Úgy döntöttél, a színház után engedsz Attila invitálásának, és felmész hozzá egy kis esti halevésre – addig se otthon kínlódsz és fantáziálsz a boldog szerelmespárról, a férjedről és Balla Lizáról!

Attila nagyon megörült, hogy igent mondtál, és most lelkesen kalauzol az egykor elegáns bérház belsejében. A félemeleten van a kis garzonlakása, és alighogy beléptek, Attila kellemesen megváltozik. Látszik, hogy otthon érzi magát, még a mozgása is begyorsul, föl-le szaladgál, leveszi a kabátját, de előbb még feléd nyúl, hogy lesegítse a tiédet, de te annyira nem vagy ehhez hozzászokva, hogy valami furcsa tánckoreográfia alakul ki, egyet balra, kettőt jobbra léptek nevetve, aztán valahogy megoldódik a helyzet.

A lakás nagyon rendezett, nincs túl sok tárgy, csak ami szükséges. A felszínen teljes tisztaság van, de mindenfelé érezhető az a jellegzetes agglegényszag, ami a ritkán mosott haj (fejbőr?), ruha, bútorkárpit, a felületes takarítás és a szellőztetés hiányából áll össze valahogy mindig ugyanolyanra.

Vendéglátód a konyhába invitál, ami nem is helyiség, csak az előszoba egyik benyílója, aztán aranyos köténykét ölt, és nekiáll a halsütésnek – vagy várjál, ha jobban megnézed, nem is olyan aranyos ez a kötény.

– Hú, ez a kötény egy kicsit… pajzán! – állapítod meg.

Attila elpirul.

– Jaj, tudom, a hülye haverjaimtól kaptam, csak mindig elfelejtem, hogy meztelen női test van rajta. Bocs, ha megbotránkoztattalak!

– Á, ha tudnád, mik történnek velem mostanában… nem félnél, hogy egy pucér nős kötény megbotránkoztat.

Attila nem válaszol, elmélyed a halsütésben. Vajon miért nem kérdez vissza? Pedig elég magasra dobtad a labdát. Na mindegy.

De aztán a vacsora közben feloldódsz, tényleg jó együtt lenni. Iskolai dolgokról beszélgettek, hogy ki hogy viseli a 11. a-t, mennyire nem lehet a diákoknak semmi olvasnivalót feladni, mert nem bírja feldolgozni az agyuk. A hal kicsit vízízű, de a hangulat jó.

– Halhoz fehérbor dukál! – komolykodik Attila, miközben kinyit egy palackot, te meg nevetsz egy tényleg jóízűt azon, hogy „dukál”.

Néha eszedbe jut Barnabás, és elképzeled, hogy lát téged, figyeli ezt a jelenetet, és ez elégedettséggel tölt el: hahahaha, nem otthon szomorkodom! Van társaságom, iszunk, nevetek, nélküled is teljes ember vagyok!

– Attila, mesélj valamit magadról! – duruzsolod. – Sokat szoktunk dumálni, de igazából keveset tudok rólad.

Attila ijedten pislog a szemüvege mögül.

– Magamról? Mit meséljek? Nem vagyok valami extrémen érdekes. Egyedül élek, sajnos. De egyébként nem vagyok magányos, sok barátom van, eljárunk helyekre. Gimnáziumban tanítok magyart. Ja, ezt már tudod, nyolc éve kollégák vagyunk!

Udvariasan elmosolyodsz a viccen, őbelőle meg kitör a szokásos, kiáltásszerűen hirtelen nevetés.

– Szar a humorom – folytatja. – És kábé ennyi.

– És a gyerekkorod? Hol telt? – próbálkozol, miközben érzed, hogy egy kis csíkban lassan csorog le az izzadság a pávás pulcsi alatt. Mi az isten tetszhet ennek a fiúnak benned?! Miért hív fel magához egy idősödő, kivörösödött fejű, hetvenkilós, pávatollakat viselő nőt? Nem, nem, nem ilyeneken kell gondolkodni, Piroska, most érzed, hogy ragyogsz, viccelsz, minden rendben van veled! Az izzadságcsík meg nem látszik. Még.

– A gyerekkorom? Hát, figyelj, az eltelt.

– Miért mondod így? Olyan szörnyű volt?

– Nem volt egy pihepuha fészek, fogalmazzunk úgy.

– Ó, sajnálom! – mondod, és tényleg sajnálod. Ebben a pillanatban nagyon sajnálod a kis szemüvegest, és érzed a sötétséget körülötte, amit eddig sosem éreztél.

