Úgy döntöttél, hogy elmész a színházba megnézni a lányt, akibe a férjed beleszeretett, és erre az eseményre Attilát, a gimnáziumi magyartanár-kollégádat hívod magaddal.

Attila lelkesen válaszolt a cseten, örült, hogy elhívtad valahova. Eddig nem fordult elő, hogy iskolán kívül is találkoztatok volna, pedig régóta jóban vagytok: sőt, ő mindig is rajongással nézett rád, vele érdekesnek és szórakoztatónak érezted magad. Megbeszélitek, hogy háromnegyed hétkor találkoztok a Bródy Sándor Színház előtt.

Attila már ott szobrozik, amikor megérkezel. Állig be van bugyolálva, a sapkájára még a kapucnit is ráhúzta, a kezét pedig a zsebébe rejtve vár a bejáratnál. Te loholva jössz, persze, mint mindig. Indulás előtt még vacsorát készítettél elő a fiúknak (akik nem igazán voltak kíváncsiak a tegnapi veszekedés részleteire vagy arra, hol van az apjuk, azt mondták: „Légyszi, majd csak a végeredményt közöljétek, hogy váltok-e!”, ami ideiglenesen megkönnyítette a dolgodat, de nyilván majd foglalkozni kell vele), aztán felöltöztél a színházra.

A farmerhez egy hosszú, élénk narancssárga tunikát választottál, ami emlékeid szerint tíz kilóval ezelőtt nagyon jól állt neked. A tunikát elöl egy hatalmas, színes páva díszíti, aminek a farktollai valódi kék tollak, és amelyeknek a vége enyhén csiklandozza a nyakadat. Ezt a kis kényelmetlenséget, meg azt is, hogy olyan meleged van benne, mint egy kohóban, ellensúlyozza a ruhadarab fiatalos jópofasága.

Amint meglátod a színháznál a dermedten álldogáló cingár kis embert, rád tör a lelkiismeret-furdalás. Lehet, hogy mégse kéne szegényt belerántani ebbe a történetbe? Emlékszel gyerekkorodból, hogy a szüleid válása után anyukád sorban beköltöztette hozzátok az addig reménytelenül epekedő hódolóit. Neked nem kéne ebbe a csapdába beleesned, és persze még nem is tartasz ott, és nem is fogsz, ez biztos! Ez most csak egyetlen alkalom, hogy ne érezd annyira elhagyatottnak, öregnek és rondának magad.

Rettenetes volt ez a mai nap. Alig tudtál koncentrálni a tanításra. Két osztályban is inkább dolgozatot írattál, miközben folyton a telefont figyelted, nem hív-e, nem ír-e Barnabás.

„Vége van, elhagytam. Szeretlek.”

„Rájöttem, hogy nem bírom Nélküled! Hazamehetek?”

„Egész éjjel nem aludtam, a régi leveleinket olvasgattam. Hogy lehettem olyan hülye, hogy megkérdőjeleztem a közös életünket?! Szeretlek, bocsáss meg nekem!”

Na jó, ilyet Barnabás soha nem írna, de mindegy. Elképzelni jó volt.

De igazából már egy olyannak is örültél volna, hogy:

„Vásároljak hazafelé?”

De nem írt semmit, és nem látta a cseten a Te üzeneteidet sem.

Igen, igen, mert sajnos írtál néhány üzenetet. Olyanokat főleg, hogy mi van vele, hogy van, ne haragudjon, hogy elküldted, nem gondoltad komolyan, jöjjön haza, satöbbi. Meg pár olyat is, hogy reméled, jól szórakozik a kis kurvájával, amíg te meg a gyerekei otthon várjátok, és hogy kár volt rááldoznod az életedet egy gonosz f*szra, de egyszer volt Budán kutyavásár, többé nem lesz ilyen jó nője, mint Te. Oké, nem volt jó ötlet! De nagyon hosszú volt a nap, rengeteg másodpercből állt, és mindegyik egyenként égetett, mint a parázs. Ötvenegy nem fogadott hívás után azt is feladtad, hogy beszélni tudj vele.

Mindegy. Most arra kell koncentrálni, ami van: a fázós Attilára a színház kapujában, és Balla Lizára, aki talán nem is lesz olyan szép, és lehet, hogy rosszul is fog játszani.

– Helló! Már megijedtem, hogy nem jössz – csillantotta rád kedves szemüvegét Attila.

– Szerintem te értél ide túl hamar – mondod.

– Na jó, nekem könnyű, két házra lakom innen – mentegetőzik ő, és a maga furcsa, hirtelen módján felnevet.

