Úgy döntöttél, hogy végighallgatod a férjedet, Barnabást, hadd mondja el az ő verzióját a házasságotokkal kapcsolatban.

Leültök a hálószobában a nagy franciaágyra, ő befészkelődik a sarokba, mintha támaszt keresne a falnál. Ahogy négykézláb bemászik, figyeled a kicsit lompos, kedvesen ismerős mozgását. Fiatal korotokban kifejezetten hasonlított egy puli kutyára, akkor még hosszabb haja is volt, de most a négykézlábazás megint kiemelte ezt a párhuzamot.

Az arcát dörgöli, sóhajtozik. Te úgy érzed magad, mintha valami vidámparki játékon ülnél, hajóhintán, ami valószínűleg átfordul. Kapaszkodsz a fehér IKEA-s díszpárnába, amire fura állatok és különös, színes növények vannak hímezve. Vajon ezek miért ilyen ijesztőek? Miért kell ezt csinálni az emberekkel, miért nem lehet egy díszpárna mintája MEGNYUGTATÓ?!

Érzed, hogy mindjárt elsírod magad, annyira ki vagy bukva az IKEA-ra.

Akkor Barnabás belekezd.

– Na szóval. Megpróbálok őszinte lenni, de ez most nyilván csak az én szemszögem, és utána persze majd te is elmondod a te verziódat, jó?

Szóval szerintem mi alapvetően egy tök jó páros voltunk, vagyunk, testileg-lelkileg, mindig mindent meg tudtunk beszélni, tudtunk együtt röhögni, és amúgy még szeretjük is egymást, ami nem egy rossz alap. Igaz, hogy én egy ideje már, jó ideje, szar embernek éreztem magam, amiért egyedül hagytalak a gyerekekkel, a háztartással meg mindennel – de hát tudod, ezerszer megbeszéltük vagy inkább megüvöltöztük ezt. Szóval szar embernek éreztem magam a munkám miatt, amiért ilyen fontos nekem, habár sokszor nem én döntöttem arról, hogy mennyit vesz el belőlem. Felfalt a munkám, és persze én meg hagytam magam.

Meg miközben ott egyre jobb, egyre fontosabb lettem mindenkinek, itthon úgy éreztem, egyre kevésbé számítok. Néha itthonról nézve tök nevetséges hülyének láttam a benti figurámat, egy ilyen fontoskodó, önimádó seggfejnek – vagy ahogy te is hívtál nagyon viccesen, Hegyi doktor, az anyák megmentője, hát igen. Ez kicsit szánalmas, de közben az kétségtelen, hogy tényleg megmentem az anyákat. Konkrétan azt éreztem, hogy két személyiségem van: egy munkahelyi és egy itthoni, és a kettő összeegyeztethetetlen. Mindig mondtad, hogy a kórházban a páciensekkel, a mások feleségeivel kedvesebb vagyok, mint veled. De az az igazság, hogy egy idő után a mások feleségei is kedvesebbek voltak velem, mint te.

A zseniális, jó fej, humoros pasiból érzéketlen, lusta, szőrös, horkoló, de legalább pénzt szállító haszonállat lett, mire hazaért. Volt, hogy egy órát is tébláboltam a környéken, mielőtt hazajöttem, hogy még ne kelljen ezzé a nyomoronccá átváltoznom. Tudod, hogy féltem mindig a két világ találkozásától, és mikor kérdezted, hogy miért nem megyünk a munkahelyi bulikba vagy vendégségbe, az igazából ezért volt.

Közben téged is átrajzoltalak magamban: valami furcsa figurát tettem rád, egy bíró- vagy börtönőrfigurát, vagy a kettőt egyben, aki állandóan megítél és vár tőlem valamit, de akinek úgyse lehet megfelelni. A legszebb, amit kaphatok tőled, az a savanyú mosoly: „Na, gyerekek, hát ilyen is van: Apának sikerült hazaérnie Marci szülinapjára!” – mindig ilyeneket mondtál, csak ilyen negatívan tudtad kifejezni, ha valamit mégis teljesítettem. Akkor aznap egyébként a kezeim között halt meg egy csecsemő, és nyilván nem a gyerekzsúr közepén kezdem el mesélni ezt neked, de valahogy durva volt akkor a kontraszt.

Na mindegy, szóval: azt láttam, hogy semmi nem elfogadható, ami velem kapcsolatos, a családomra is mindig kaptam a beszólásokat, hogy hú, de nagy keresztények, miközben mindenki képmutató meg boldogtalan, satöbbi. Közben neked is volt másik éned, aki szimpatikusabb – magadnak is, gondolom –, az iskolai, a diákjaiddal például, vagy a kollégáiddal, a Ritával vagy az Attilával. Néha láttalak úgy röhögni velük, mint ahogy itthon sose szoktál már.