– Ne sajnáld – mosolyog, és az okos kis ránc megjelenik a szája mellett. – Ezt majd az apámnak kell lerendeznie a végén valakivel, Istennel, mondjuk.

– Te hiszel Istenben, Attila?

– Aha, de csak ezért. Hogy az apám ne ússza meg! – És nevet.

Az alázatos, szerény tekintete mélyén ül valami hideg és kegyetlen. Egy pillanatra mintha egy kést látnál megvillanni…

Fú, ez jó nagy hülyeség! Haza kéne menni. Izzadsz is, mint a ló, a hal is elfogyott. Indulás!

Hirtelen eszedbe jut a gyönyörű és fiatal Balla Liza – nemcsak eszedbe jut, de meg is jelenik előtted, olyan plasztikusan, mintha közelről látnád a gyönyörű bőrét és az affektáló ajkait, ahogy a videóban beszélt. Jaj, ne, basszus, nem kéne megint elájulni, ráadásul egy idegen lakásban!

– Megint rosszul vagy? – kérdezi Attila, és tettre készen feláll az asztaltól, hogy azonnal cselekedni tudjon, ha szükséges.

– Nem, köszi, csak rohadt melegem van ebben a pávás cuccban. Hülye vagyok, hogy ezt vettem fel!

– Pedig jól áll! De megértelek, látszik, hogy nagyon meleg. Leveheted, ha gondolod! Adok egy rövid ujjú pólóinget vagy valamit.

Nem vagy vidám, de elneveted magad.

– Mi az a pólóing?

Attila zavart lesz, valószínűleg fel sem merült benne, hogy valaki nem ismeri a pólóinget.

– Hát, rövid ujjú. Ilyen galléros póló.

Gondterhelten felsóhajtasz. Fú, lehet, hogy nem kéne most galléros pólóinget öltened Attila lakásán, ez valahogy egyre kínosabb kezd lenni!

– Menj be nyugodtan a fürdőbe, ott átöltözhetsz! – mondja a házigazda, és te valamiért engedelmeskedsz, és elindulsz utána. Ő kitárja az ajtót, és mint egy elegáns étterembe, betessékel.

– Parancsolj!

A fürdő kicsit retró, nagyanyáink csempéje van a falon, és földbe süllyesztett kád. Biztos örökölte a lakást, gondolkozol, miközben kibújsz a csatakos pávapulcsiból, és átveszed a pólóinget. Megnézed magad a nagy kerek tükörben: huh, hát ez a pólóing elég passzentos, rövid is meg szűk is. Attila méretére van szabva. Behúzott hassal is hülyén nézel ki benne – de meghátrálni most már nem lehet, mert akkor kiderülne, hogy kövér vagy, és azért utasítod vissza. Tök mindegy, ő se egy Antonio Banderas, lesz, ami lesz, bemész ebben. Aztán hamar hívod úgyis a taxit, és…

Most ez mi? Nem nyílik az ajtó. Hiába erőlteted, nem lehet lenyomni a kilincset, pedig kulcs sincs benne, de fura egy zár ez! Ráhelyezed a testsúlyodat, szinte ráfekszel, de a kilincs tart, mint a beton. Ha valaki bezárta, akkor nyilván kívülről tette meg.

Felpörög a pulzusod.

Attila…? Ez mennyire valószínű? Hogy egy perverz gyilkos, és nőket ejt foglyul a kis kopasz magyartanár? Hát ezer éve ismered a suliból, soha nem volt semmi olyan… de a nőrabló perverzeknél se szokta gondolni róluk senki, hogy tizenvalahány évig tartják elzárva a lányokat a pincében.

És a szeme!

Kezdesz bepánikolni, remegsz. A telefonodat a konyhában hagytad, basszus. Ki tudja, hogy vele mentél ma színházba? Senki. A cseten megvan, mondjuk, hogy elhívtad, de azt majd csak már akkor nézi meg a rendőrség, ha eltett láb alól. Keresni se nagyon fognak: Barnabás eleve nem, hogy rohadna meg, a gyerekek meg valószínűleg azt gondolják, hogy kiborultál, és elmentél valahova egyedül.

Van egy ablak a kád fölött. Egyszárnyú és annyira nem is kicsi – kiférni talán kiférnél rajta, de vajon hova jutnál? A félemeleten vagytok, elképzelhető, hogy nem ütnéd meg magad.

A történet folytatására 2025. február 24-én éjfélig lehet szavazni.

Aki lemaradt volna a 4. részről, itt tudja elolvasni.

(Borítókép: Németh Emília / Index)