Rendkívül akkurátusan vetkőzik le a ruhatárban, a sálját geometrikusan hajtogatja össze, és a táskájába teszi.

– Azt behozod a nézőtérre? – kérdezed.

– Igen, mert lehet, hogy huzat lesz – úgy mondja, mintha viccelne, de nyilván komolyan gondolja. Aranyosan elmosolyodik. Egy pici, okos ránc jelenik meg a szája mellett. Mégis milyen jó, hogy elhívtad magaddal! Olyan kedves fiú! Hirtelen majdnem megfogod a kezét szertelen örömödben. Milyen lenne újra szerelmesnek lenni? Ahogy Barnabás? Ennyi év után egy új szájat megcsókolni? Megnézed Attila ajkait, amelyek nagyon picik, pirosak és meglepően dúsak. Szemérmetlenségükben szinte nem is illenek a tulajdonosukhoz.

Elkezdődik az előadás. Eleinte nagyon feszült vagy, lenémítod a telefonodat, de kiteszed magad mellé a szék karfájára, hogy lásd, ha Barnabás esetleg jelentkezik.

De aztán beszippant a darab. Nagyon jók a színészek, izgalmas a történet, eleve nagyon szereted Csehovot, és bár várod Balla Liza színre lépését, ahogy telik az idő, egyre felszabadultabb leszel.

És akkor egyszer csak belép. Megfeszül az egész tested, úgy figyeled. Úgy figyeled, mintha Te lennél szerelmes belé. Attila rád sandít.

– Jól vagy? Furcsán veszed a levegőt – aggodalmaskodik.

És jobb keze mutatóujjával finoman megérinti a combodat.

– Nem, köszi! Jól vagyok – suttogod.

Közben Liza már Ivanov mellett ül a kanapén, és szinte szuggerálva nézi.

– Én megértem magát, Nyikolaj Alekszejevics – mondja rekedtes, lágy hangján. Olyan nyílt és gyönyörű a tekintete, hogy végképp vesztesnek érzed magad. – Maga azért boldogtalan, mert magányos! Csak a szerelem újíthatja meg!

Idegennek látsz mindent. Az embereket, a tárgyakat, de magadat is, a saját kezedet, mikor ránézel. Távolinak és idegennek, mintha az agyad nem dolgozná fel a beérkező információkat. Csorog rólad a víz ebben a kib*szott pávás tunikában, legszívesebben letépnéd magadról. Bocsánat, elnézést, bocsánat, bocsánat – motyogod az embereknek, akiken keresztültörsz a soron.

– Szökjünk Amerikába!!!! – üvölti a színpadon Balla Liza vadállati hangon.

Barnabás felröhög:

– De hát én a küszöbig lusta vagyok elmenni, nemhogy Amerikába! Dehogy szököm én el innen! Nekem feleségem van, és gyerekeim! Dehogy Amerikába nemhogy elszököm én…! A gyerekeimtől lusta vagyok dehogy szököm a feleségem el…!

Amikor magadhoz térsz, az előcsarnokban fekszel, keresztben a székeken, és egy ijedt jegyszedőlány meg Attila pátyolgat.

– Leeshetett a cukrod – diagnosztizál a kedves kolléga. – Ettél ma valamit?

– Még nem nagyon.

– Akkor most nem kell mentőt hívni? – kérdezi a lány.

– Nem, nem, köszönöm, jobban vagyok már… köszi! – nyugtatod meg.

Ahogy kiléptek a levegőre, tényleg jobban leszel. Igaz, hogy még remeg minden porcikád, de már legalább visszatértél a valóságba. Hülye ötlet volt eljönni ide, mit akartál ettől az egésztől? Szemtől szemben állni az ellenséggel? Mindegy, ez is megvolt.

– Nincs kedved bejönni hozzám egy kicsit? – kérdezi Attila. – Ehetnénk valamit.

Elgondolkozol rajta. Nem jó ötlet, félreértheti szegény, és többet gondol a dologba.

Na igen, de aztán otthon meg egyedül kéne lenni – vagy a fiúkkal beszélni –, egyik nehezebb, mint a másik. Megint égetnek majd a másodpercek, és a végén megint írogatni fogsz.

– Kiolvasztok egy halat, és megsütjük – fogadkozik Attila csillogó szemüveggel.

Megnézed a telefonodat, Barnabás továbbra sem írt.

A történet folytatására 2025. február 17-én éjfélig lehet szavazni.

Aki lemaradt volna a 3. részről, itt tudja elolvasni.

(Borítókép: Németh Emília / Index)