Egyelőre nem tudni, hogy idén ősszel is rohangásznak-e majd símaszkos focidrukkerek és áprádsávos sámánok a köztereinken. A Műcsarnok stábja mindenesetre számít valamilyen utcai performanszra, máskülönben nem rendeztek volna kiállítást !Forradalom? címmel.

Az ötlet a tér felől közelítve, a Forradalom feliratú plakátok alatt elhaladva bevállalósnak tűnt, hiszen előfordulhat, hogy a Hősök terén live is megtekinthetőek lesznek a falakon kiállítottak. A termekbe rontva azonban megtorpantam, mint az orosz olvasókönyv proletárjai a téli palota ostrománál. De nem azért, mert György Péter olyan sebességgel mondott megnyitóbeszédet, hogy néhányan diktafonra vették, hátha lassítva majd kiderül, a neves esztéta dobálna-e utcakövet a mamut kommunikációs társaságokért lángoló forradalomban, vagy éppen hogy nem.

A média hazudik

Sokkal inkább az lepett meg, hogy egyetlen, az utcai harcok zsigeri indulataitól, emelkedettségétől vagy banalitásától fűtött művészeti produktumokat sem láttam. Inkább valami tudományos társaság prezentációjának tűnt a kiállítás. Tévék vibráltak, filmek peregtek, a puritán terem egyik falán pedig néhány fekete-fehér fotó csüngött.

A koncepció is szégyenlős volt, mint egy történelem szakos egyetemista a barikádon, mivel a munkák közül pont az aktualitást adó eseményekkel nem foglalkozott egy sem.

A kurátor, Páldi Lívia állította, azért nem került be a tévéostrom a kiállításra, mert az valójában a berlini magyar intézet számára készült, 1956 ötvenedik évfordulójára, és ezt a tavalyi anyagot aktualizálták Budapestre.

Nekem furcsának tűnt ugyan, hogy az aktualizálásból éppen ezek a friss események maradtak ki, de a kurátor szerint szó sincs arról, hogy a Műcsarnokban idegenkednének az olyan életszagú eseményektől, mint a könnygázazás, a kődobálás vagy a kukagyújtogatás. Őket nem a konkrétumok izgatták, hanem az, hogy miként jelennek meg az önkifejezés ezen sajátos módjai a médiában.

Kétségeim megmaradtak, hiszen ha szó van 1956-ról és 1919-ről, említést érdemelne 2006 is, már csak azért is, mert akkor a médiajelenlét talán még a Tanácsköztársaságénál is erősebb volt.

A kurátor lehengerlő érvvel bizonyította viszont azt, hogy a forradalom és zavargások boncolgatására nincs jobb hely egy kortárs művészeti intézménynél. "A média már képtelen kezelni ezt a témát. Azért kell nekünk foglalkozni ilyesmivel, mert csak egy ilyen semleges térbe hozva tudjuk objektíven vizsgálni, mi történt valójában az utcákon" - mondta, én pedig lelkesen bólogattam. Mert valóban, még az olyan egyszerű kijelentés is, mint hogy "tigrisjelmezbe bújt Gyurcsány Ferenc", egész mást jelent, ha az Index, a Népszabadság, a Magyar Nemzet vagy a Tutti Frutti Party hírei közt olvassuk.

A forradalmak lényegét tehát a megszokott keretek közül kilépve ismerhetjük csak meg, mormoltam, majd a tükröződések nélküli igazság vágyától feltüzelve benyomultam a terembe.

Szoptatás és forradalom

Az rögtön biztossá vált, hogy a kiállítás nem a harci kedvet növeli majd. Az első teremben elolvastam a tablót egy 1956 október 20-i Bernáth Aurél-kiállítás megnyitójáról, ahol Bibó visszaemlékezése szerint úgy bámulták Nagy Imrét és nejét a látogatók, hogy egészen zavarba jöttek.

Aztán átfutottam egy másik információs táblát, ahonnan kiderült, az 1989-es Nagy Imre-temetés pódiumát azért nem a Hősök tere közepére állították, mert Losonczi Géza (az 56-os Nagy-kormány államminisztere) lányának, Annának időnként ki kellett surrannia szoptatni, és ezt csak a Műcsarnoknál lehetett megoldani.

Egy következő, falra akasztott visszaemlékezésből az 1919-es utcanév átnevezési hullámról olvastam, miközben éreztem, az egy szuszra lehúzott húszezer karakternyi szövegtől elzsibbadtam, mint aki egész nap teleszkópos horgászbotra erősített zászlót lóbált. És forradalmárként egyre kevésbé vágynék vissza az utcára.

