Fogalmam sincs, mit keres ma egy zsidó Magyarországon. Sokan el is jönnek, de rengetegen maradnak, talán mert ott az otthonuk. Tudod, minek hívtuk ezt a földhözragadtságot a harmincas években?

Rémes emlékeket őrzök Magyarországról, Bécsbe viszont, ahova egyetemre jártam, szeretek visszamenni, pedig az osztrákok sem viselkedtek tisztességesebben velünk, mint a magyarok. Amikor nemrég Magyarországra látogattam, alig vártam, hogy végre eljöjjek, szinte elmenekültem. Pedig nem ért atrocitás, mindenki rendes volt, még azok is, akiktől nem vártam. Megfordultunk Lovászpatonán, abban a Győr és Pápa között fekvő faluban, ahol bujkáltam a háború alatt, a polgármester előzékenyen fogadott, kedvesen, mosolygósan, de hiába, végig féltem, mindenkinek azonnal el akartam mondani, hogy zsidó vagyok, nehogy valami megjegyzést kapjak tőlük.

Párizsban születtem 1939 januárjában, kilenc hónapos voltam, amikor kitört a háború. A szüleim magyarok, apám nagyváradi, anyám újpesti. Párizsban találkoztak, ott házasodtak össze. Apám kommunista volt, ahogy a legtöbb zsidó, ‘41-ben el kellett tűnnie, mert őket szedték össze legelőbb. Anyámat vásárlás közben, razzián kapták el a rendőrök, mialatt rám a szomszéd vigyázott. Így két és fél évesen egy nagynéném Párizsból elvitt Magyarországra, az ő kisfia, vagyis az unokabátyám paszportjával, fiúként utaztam. Anyám családjához kerültem Pestre, és szép lassan elfelejtettem a szüleimet.

Mígnem ‘44 januárjában anyám váratlanul megjelent a küszöbön. Kiderült, miután elfogták, egy stájerországi fegyvergyárba került, ahol szabotálta a munkát, emiatt összeverték, deportálták. Az úton összeesett. Az ilyeneket általában agyonlőtték, de őt valamiért otthagyták a fagyott földön. Miután magához tért, visszaindult kelet felé. Három hétig tartott az út. Egy tanyáról kihallatszó borzalmas káromkodásból tudta meg, hogy Magyarországra érkezett. Egy parasztgyerek szállította Pestre.

Szóval ‘44 januárjában csontsoványan megjelent a küszöbön. Harminc kilót nyomott, nem ismertem meg. Pont az ötödik születésnapomat ünnepeltük, estére járt, le kellett feküdnöm, épp tiltakoztam, amikor becsengetett.

Kinyitották az ajtót, és megláttam azt a vékony kis nőt hatalmas fekete férfikabátban, amit egyébként a parasztok adtak rá. És hallottam, ahogy a nagynéném felkiált: Magda! Tudtam, hogy az én igazi mamám neve Magda, és valahogy mindig mesebeli alaknak képzeltem őt. Éreztem, hogy ő az anyám, de ijedtemben elsírtam magam.

Ez történt januárban, márciusban pedig bejöttek a németek. Bujkálni kényszerültünk. Leköltöztünk Lovászpatonába, egy alkalmazottunk származott onnan. Egy nagyon rendes keresztény család nekünk adta a papírjait, úgyhogy anyám Weisz Magdából Zrínyi Emma lett, csakhogy az igazi Zrínyi Emmának fia volt, úgyhogy az unokabátyám lett a fia, én meg külön papírt kapva anyám unokahúga, Tóth Iluska. Képzeld, hogyan lehetett elmagyarázni egy ötéves gyereknek, hogy te már nem Evi vagy, az eredeti nevedet felejtsd el, mert ha rosszat mondasz, az életünkbe kerülhet.

Borzalmas volt az atmoszféra, mindenki mindig félt, ebben nőttünk fel. Rettenetes tanyán laktunk, az előtérben hatalmas kályha, az állatok ki-bejárkáltak, még a disznó is. Az egyik szobában egy parasztcsalád élt, mama, papa, négy gyerek meg a nagypapa, mi kaptuk a másik szobát. Készítettem képeket, amikor visszamentünk. Most voltam ott először azóta, irtó furcsa érzés, majdnem összeestem a látványtól, szerencse, hogy ott volt velem Magda, a legidősebb unokám. Rögtön felismertem a helyet. Leginkább az istállótól féltem, hatalmas fekete pókokkal volt tele. Érdekes, hogy a felnőttek a németektől meg az oroszoktól rettegtek, én meg a fekete pókoktól. A fejemben a háború összeszövődött a pókokkal.