És akkor ott volt a szex, ami nyilván elromlott, elrontottuk. De szerintem már elég rég, még amikor a második gyerekért küzdöttünk. Kicsit ironikus, hogy a termékenységi specialistának nem jött össze, úgyhogy szuper volt, mert én erre még extrán szakmailag is rágörcsölhettem.

Én arra emlékszem, hogy azokon a napokon, amikor ovuláltál, én úgy éreztem magam, mint egy szexrabszolga. Rohantam haza, próbáltam teljesíteni, de ahogy emlékszel, ez egyre kevésbé sikerült. Mire Marci összejött, én már úgy éreztem magam, mint akit kasztráltak. És nagyon meg is haragudtam rád akkor, az az igazság. Lehet, hogy még mindig haragszom ezért. Azóta te is bezárkóztál, és egy ideje már tényleg semmi nincs, de én oda vezetem vissza ezt az egészet, arra az időszakra.

Na és akkor ebbe jött be ez a dolog. Vagyis ember, Liza.

Én nem kerestem szerelmet, őszintén, eszembe se jutott, hogy akarnom kéne – vagy hogy egyáltalán létezik. Szégyellem magam így utólag, de a gyerekeknek pár éve olyasmit mondtam, hogy ez a dolog csak a szaporodásról szól, csak a költők megideologizálták, meg ilyenek. Mentségemre szóljon, hogy tényleg ez volt a véleményem.

Nem vártam, és lehet, hogy ezért nem is tudtam ellene védekezni. Liza egyszer eljött hozzám a rendelésre egy elég súlyos problémával, endometriózisa volt, vagyis van, és ez eleve olyan téma, ami nagyon érzékeny, emberileg is, és nyilván úgy is kell kezelni. Több kivizsgálás kellett, konzultáltunk többször is, és néha beszélgettünk az életünkről meg mindenféléről. Neki nem volt könnyű élete, az anyja tizenévesen szülte, aztán intézetbe adta. Élete első három évében ott élt, aztán újra kivették a szülei, és hát felnevelték, vagy legalábbis próbálkoztak, ahogy tőlük tellett.

Ő is kíváncsi volt rám, kérdezgetett, és akkor meg azt éreztem, hogy hú, milyen régen nem beszéltem magamról, és most kicsit úgy újra el lehet sütni a gyerekkori történeteimet meg mindent, amit te már ismersz és unsz is. Úgy éreztem magam, mintha felélednék, szépnek láttam mindent, elsírtam magam, hogy milyen szépen fújja a szél egy fa leveleit, meg más elmebajok törtek rám. Aztán elhívott egy színházi előadására, utána beültünk valahova… Nem tudom, melyik ponton dőlt el a sorsom – de nem akarom hárítani a felelősséget, nyilván én is döntöttem valamikor.

Teljes téboly, de azt képzeltem, hogy ezt külön tudom kezelni az igazi életemtől. Abban bíztam, hogy a két valóság között egy vastag, áttörhetetlen fal van, pedig persze csak egy hártya volt, ami egy pillanat alatt átszakadt azzal, hogy te megtudtad.

Viszont abban a pillanatban én is rájöttem, hogy ez mekkora faszság volt. Vagy nevezhetném bűnnek is akár. Igen, ez bűn volt! És kérlek is téged, hogy bocsásd meg, ha meg tudod! Igazából az eszemmel már korábban is rájöttem erre, és próbáltam Lizával megbeszélni, de nagyon rosszul reagált, még fenyegetőzött is, amit persze megértek, és én is segghülye vagyok, hogy ezt így csináltam. Igazából nem is bánom, hogy kiderült. Megkönnyebbültem, hogy egy valóság van, fárasztó volt a kettő, és én eleve olyan fáradt voltam a munka miatt, hogy néha legszívesebben elmenekültem volna valahova a föld alá.

Azért ez most így nem könnyű. Amikor ott vagyok nála, úgy érzem, hogy egyértelmű, mit akarok: csakis ezt, ezt a szeretetet meg az új valamit, nem tudom, mi ez: bolygót, univerzumot. De amikor meg itthon vagyok veletek, akkor már el se tudom képzelni, hogyan képzelhettem bármikor, hogy… hogy nélkületek éljek…

Barnabás hangja már eddig is néha el-elcsuklott, de ezen a ponton sírva fakad, és nem tudja folytatni a monológot.

Te dermedten ülsz az ágyon, karjaidban a félelmetes párna. Hirtelen szenvedélyes vágyat érzel arra, hogy valaki más legyél.

És ami a valóságban nem lehetséges, azt a nagylelkű Író megadhatja neked. Most előtted áll a lehetőséget: kiléphetsz önmagadból, és a történet hátralevő részére Balla Lizává változhatsz!

A történet folytatására 2025. március 17-én éjfélig lehet szavazni.

(Borítókép: Németh Emília / Index)