Én már elmeséltem az életemet a három gyerekemnek. Föl van véve, le van írva egy csomó helyen, de még így is maradt jó néhány kérdés, amire nem tudom a választ, és már nincs is kitől megkérdezni. De legalább a gyerekeimnek meg az unokáimnak megvan, amit én tudok.
Pesten születtem '34-ben és ott is éltem '56-ig a szüleimmel. Apámnak papír- nagykereskedése volt, ugyanabban a házban dolgozott, ahol laktunk. A háború alatt deportálták, de túlélte. Nagyon erős volt, hozzá volt szokva a fizikai munkához, folyton cipelte az óriási papírbálákat.
Megjárta Auschwitzot, Buchenwaldot, Mauthausent és végül Theresienstadtban szabadult '45 májusában.
Betegen, gyengén tért haza, de felépült és elkezdett újra dolgozni. Egészen '48-ig, amikor az oroszok elvették az üzletet. Ugyanabban az évben apám elköltözött otthonról, el is vált volna, de anyám nem volt hajlandó. A törvény kimondta, hogy öt külön töltött év után lehet csak elválni, szóval '53-ig papíron még házasok voltak. Tizennégy évesen anyámmal maradtam, és a nagymamám odaköltözött hozzánk.
Nem sok mindenre emlékszem a háborúból, valahogy kizártam ezeket az emlékeket. Arra emlékszem, hogy március 19-én a nagyszüleim az Operába menet beugrottak hozzánk a Sas utcába. Ültünk, beszélgettünk és egyszer csak hallottuk a rádióban, hogy bejöttek a németek. Mindenki pánikba esett, a nagyszüleim ottmaradtak nálunk, nem jutottak el az Operába. Apámat munkaszolgálatra vitték, ahonnan hazafelé tartott, amikor Nagyváradon a németek levették a vonatról és deportálták. Ez volt az utolsó hír, amit hallottunk róla, aztán egy évig semmit. Próbáltuk keresni, de nem találtuk.
Anyut a téglagyárba vitték, én meg ott maradtam a nagymamámmal a csillagos házunkban. Néhány nap után megszökött, és elindult haza. Egyszer csak ott termett mellette egy német katona motorbiciklivel, és azt mondta anyunak, üljön fel mögé. Anyám azt hitte, vége van, biztos volt benne, hogy visszaviszi a téglagyárba. Ehelyett a motoros megkérdezte, hova vigye. Anyám annyira meglepődött, hogy nem merte azt mondani, ahol én voltam, hanem a gettóba vitette magát, ahol a szülei voltak. Meglátogatta őket, utána jött csak hozzám. Aztán elvitt egy keresztény rokonhoz, ők bújtattak. Azt nem tudom, ő hova ment, valószínűleg nem tartotta biztonságosnak, hogy együtt maradjunk, és külön bujkált. Később egy másik rokon fáspincéjében már együtt vészeltük át a bombázásokat.
Hónapokig maradtunk ott, és anyu még akkor sem engedett ki, amikor bejöttek az oroszok, mert az a hír járta, hogy megerőszakolják a lányokat.
Amikor kicsit elcsitult a helyzet, visszamentünk a lakásunkba. Az ablakok ki voltak törve, meg pár dolog hiányzott, amit aztán láttunk is a kedves szomszédoknál. De ez nem számított. Rendbe hoztuk a lakást, hogy újra tudjunk benne élni. Apám még nem volt otthon, egyedül voltunk anyámmal. Próbáltam neki segíteni, ahogy tudtam. Szappant meg kölnit árultam az Oktogonon. De más módon is igyekeztem hozzájárulni a családi költségvetéshez: a lakásunk mellett lévő játékboltban rengeteg orosz megfordult akkoriban, gondolom, a gyerekeiknek vásároltak. Az egyikük éppen egy porcelánbabát nézegetett, amikor odaléptem hozzá, és mondtam, hogy van otthon nekem egy ilyen babám, eladom neki. Mondta, hogy jó, ad érte öt kiló lisztet. Ötért nem adom, de tízért viheti, válaszoltam. Följött a lakásunkba, odaadta a lisztet, én cserébe a babát, majd elment. Tizenegy voltam, amikor megkötöttem ezt az üzletet ezzel az orosz katonával. Azt hiszem, akkor nőttem fel. Aztán mikor az első lányunokám megszületett, rögtön vettem neki egy porcelánbabát.
Arra pontosan emlékszem, amikor apám hazajött. Éppen mosogattunk a konyhában, aminek az ablaka a gangra nézett. Egy hangra lettünk figyelmesek, valaki kérdezte, az Erdősné itt van-e. Megismertem apám hangját, kirohantam a folyosóra, és megláttam. Rettenetesen fel volt fúvódva, ödémás volt, mert a felszabadulás után egy csokoládégyárban húzták meg magukat, és hiába evett vigyázva, így is felpuffadt, annyira, hogy nem fért be a liftbe, a többi lakó segített neki feljönni a lépcsőn. Szóval beteg volt, elgyötört, de hazatért, ráadásul anyámnak hozott egy szál rózsát. Hazafelé koldulta az utcán.
