkor próbáltam ezt elmondani neki, de nagyon összetört szegény, mármint hogy nagyon összetört… ő.

– Ő – ismétled vissza a személyes névmást, ami most annyi rejtélyes tartalommal telt meg. Irigy vagy erre az Ő-re, szeretnél Te lenni Ő. De Te csak Te vagy.

Barnabás még mindig a szoba közepén guggol, szinte ugrásra készen, mintha valami furcsa iskolai tornaórai játékot játszanátok.

– De most akkor te beleszerettél ebbe a lányba? – teszed fel a kikerülhetetlen kérdést.

Barnabás a szőnyeget nézegeti. Ez a legrosszabb pillanat. Olyan érzés, mintha zuhannál, és tudod, hogy mindjárt a földbe csapódik a tested, és meghalsz. De most még mindig csak zuhansz.

– Szóval? Igen?

Barnabás váratlan, ruganyos mozdulattal a lábad elé veti magát – ejha, nemhiába a sok squash a kollégákkal!, vagy már akkor is a fasírtos csajjal volt, és csak neked mondta, hogy squashol?, de akkor meg mitől ilyen ruganyos?, a szex frissen tartja, vagy mi? –, hasal, és szorosan átkarolja a lábaidat, kapaszkodik beléd, mint fuldokló a mentőövbe, és a két bokádnak teszi meg a vallomást:

– Igen. De vége lesz.

Bummmm, a becsapódás. Különben már nem is fáj annyira, valószínűleg mert már zuhanás közben összetört benned minden.

Elfog a végtelen fásultság. Hirtelen rádöbbensz, hogy ez mindig és mindenkivel pontosan ugyanígy történik. Ugyanezek a szavak hangoznak el mindenhol, és ugyanígy fáj annak, aki hallja. Semmiben sincs semmi új. Mindenki egyforma.

Megcsörren Barnabás mobilja, a zsebébe nyúl, miközben megtartja fekvő, lábba kapaszkodó pozícióját, és megnézi a kijelzőt, amin megjelenik a hívó neve:

„Műtős Marci”

Villámgyorsan kinyomja a hívást. Olyan villámgyorsan és rémülten, hogy abban a pillanatban már tudod, hogy ez nem Műtős Marci. Ez Ő. Csak elővigyázatosságból ezen a néven írta be a telefonjába!

Egyszerre fog el a szánalom, a gyűlölet és a kétségbeesett vágy ez iránt a nyomorult szakállas ember iránt, akivel leéltél 23 évet, és akiről minden apróságot tudsz, kivéve azt, hogy kicsoda.

A történet folytatására 2025. február 3-án éjfélig lehet szavazni!

Aki lemaradt volna az 1. részről, itt tudja elolvasni.

(Borítókép: Németh Emília / Index)