Senki nem ismert minket, gyanúsak voltunk. Első nap jött egy csendőr, de az volt a szerencsénk, hogy Péter nem volt körülmetélve, mert az apja annak idején nem engedte, előrelátó volt, tulajdonképpen ezért maradtunk életben. Kérdezte a csendőr Pétertől, hogy hívják, de Péter elfelejtette az új nevét, azt pedig tudta, hogy az igazit nem mondhatja, ezért nem válaszolt. Megrázta a csendőr, mire odaugrottam, és mondtam, hogy Schmutzler János, hagyjad békén, én meg Tóth Iluska vagyok. Kérdezte a csendőr, Péter miért nem beszél. Mondtam, hogy a bombázás miatt megkukult. Karakán kislány voltam.

Született egy borjú a tanyán. Beengedtek minket megnézni, láttuk, ahogy a tehén lenyalja a kis állatot. Ez nagyon tetszett nekem, felnéztem anyámra, aki ugye hivatalosan a nagynéném volt, és kérdeztem, hogy ugye te is így nyaltál le engem, amikor megszülettem. Anyám azt válaszolta, én nem nyaltalak, talán az anyád. Rögtön éreztem, hogy rosszat mondtam. A parasztok röhögtek, hogy ezek az előkelő hölgyek nyalják a gyerekeiket. Fel se tűnt nekik semmi, anyám annyira gyors volt. Azt is megtanultam ötévesen, hogy ne anyunak szólítsam, hanem Emmus néninek.

Péter már évekkel korábban, kisgyerekként is sokat járt le a faluba. Volt egy folt a combján, mintha kávét öntöttek volna rá. Jött a nyár, rövid nadrágot húzott, és az egyik csendőr ráismert, hogy te vagy az a kis rohadt zsidó gyerek, aki azzal a zsidó kurvával volt itt, na, jövök értetek. Szaladtunk haza, hogy anyu, menekülnünk kell, ránk ismertek, erre anyám kézen fogott minket, irány a csendőrség, ott bent felháborodva kérdezte Pétertől: ki hívott téged rohadt zsidónak? És nekitámadt a csendőrnek, hogy tudja maga a különbséget egy rohadt zsidó és egy ilyen gyerek között?! A férjem a jó oldalon harcol, ha hazajön, meglátja, mit csinál magával! A csendőr egyetlen perc alatt az asztal alatt volt. Anyám irtó bátor volt, néha túl bátor.

Aztán borzalmas dolog történt: Péter összebarátkozott egy kisgyerekkel, kimentek az erdőbe, egy katonai bázis közelébe. Váratlanul kinyílt a kapu, a gyerekek elbújtak, kilépett két katona egy tucat fiatalemberrel, gödröt ásattak velük, és belelőtték őket. A két tízéves gyerek végignézte mindezt. Mire hazaértek, Péter belázasodott, három napig nem szólalt meg. Élete végéig emlékezett arra a napra, azt mondta, ez volt a legszörnyűbb, amit valaha átélt.

Pár nappal később este kopogtak az ajtón, két német tiszt. Gondoltuk, kész, vége, itt vannak értünk. Kérdezték: beszél-e valamelyikünk németül? Velünk volt anyám egyik barátnője, Iluska, akinek korábban az egész családját kivégezték, ő tökéletesen beszélt németül. Neki mondták, tudják, él itt két hölgy Pestről, hozzájuk jöttek látogatóba. Beszélgettek, az egyik az ölébe vett, adott cukorkát, kérdezték, jöhetnek-e máskor is. Jöttek is. Az egyik rendes pacák volt, a másik igazi náci. Anyám rákérdezett egyszer, mi zajlik az erdei katonai bázison, mondták neki, hogy zsidók dolgoznak ott, mire anyám javasolta, hogy amúgy is most van az aratás, jöhetnének hozzánk dolgozni zsidók. Másnap megjelentek két zsidó fiúval, ők ránk néztek, rögtön látták, hogy zsidók vagyunk, de nem szóltak. Anyu munkát adott nekik, közben persze agyonetette őket. Október lehetett, mindenki tudta, hogy nemsokára vége a háborúnak, de a zsidókat még folyamatosan ölték, ezért a két fiú megkérte anyámat, segítsen nekik elmenekülni. Anyu a kerítésük alá rejtett két parasztasszonyruhát, a fiúk abba öltözve szöktek meg, azok közé a nők közé vegyülve, akik főzni jártak hozzájuk. Azonnal hozzánk jöttek. Anyu azt mondta Péternek és nekem, hogy a két fiúval az istállóban alszunk a szalmán. Tiltakoztam, hiszen féltem a pókoktól, de anyu azt mondta, Ilukám, igen, akkor is Ilukámnak szólított, hogy muszáj.

