Melyikünk ne akarta volna legalább egyszer az életben üllővel arcon vágni az apukáját? Alberto Giacometti megtette, aztán az így kialakult lapos részre vidáman rákarcolta a festőművész papa arcvonásait. Ezzel a szobrával zsebre is rakott, hogy utána egyre szélesebb vigyorral vitorlázzak végig az évad eddigi legjobb képzőművészeti kiállításán. Pedig rossz pozícióból indult a Kadhafi-hajú svájci szobrász: a tömeghisztériát okozó Monet-tárlat után kell a porondra lépnie, ráadásul ki kíváncsi manapság szobrokra?
![]() |
Tekintse meg a képeket! |
1927. május 12.
Ma megismerkedtem Max Ernsttel. Braque-éknál voltunk vendégségben. A konyhában észrevettem egy különösen vonzó merőkanalat. Valamiért Maria nénikémre emlékeztetett, aki három éves koromban ránk nyitotta az ajtót, sikoltozni kezdett, majd azt mondta, hogy az Úr nem ilyen célra teremtette a Toblerone csokoládét. Braque köhintett, megkocogtatta a vállam, én rémülten abbahagytam a merőkanál simogatását és kezet nyújtottam Ernst-nek. Nagy ember és csodálatos művész: azt mondta, neki egy krumplinyomó jelent többet bármilyen nőnél.
Nahát. Felpillantottam a soron következő posztamensre. Absztrakt bronzkonstrukció volt, merőkanálszerű motívumokra építve. Remegő kézzel újabb bejegyzésre lapoztam.
1927 július 1.
Picasso azt mondta, hogy a kiskanál-affér ellenére barátjának tekint. A Moulin de la Galette teraszán ebédeltünk éppen, Gaugin egy maláj nőt fűzött, hogy menjen el vele az ikebana-kongresszusra, amikor Pablo hozzám fordult, és azt mondta, hogy sosem hitte el igazán, ahogy én öltöztettem volna kacér tiroli népviseletbe az összes kiskanalát. Mélyen a szemébe néztem, és bevallottam, hogy tényleg én voltam. Furcsán nevetett és azt mondta, imádja a svejci humort.
És már ott is álltam a Szépművészeti kiállításának egyik legütősebb darabja, a Kanálasszony előtt, aki egy kicsiny fejű, csúcsos mellű, karcsú derekú bronzbálvány, testének jó felét kitevő kanál-altesttel. Barátaihoz hasonlóan a Párizsban élő Giacomettit is ámulatba ejtette az afrikai és óceániai törzsi művészet , illetve a női nemi szerv stilizált ábrázolása. Az 1926-ban mintázott Pár nőtagjának szilvamag-alakú teste egyszerre arc és pina is. Az 1928-29-es álló nő pedig már ősemberi asszony-véset egy elnagyolt hasábon.
A kiállítás első csúcspontja ez a törzsi-erotomán szekció. Annyi elandalodtam rajta, hogy egy gyanakvó teremőr néni, aki nyilván végig követett, párducugrással ott termett, és kikapta a kezemből a Titkos Naplót, így innentől a látványra vagyok kénytelen hagyatkozni.
A mester és a szemét nők
![]() |
Tekintse meg a képeket! |
A második kiállítóterem anyaga a negyvenes ével végén indul. Ez az életmű legismertebb szelete. A legtöbb embernek a tűszerű, magas, lázálomból előlépett női és férfi pálcafigurák ugranak de Giacometti neve hallatán. (A képet árnyalja, hogy gyorstesztünk alapján a relatív többségnek egy ismert álolasz sportszeráruház-lánc ugrott be.) A férfipálcák arca egy fokkal kidolgozottabb - hogy jól ki tudjuk venni üres zombi-szemüregüket - és szertartásosan előrelépnek. A nők feje egészen jelzésszerű, de ők mindig statikusak.
A mester álomvilágában bolyongva egy teremőr nénibe botlottam, aki éppen kiöntötte a szívét egy másik néninek, hogy mennyire nyomasztja ez a kiállítás. Egy rémálomból szökött, drótváz-macskára bökött és a girhes dögnek nevezte. Szegény asszony, pszichésen nem lehet könnyű napi 8 órát egy bronztripben tölteni.
Mint Baló György a kozmetikusnál
A pompás pálcakorszak után - ami mindössze 3-4 évig tartott - Giacometti a frontális- és oldalnézettel kísérletezett. Bátyjáról, Diegóról több olyan szobrot formázott, amelyek szemből széles lepénytesten ingó pengefejet mutatnak, de ha kicsit oldalt lépünk, már Diego lapos, sasszerű profilját látjuk egy pengetest felett.
![]() |
Tekintse meg a képeket! |
Utolsó korszakában - nem az ismert tévés, hanem Giacometti utolsó korszakában - a pálcikaemberek ismét arcot és kiterjedést kaptak, Erie Lotar portréja például ijesztően halálközeli, egészen naturalista arcot, aztán egyszer csak vége a kiállításnak.
Nem is számítottam rá, de fergetegesre sikerült Budapest Monet utáni slágertárlata. A bemutató minőségéhez képest kínos volt, hogy látogatásom idején még nem raktak ki kis nyilakat, így csak az alagsori részben bolyongva lehetett megtalálni a kiállítás bejáratát, ráadásul nem készült el a katalógus sem, a mutatós múzeumi shop pedig nem kínált egyetlen egy Giacometti-albumot, képeslapot, konyhai órát vagy sakk-készletet sem. Pedig a rendezők amúgy igyekeztek, van filmvetítés a mesterről, nagyméretű fotók a nem szállítható, gipszből készült munkáiról, illetve egyszerű, de informatív CD-rom, amit korszerű terminálokon tehetünk magunkévá. Egyelőre nincs nézőroham, nemsokára úgyis lesz, úgyhogy igyekezzenek.