Magyarországon egyedül a világra szóló események történnek titokban, úgyhogy bennem is csak a látszatra független, de végül egyetlen pontra mutató események keltettek gyanút. Miért kellett feszített tempóban, két év alatt felhúzni a Közgáz új épületét? Hogyhogy megjelent a megnyitón Gyurcsány és Hiller egyaránt? És mi okból tartották a hivatalos megnyitót napokkal azután, hogy a "közgázosok" birtokba vették az egyetemet?

Sejtelmes kérdések helyett álljanak itt a tények. Az események hátterében Magyarország nagy ívű, interplanetáris tervei állnak, amelyek első lépése, hogy a Corvinust a legnagyobb titokban átalakították űrhajózási egyetemmé.

Hogy mindez nem légből kapott következtetés, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az épület kívülről kínosan ügyel arra, hogy éppen olyan unalmas legyen, mint szinte az összes kortárs, magyar egyetemi épület. (A kivételek közt van például a debreceni egyetem.)

A Duna felől teljes terjedelmében megtekinthető homlokzat nem okoz majd közlekedési káoszt a rakpart felől érkező autósok megzavarásával. A telek baloldalára záródó tömbből, és a ráépített előépületből álló komplexum abba a korrekt irodaház stílusba illeszkedik, amelyik sem kirívó ocsmányságával, sem extravagáns megoldásaival, sem szépségével nem hívja fel magára a figyelmet.

A járókelőnek talán csak a négy, szabályos osztatú ablaksor alatti, szokatlanul nagy kapuzaton akadhat meg a szeme, de a decens, homokszínű kőborítás hamar elaltatja a kíváncsiságot.

Én is csak szakmai kötelességből indultam el a nyílás felé, míg váratlanul azt éreztem, vonz az épület mélye. Eleinte arra gondoltam, azért közeledek egyre határozottabban, mert a falak alá érve feltárult a homlokzat koncepciója: a cikkcakkos vonalak játéka, amely a kapuzat mennyezetén és padlóján futó csíkokból és az ablakok előtti, tört üvegfalból adódott össze.

Sebességem egyre nőtt, az oszlopok közé érve a térélmény szót ízlelgettem, míg végül ráébredtem a megoldásra. Egy űrhajó dokkolókapuját formázta az óriási nyílás. A fém oszlopok közt cikkcakkozó, kivilágított pászmák, az összetartó felületek a titánszínű tető alá szívták a homlokzat előtt elhaladókat.

Amikor a tölcsérszerűen összeszűkülő tér végén, az üvegfal mögött megpillantottam a vörösen villogó ledfalat, már nyilvánvaló volt: a magyar űrhajózási egyetem épületébe érkeztem meg.

Az űrhajós hatásokat az előcsarnokban már nem is leplezték a tervezők. A csarnok szűk volt ahhoz, hogy igazi fogadótér lehessen, de végül is a hallgatóknak szokniuk kell az űrhajók jellegzetességeit. Amihez szerencsére nem csak a limitált tér tartozik hozzá, hanem a futurisztikusan döntött síkok, az egész falat betöltő, vörös ledsor, és az izgalmas szögekben száguldozó neonpászmák is.

A felsőbb szintekre érve derült ki, hogy az intézményben komoly alapokon nyugvó képzés zajlik majd. Szó sem volt ugyanis a sci-fik króm és titán kavalkádjáról. Az építők tudták, hogy az űrhajózás nem luxus, hanem munka. A Mars és a Föld közt ingázó magyar űrflottát is nyilván puritán, olcsó anyagokból rakják majd össze.

Az izgalmas megoldások azért folytatódtak az emeleteken is. Az elsőn és a másodikon a könyvtári olvasótermek üvegfalai nyíltak bele az átriumba. A véletlenül nem ledfallal borított felületeket azonban egyszerű, fehér gipszkarton- vagy fémtáblákkal fedték.

A belsőépítész a fehér és grafitszürke színeket egyedi, rikító narancssárga és neonzöld ülőbútorokkal dobta fel. A szokatlan formájú ülőkékbe folyosói laptopozáshoz használható csatlakozókat rejtettek.

A vicces feliratok nem csak az űrutazások végtelen monotóniáját oldják, hanem remek találkozási pontot is kínálnak ("találkozzunk a hagyjál békén feliratú padnál.")

A belső területekre azonban már nem került az óvodásbútor hangulatú elemekből. A tetőkert a króm korlátjaival már csak annyira volt űrhajós, mint egy külvárosi pláza dohányzóterasza. A neonnal megvilágított, hangyajáratszerű folyosókon bolyongva pedig egy teljesen hagyományos, magyar felsőoktatási intézményben éreztem magam. Elbizonytalanodtam az ország interplanetáris középhatalmi státuszát illetően.