Angol gimnazista-egyenruhát viselő japán tinilánynak öltözött francia iskolások álltak sorba, időnként nagyokat vihogtak, ha óvatlanul közel került egy Ash Ketchumnak öltözött, pokémonokkal hadonászó óvodás. A sor végén nagy képregény-kiárusítás volt, állítólag óránként más-más manga főszereplői tartottak cosplaybemutatót. Ez is a 30. párizsi könyvvásár. A képregényektől néhány méterre időnként egy azerbajdzsáni néptáncegyüttes tombolt, hogy így próbáljon keresletet teremteni az azeri fotóalbumoknak. Onnan már tényleg csak egy köpés volt a magyar pavilon, ahol sok év után először magyar írók műveit árulták franciául.

Kétszáz könyvet gyűjtött össze a Párizsi Magyar Intézet, Karinthy, Örkény és Dragomán György, egy egész könyvesboltnyi magyar irodalom Párizsban. Ez elsőre úgy hangzik, mint egy bálásgarbó- és kordzakó-kiárusítás, de az alig tizenhat négyzetméteres standon nemcsak menthetetlen bölcsészek és a magyar könyveket egzotikus lakberendezési tárgyaknak vélő sznobok, sőt nem is csupán ötvenhatos magyarok fordultak meg: hanem egyszerű könyvvásárlók.

A Párizsi Magyar Intézet nem eladhatatlan termékekkel rakta tele a tárlókat, ezúttal nemcsak tokaji aszús reprezentálás folyt. A kiállított könyveket francia kiadók adták ki az elmúlt években, méghozzá azzal az esztétikai és irodalomelméleti téziseken túlmutató céllal, hogy pénzt keressenek vele.

Állítólag a magyar irodalom már brand Franciaországban, kultúrember tart magyar könyveket a polcán. Bár egyelőre eltérőek a vélemények, hogy a fiatal művészettörténész-lányokra és az irodalom-tanárnőkre milyen hatással van, ha a felkészült kultúrsznob az első randin mellékesen elejti, hogy az egyébként tényleg zseniális Dragomán György a kedvenc írója. Mert hát az az igazság, hogy a Nobel-díjas Kertész Imre, a francia Femina-díjat elnyerő Szabó Magda és persze Márai könyvei mennek a legjobban, azok az alkotók, akik a világ más országaiban is könnyen eladhatóak. Csak hát a Párizsi Könyvvásár is azt bizonyítja, hogy errefelé a magas irodalom nem csak államilag támogatott értelmiségi huncutság. Paul Auster dedikálásán például nem azért könyököltek egymás veséjébe a harmincas nők, mert azt a minisztérium dotálja.

Persze úgy is mondhatnák, Franciaországban is beférnek egyetlen füstös irodalmi klubba azok, akik egy pohár bor után, kissé kötekedve ki merik ejteni a szájukon, hogy eltérő értelmezési horizontok processzusa, meg hogy a dekonstrukcionista hermeneutika válsága, csak hát ez a füstös klub kissé nagyobb itt, mint Magyarországon. Sőt annyival nagyobb, hogy még akár néhány magyar írót is képes eltartani.

Paul Auster kordonnal körbekerített groupie-hordáinak közvetlen közelében dedikált például Kertész Imre, és ha nem is volt hajtépés meg sikoltozás, sokan álltak csak azért türelmesen sorba, hogy megkapják a sablonajánlást meg az aláírást. Sőt sokan úgy fényképezkedtek Kertésszel, ahogy Bonóval vagy mondjuk az Eiffel-toronnyal szokás: melléáll, mosolyog, rámutat, kinyújtott kézzel a saját szemébe vakuzik.

És hogy miért érdemes figyelni, hogy melyik magyar írót futtatják a francia vagy akár a német kiadók? Talán azért, mert egy ekkora piacon már nemcsak az állami támogatás, a politikai hátszél meg a haverok számítanak, itt nem lehet az irodalmi körök kapcsolati hálóját végigklikkelve érvényesülni, muszáj jó könyvet írni. De legalábbis olyat, amit hajlandóak elolvasni az emberek.

A helyzetet jellemzi, hogy amíg Franciaországban Márai Sándor és Kertész Imre is ugyanazt a magyar irodalmat jelenti, addig itthon nem nagyon van ember, aki mindkét szerző könyveit olvasná, és nem azzal intézné el egyiküket, hogy a) nem értem, mire föl ez a nagy hiszti meg a Nobel-díj, b) polgári nyavalygás csak, ne égesd már magad csonkig.

Franciaországban a magyar irodalom olyan, mint a mongol heavy metal. Különleges, fel lehet vele vágni jól értesült körökben, és ha jó, akkor még érdekes is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a negyvenes nő, aki Kertész Imre irodalmi beszélgetésén mellettem ácsorgott, és már a fordítás előtt jó nagyokat bólintott a színpad felé, mintha Párizsba szakadt magyar értelmiségi lenne. Aztán egyszer csak rám nézett, és mellékesen megjegyezte: C'est une langue intéressante, n'est-ce pas?