Próbálták magukat feltalálni, miből is tudnánk megélni. Mind a ketten erős dohányosok voltak, talán innen jött az ötlet, hogy gyártsunk cigarettákat. Vettünk papírt, megtöltöttük dohánnyal, és ezt árultuk. Pár hónap múlva apu kitalálta, hogy kezdjünk el wc-papírt gyártani. Sose csináltuk előtte, de nagyon jól ment, beindult az élet. Én meg iskolába jártam, a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba, mert az közel volt hozzánk. A mi osztályunk volt az utolsó érettségiző osztály, aztán bezárták az egyházi iskolákat. Nem vettek fel az orvosi egyetemre, így vegyésznek tanultam, és elkezdtem dolgozni egy kutatóvállalatnál. Közben férjhez mentem, és '53-ban megszületett az első gyerekünk.
Jött '56, és én mindenben benne voltam, a férjem meg még inkább, ő újságíró volt és a rádióban is dolgozott. Ott voltam a Műegyetemen, követtem az eseményeket. Mentem a fiatalokkal a Kossuth-szoborhoz, a Parlamenthez, mindenfelé. A férjem meg bentragadt a rádióban, egész éjszaka nem tudott kijönni. Aztán jópár napig nem dolgoztunk, de már nem is akartunk visszamenni a munkahelyünkre. Elhatároztuk, hogy kijövünk Amerikába. Beszéltünk róla korábban is, de '56-ra már biztosak voltunk benne, hogy menni kell. Nem szerettem Magyarországot. Tizennégy évesen már majdnem kiköltöztünk Londonba, mert anyunak agydaganata lett, és az egyetlen orvos, aki ilyet operált, Londonban élt. A szüleim kimentek a műtét miatt, és úgy volt, hogy én is követem őket, de közben a nagypapám megbetegedett, így ők is hazajöttek, nem akarták betegen otthon hagyni. Aztán úgy volt, hogy elküldenek egy svájci iskolába, de abból se lett semmi.
Szóval én már gyerekkorom óta nagyon akartam menni. Minél messzebbre, annál jobb. Nyugodtabb és biztosabb életet képzeltem magamnak.
A munkámmal is sok bajom volt otthon, járt a szám, mindig kimondtam, amit gondoltam. Nem akartunk tovább maradni.
Először Bécsbe érkeztünk, ott jelentkeztünk az amerikai követségen, hogy Amerikába akarunk menni. A férjem a Voice of Americának készített riportokat, ez is hozzájárult, hogy három hét alatt megkaptuk a vízumot, és még abban az évben meg is érkeztünk Amerikába. Először Denverben telepedtünk le egy ismerős családnál. Lacival mindketten elkezdtünk dolgozni, a gyereket meg óvodába adtuk. Nagyon jól éltünk ott. Aztán a férjem tovább akart tanulni, és jelentkezett a Kaliforniai Egyetemre, Los Angelesbe. Föl is vették újságíró szakra, közben kapott egy tanári állást is, szóval elköltöztünk Kaliforniába. Rá két évre pedig megszületett a lányunk. Lacit később kinevezték tanszékvezetőnek, majd dékánnak, közben dolgozott a doktorátusán, amit '68-ban be is fejezett. Aztán megkapott egy kancellári állást. Hét iskolát vezetett, amikbe százharmincötezer diák járt, és összesen tízezer ember dolgozott alatta. Tizenöt évig töltötte be ezt az állást, amit a mai napig senki nem csinált utána, mások maximum két-három évig maradtak ebben a pozícióban. Két sztrók után 2001-ben meghalt. Még tizenkét évig maradtam Kaliforniában, aztán meggyőztek a gyerekeim, hogy költözzem New Yorkba, így három éve ide jöttem. Végtére is itt a család, a gyerekek és a tizenkét unokám. A kis családból, ahol egyke voltam, ilyen sokan lettünk. Ez most fontosabb nekem mindennél.
A gyerekeim közül csak a legidősebb beszél magyarul, ő magától tanult meg magyarul írni-olvasni. Amikor kijöttünk, olyan hamar elsajátították a nyelvet, hogy nem is akartak többé magyarul megszólalni. Csak akkor váltottak magyarra, amikor anyámmal beszéltek, mert '61-ben ő is kiköltözött Los Angelesbe. Én viszont húsz évig nem mertem hazamenni. Nem volt jó érzés visszamenni, féltem, hogy nem engednek majd vissza Amerikába. '76 után viszont majdnem minden évben megfordultunk Budapesten, mert a férjem sokat dolgozott Magyarországon. Négy éve elmentünk a legfiatalabb gyerekemmel és a családjával Európába, akkor ellátogattunk Pestre is.
Sábeszkor álltunk az Erzsébet téren, meséltem nekik a gyerekkoromról, és hirtelen feketébe öltözött fiatalok masíroztak el mellettünk. Majdnem összeestem az ijedtségtől.
Visszajött minden egy perc alatt, és akkor elhatároztam, hogy én be nem teszem többet a lábam ebbe az országba. Nem is mentem azóta se, és nem is fogok. Aki látni akar, itt megtalál.
Hermann Ildi: Hiányzó történetek
Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszttúlélő nagymamájának a meg nem kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jól lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszttörténetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket. Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára. Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet. (Somogyi Zsófia, kurátor) A fotó- és interjúsorozat kibővített változata tavasszal jelenik meg a Scolar Kiadó gondozásában.
Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)