És valóban bementünk, ott aludtunk a szalmán. Éjjel jöttek a németek, látták a két gyereket aludni, persze nem aludtunk, a szalmában alattunk feküdt a két fiú, a németek pedig indultak tovább. Másnap elment a két fiú, soha többé nem hallottam felőlük.

Napokkal később lövéseket hallottunk, féltünk kimenni, aztán az egyik éjjel nyílt az ajtó, három koszos ember lépett be, templomi gyertya a kezükben. Azelőtt sosem láttunk szovjeteket, kiabálni kezdtünk, ők is, majd anyám egyszercsak elüvöltötte magát, hogy hát ezek oroszok, jöttek minket felszabadítani, ne féljetek. Az oroszok kihúzták őket a házból, Juliska hisztériázott, erre az egyik katona megütötte a puskájával. Lövéseket, ordítást, verekedést hallottunk, aztán meg anyu ordított, kiszaladtunk. Ott állt anyu és Juliska, közeledtek feléjük a katonák puskákkal, és anyu kiabálta, hogy jid, zsidó, minden nyelven, hogy megértsék, hogy zsidók vagyunk. Szerencsére egyszer csak begördült egy kocsi az udvarba, kiszállt egy tiszt, odament anyuhoz, és azt mondta neki, bizonyítsd be, hogy jid. Szegény anyám belekezdett egy héber imába, Shema Yisroel Adanoi elohenu..., mire az orosz folytatta az imát, Boruch Shem Kevad, Malkusa..., ő is zsidó volt.

Pestre indultunk. A pályaudvar kövén öt zsidó asszony feküdt, egyenruhában, valamelyik táborból igyekeztek haza. A többi utas nem akarta feltenni őket a vonatra, mire anyám ránk szólt: Evi, akkor már Evi voltam, Péter, Juliska, segítsetek. Mind az ötöt feltettük a vonatra, de mire Pestre értünk, három meghalt. A két életben maradó egyike hazajött velünk, nálunk lakott sokáig, úgy hívtuk, hogy Depus, a deportált után.

Anyu meg akarta találni az apámat, visszamentünk Párizsba, három hétig tartott az út, közben töltöttem be a hetedik évemet, Strasbourgban, egy vöröskeresztes kocsiban. Anyu nagyon legyengült, nem akadt apám nyomára, próbálta rendbe hozni az életét, nem tudott vigyázni rám, így ideiglenesen egy Párizs melletti árvaházba kerültem.

Anyu nem akart Párizsban maradni, bő két év után eladta a lakását, de a pénzt ellopták tőle, így ottmaradtunk minden nélkül. Angliába költöztünk, anyu bentlakásos munkát kapott egy kórházban, engem egy barátnőjénél helyezett el, akivel még a háború előtt dolgozott Magyarországon. Egészen tizenhat éves koromig külön éltünk. Amikor már külföldiek is vásárolhattak lakást, anyának szüksége volt némi pénzre, és Depus Londonban élő jómódú rokonaihoz fordult, akikkel időközben jóba lett, de visszautasították a kérést. Akkor láttam először sírni anyámat. Végül összejött a lakás, a barátok besegítettek.

A gimnáziumot Angliában fejeztem be, aztán ösztöndíjat kaptam a bécsi egyetemre. Diploma után Venezuelába mentem fordítónak a nagybátyámhoz, de amikor ott egy év múlva kitört a forradalom, visszaindultam Angliába. A repülő leszállt New Yorkban, volt pár órám, gondoltam, körülnézek. Ötszáz dollárral a zsebemben bebuszoztam a városba. Láttam egy hatalmas reklámot: Hebrew National Kosher Salami.

Anyu ötvenkét évesen halt meg Angliában, apámról kiderült, hogy Auschwitzban végezték ki 1945. március 24-én, három nappal a tábor felszabadulása előtt. Anyám megérte, hogy kapott a németektől kárpótlást, az utolsó két-három évben legalább jómódban élt.

Én még megtanultam magyarul írni, olvasni, de a gyerekeim már nem beszélik a nyelvet, csak káromkodnak rajta. Mert én káromkodok, és csak magyarul, mert úgy lehet a legjobban.