Úgy döntesz, hogy a körülményekhez képest normálisan fogsz viselkedni, amikor hazaérsz.

Az az igazság, hogy legalább annyira taktikai meggyőződésből döntesz így, mint szeretetből és valódi megértésből. Az az elméleted, hogy a harag ebben a helyzetben nem lenne hasznos: ha szörnyetegnek mutatod magad, akkor egyrészt könnyebb utálni és elhagyni, másrészt a gyerekek felé is a hiteltelen, hisztérikus anya képét mutatod, amit a legkevésbé sem szeretnél.

Amikor kiszállsz a taxiból, remeg minden tagod. Nagyon dühös vagy, nehezen tudod megbocsátani, hogy Barnabás nélküled beszélt a gyerekekkel – neked meg egész nap nem vette fel a telefont, sőt (némileg érthető módon) le is tiltott, miután te (némileg érthető módon) egész nap könyörgő, illetve fenyegető üzenetekkel zaklattad. Közvetlenül azután, hogy kiderült, viszonya van Balla Liza színésznővel.

A lépcsőházban légzőgyakorlattal próbálod legyőzni a dühödet.

Levegő mélyen beszív, benntart – fuuuuuuuuuhhhhhh, kifúj. Ez az!

Még egyszer: beszív, benntart, kifúj.

Végre, érzed, hogy lassul a pulzusod.

Vajon mit mesélhetett nekik? Apa szerelmes lett, nincs mit tenni, meg kell őt érteni? Liza néni szép és fiatal, alig öregebb nálatok, biztos megszeretitek majd?

Nem, ez nem a jó irány, inkább visszaszámolsz tíztől: tíz, kilenc, nyolc, hét, hat...

Ekkor hirtelen nyílik az ajtó, és Barnabás lép ki a lakás ajtaján, kezében pizzásdobozokkal.

– Hoppá... szia! – üdvözöl kedvesen. Tisztára, mintha örülne neked.

Te még csak hatnál tartottál a visszaszámlálásban, nem volt még teljesen előkészítve az anyai mosoly az arcodon. Azért hatvanszázalékos eredményt sikerül produkálnod, egy majdnem kedves majdnem mosolyt a konyhába lépve.

– Sziasztok! – vicsorogsz a két gyerekre. – Vacsoráztatok?

Gergő nem méltat válaszra, a telefonján görget valamit, Marci viszont kedvesen biccent feléd:

– Helló! Aha, igen, ettünk, apa rendelt pizzát. Tök finom volt, tonhalas!

Tavaly még rád ugrott volna és összepuszilgat, de tizenkét éves érett férfiként ezt már nem teheti meg. Jézusom, hova tűnt az a két kis csimpaszkodó ovis, akiket pár éve még uszodába, karatéra, csúszdaparkba vittél? Mindenhova vinni kellett őket, kézen fogva, mert folyton szükségük volt rád – most már sehova se kell vinni senkit. És mostantól soha többet. Mindenki megy magától.

– Hu-ú, anya? Magadnál vagy? – kedveskedik Gergő.

– Igen, persze, picikém. Figyelek! Mi a helyzet?

– Én nem tudom, de te nagyon be vagy zombulva. Apa azt kérdezi, hol voltál.

Hirtelen felmegy benned a pumpa. Most mi ez, kihallgatás?

– Apa azt kérdezi? Miért, ő hol volt?

Egy pillanatra mindenki lefagy.

– Hát... – értetlenkedik Barnabás. – Én ügyeltem, rendeltem, aztán... hazajöttem. Te meg?

Ártatlanul, felhúzott szemöldökkel néz rád, mint a világ legrendesebb embere.

Mindig ezt csinálja, ezekkel a hiányos mondatszerkezetekkel operál, ha számon akar kérni valamit: „Hát te?” – „Te meg?” – „És akkor?” Rohadt idegesítő, miért nem tud egy kicsit őszintébben taplóbb lenni? Természetesebb lenne, mint ez a finomkodó szarakodás.

Ne haragudj, Piroska, de muszáj emlékeztetnünk téged arra, hogy mit határoztál el hazafelé jövet (és nem utolsósorban, hogy mit szavaztak meg az olvasók!): nyitott akartál lenni és kedves, aki nem indulatból kommunikál. Kérlek, hogy ennek szellemében cselekedj! Köszönjük.