Harci kedvemet a bölcsészes bizonytalanság nyomta el. Végül is mit jelentettek ezek a szövegek? Hogy a csecsemők úgy írják át a nagy, nemzeti megemlékezéseket, ahogy a proletárok az utcatáblát?

A porig rombolt Budapest

A bennem bujkáló Kossuth térit végül egy dokumentumfilm ébresztette fel. Peter Watkins filmje 1956-os híradófelvételnek tűnt. Egyedül az volt furcsa, hogy a micisapkás, lódenkabátos felkelők Budapest egy ismeretlen, csupasz téglafalakból épült részén küzdöttek a karhatalmistákkal. A romok pedig arra engedtek következtetni, az ismeretlen kerületben a sztálingrádi csata méreteihez hasonló öldöklés zajlott.

Rögtön tudtam, hogy a hatalmukat átmentő kommunisták összeesküvése áll az egész mögött. Az ármánykodás akkora volt, hogy nem csak a rengeteg halottat követelő csata emlékét tüntették el, hanem a városrészt is, ahol a gyalázatos események zajlottak.

Már húztam volna ki a teleszkópos zászlórudat, mikor az ismertető szövegből megtudtam, áldokumentumfilmről van szó, amelyet az angol rendező a nyugaton megjelent 56-os fotók alapján forgatott egy angol helyszínen.

A véres csaták pedig nem kommunista összeesküvésről tanúskodnak, hanem arról, hogy az önmagukban egyébként a valóságot ábrázoló fotók tapétává összeállva képesek félrevezető képet mutatni. Az 56-os összecsapásokra ugyanis nem a totális háború volt a jellemző, hanem a harcok és a nyugalom szürreális keveréke. Miközben egyes pesti utcákat rommá lőttek, három sarokkal arrébb már zavartalanul folyt az élet. Csak éppen a hétköznapi jeleneteket a fotóriporterek érthető okokból nem rögzítették. A képek alapján tájékozódó nyugat így viszont egész Budapestet feldúló harcokat vizionált 56-ban.

Szalonnasütés Rosa Luxemburggal

Ha valamivel fel lehet piszkálni egy Kossuth térit, az egy őskommunista emlékmű. A következő terem életnagyságú Rosa Luxemburg-emlékmű mását azonban sikerült olyan túlintellektualizáltan bemutatni, hogy még a kommunista forradalmárnőre, vagy a bauhaus építészetre szakosodott tudós vérnyomását sem emelné meg.

A bauhaus egyik kulcsfigurája, Mies van der Rohe tervezte, és a nácik által 1933-ban lerombolt építmény makettjét fotók borították, amik állítólag a neves kommunista ikont idézték fel. Nekem azonban csak városi sétákat, szalonnasütést és iskolai ünnepségeket juttattak eszembe.

Forradalmi buddhizmus

Nyilvánvaló volt, hogy az utcai randalírozásnak annyi, ha már egy őskommunista sem elég felkavaró, szűrtem le elégikusan, amikor furcsa filmfelvételen akadt meg a szemem. Egy teherautó platóján groteszk pózban heverő Lenin szobron ugrált néhány zászlót lengető forradalmár, körülöttük eksztatikus hangulatban tombolt a nép.

Aztán snitt, Lenin az ujjongó tömeg feje felett lebegett. Egy daru lóbálta a szobrot a talapzata előtt, amelyen már csak a térdből elmetszett lábak álltak. A kissé előre dőlten, szinte angyalként lebegő népvezér egy játékfilm gunyoros jelenetéből is származhatott volna, pedig láthatóan Litvánia vértelen forradalma alatt készült amatőr filmről volt szó.

Lenin egykor égbe mutató kezét most lefelé tartotta, mintha behízelgően kezet akarna rázni az alant ugrálókkal, de azok már nem fogadták el a baráti jobbot.

Szobordöntés, összegeztem Deimantas Narkevicius videómunkáját, és már láttam a látványtól feltüzelt magyarokat, amint az üzenetet kihámozva elviharzanak a Szabadság téri szovjet emlékmű irányába.

A következő jelenet azonban rádöbbentett, hogy egészen másról van szó. Lenin hintázott a talapzat előtt, aztán egy ívnél váratlanul visszailleszkedett a lábszáraihoz. A tömeg ugyanúgy lelkesedett, mint annak előtte.

Nincs változás, csak a történelmi inga leng ide-oda, dekódoltam a dekadenciát buddhizmussal vegyítő művet, ami úgy volt hatásos, hogy ahhoz a legegyszerűbb ötletet használta fel: fordított sorrendben vágta össze a jeleneteket. A bennem lakó Kossuth téri lassan összecsukta teleszkópos horgászbotját, és elindult a pilisi szívcsakrához meditálni.