Hatott a fejmosás, magadba szállsz, és rájössz, hogy igazunk van, félre kell tenned a haragot és bosszúvágyat. Nekiveselkedsz, hogy legalább kedveld a férjedet, akivel 23 évet leéltél, és most mégis idegenebb, mint bárki az utcáról.

– Színházban voltam – mosolyogsz édesen a családodra.

Gergő bólogat, jóváhagyja az információt.

– True. A Bródy Sándor Színházban voltál, aztán egy másik random házban, szintén a Bródy Sándor utcában – magyarázólag felemeli a telefonját. – Rajta vagy a lokin.

Ja, tényleg, az a hülye lokátor! Te kérted, hogy állítsátok be, hogy mindig tudd, merre járnak a fiúk. Nem sejtetted, hogy ez vissza is üthet.

– Igen, színházban voltam, kell az is néha. Na és ti? Miről beszélgettetek itthon?

A három férfi összenéz, mint akik megegyeztek valamiben.

– Az élet dolgairól – mondja Marci, és felnevet, mint egy kisgyerek.

Kezdesz paranoiás lenni.

– Na és, milyen az élet? Mi derült ki róla? – vihogsz idétlenül.

– Hard – mondja Gergő. – Főleg apának.

Megáll benned az ütő. Barnabás mentegetőzve közbeszól.

– Meséltem neki az orvosi pálya viszontagságairól. Nehogy ők is a nyomdokaimba lépjenek, és aztán végzetesen elhanyagolják a családjukat!

Ez most jólesik, hogy nem játszott ki, és nem beszélt a gyerekeknek Balla Lizáról. Érzed, hogy mindjárt sírni fogsz. Bemenekülsz a fürdőszobába azzal, hogy zuhanyozni fogsz, leroskadsz a lecsukott fedelű vécére, és csak ülsz. Eszedbe jut az a másik fürdőszoba, amiben bent rekedtél ma.

Hallod kintről, hogy Barnabás jó éjszakát kíván a gyerekeknek, Marcinak talán még puszit is ad. Mikor történt ilyen utoljára?

Aztán halkan kopogtat a fürdőszobaajtón.

– Bent vagy? Bejöhetek?

Kinyitod az ajtót, és ő úgy áll veled szemben, mint egy szép, szakállas királyfi. Olyan optimistán feszít, a szeme ragyog, a szája mosolyog – hogy csókolhattad meg pár órával ezelőtt azt a borzalmas Attilát?!

– Hiányoztál – mondja őszintén.

Megölel, és te hozzábújsz. Nem biztos, hogy akartad most ezt, de nagyon el vagy fáradva, neki meg nagyon jó illata van. Ugyanígy szokta megölelni Balla Lizát is? Nem, őt biztos sokkal szenvedélyesebben. Nem ilyen szánakozva és apáskodva, mint ezt az öreg feleséget! És Balla Lizának nincs megvastagodva a dereka, nincs pohos pocakja, és a melle is kisebb, keményebb, hegyesebb...

Már a nyakadban szuszognak Barnabás otthonos, csiklandozó csókjai, már kezdi félrehúzni a fehér gallért a nyakadból, hogy jobban hozzád férjen, amikor valami feltűnik neki.

– Hé, mi ez a ruhadarab rajtad?

– Pólóing – válaszolod. Nehogy már te kérj bocsánatot!

– Ebben mentél a színházba?

– És igen, miért, nem tartod elég elegánsnak?

Barnabás visszavonulót fúj, nem ezen a fronton szeretne most nyerni.

– Dehogynem, neked minden jól áll! Viszont attól még most levesszük.

Megpróbálja lehántani a ruhát, de Attila pólóinge nem adja könnyen magát.

Leállítod.

– Ne, légyszi! Ne ezt csináljuk most!

– Hanem?

– Beszélgessünk.

Barnabás felsóhajt.

– Oké, persze. Ki kezdi? Te vagy én?

A történet folytatására 2025. március 10-én éjfélig lehet szavazni.

Aki lemaradt volna a 6. részről, itt tudja elolvasni.

(Borítókép:  Németh Emília / Index)