Jó szándékú, de együgyű népek, vagy hős rendszerváltók vagyunk? Schilling Árpád darabja nem ad választ, de legalább röhögünk magunkon. Rövid szavatosságú előadás Hofi és Jancsó nyomdokain.
Ilyen elgondolkodtató alkalom volt a tavaszi választások kapcsán kiélezett, és társadalmi szintűre dagasztott politikai vita, majd az azt követő politikai veszekedés, amely minden eddiginél több embert késztetett állásfoglalásra. Köztük művészeket, akik vérmérséklettől és neveltetéstől függően nyilatkozatokat írtak alá, párt rendezvényeken rongylábaztak, vagy - szakmájukba csatornázva a hevületet - alkottak. Ez utóbbi, a ráfordítás/hatékonyság görbe ismeretében érthetően szűkebb réteg képviselői közt volt Schilling Árpád és Tasnádi István, akik Hazámhazám című darabjukban sütötték ki a feszültséget.
Kabaré
Botrányos drámáikról ismert Schillingék ezúttal elhagyták a naturális jegyeket, és új irányba fordultak. A kortárs színházat az aktuálpolitikai kabaré jellegzetességeivel ötvözték. Noha a két összetevő alapjaiban különbözik egymástól - a modern dráma az ember belső világára összpontosít, a kabaré viszont a felszíni jellegzetességekre épít - élvezhető elegyet sikerült keverni.
A Hazámhazám néhány jellegzetes figurával, pre és poszt rendszerváltós archetípussal kíséri végig az elmúlt tizenhárom évet, a rózsaszín álmok, a nagy kiábrándulás, a balról jobbra majd vissza ingázás közismert mozzanatait. A 89-es kilométerkőnél elhelyezett startpontról a nép egyszerű fia, a laza rocker, a naiv családanya, a jobbra vágyó fiatal, az ősmagyarkodó, a vörös ruhás talpnyaló sorakoznak fel. A csapat járműve egy ezerkettes, lerobbant Lada, amelyből hűvösen kiszáll a sofőr, egy orosz generális, és minden magyarázat nélkül elhagyja a színt.
A légüres térben öröm terül szét az arcokon: szabad tombolás veszi kezdetét, amelyet a vörös ruhás úr próbál csitítani szaki dumájával, de miután elhajtják, inkább csöndben leszívja a kocsiból a benzint és egy kerti sütőn nekiáll húst sütni. Mondjuk ki, pecsenyét sütöget, a saját pecsenyéjét. Nem kell ide kriptográfiai előképzettség, ő a Komcsi, értjük miről van szó.
A csomagtartóból előmászó, megszentelt anyaföldről és patakvérről hadováló alakot is ismerjük, a kabaré ilyen műfaj, egy-két jellegzetes gesztusból, tipikus kiszólásból építi fel, majd fokozza túl karaktereit. Bár a politikai kabaré erejét eredendően a szelep-effektusból nyerte, és létjogosultsága ilyenformán a rendszerváltással nagyjából megszűnt, ráadásul a műfaj határait Hofi jó előre kijelölte, mégis szórakoztató ez a Schilling-verzió. Vállalja a stílus plebejus vonásait is, nem idegenkedik a hasra esős poénoktól, de mindezt jól és jó ütemben adagolja. Az öltözködésből és arckifejezésből ítélve szofisztikált közönség vette a lapot, a viccek, az irónia, a gúny, a szarkazmus mindvégig hajtották az előadást.
Mondanivaló
A játék meglepő módon éppen az alkotók szakterületén, a komolyabb jelenetekhez érve vált kopogóssá. Hiába volt rendben a színészi játék, a dráma úgy tűnik, nem oldódik teljesen a kabaré hígabb állományában.
Megragadtunk egy köztes műfaji térben. Nem jutottunk elég közel a témához, hogy értsük, ki miért viselkedik úgy, ahogy, de nem is távolodtunk el annyira, hogy nevetni tudjunk az egészen. Annyi világos, hogy Schilling a magyarokat jó szándékú, de naiv, provinciális és élhetetlen népnek tartja. Mindez lehet igaz, de, hogy miért, és hogyan lettünk ilyenek, továbbá hogy sikerülhet-e túllépni gyengeségeinken, nem derül ki a darabból.
A felvetett kérdések kérdések maradnak, és így a Hazámhazám nem több mint a fentebb vázolt, feszült politikai szituációra adott sajátságos reakció. Ami sajnálatos, mert az ötlet, a színészek, a koreográfia és a színpadkép is túl erős egy néhány év alatt aktualitását vesztő darabhoz. A Krétakör előadása Jancsó legutóbbi három filmjéhez hasonlítható (amelyekben egyébként a darab két színésze, Scherer és Mucsi főszerepel), de annak könnyedségét itt didaktikus betétek helyettesítik.
Mindazonáltal a Hazámhazámon sokat röhöghetünk, ami tekintve, hogy az előadás színhelyéül szolgáló Fővárosi Nagycirkusz falain belüli és kívüli valóság közt csak annyi a különbség, hogy az utóbbiban nem lehet felállni, és hazamenni, szóval ilyen szituációban a nevettetés is szép teljesítmény. Ötven év múlva könnyebb lesz értekezni erről a rendszerváltásnak nevezett ügyről. Legalábbis reméljük.
Hazámhazám
Taigetosz csecsemőotthon II. - in memoriam Hofi Géza -
Író: Schilling Árpád, Tasnádi István
Rendező: Schilling Árpád
Színészek:
Bánki Gergely
Csákányi Eszter
Gyabronka József
Katona László
Láng Annamária
Mucsi Zoltán
Nagy Zsolt
Péterfy Borbála
Rába Roland
Sárosdi Lilla
Scherer Péter
Terhes Sándor
Viola Gábor
Díszlettervező: Ágh Márton
Jelmeztervező: Varga Klára
Zeneszerző: Melis László, Lukács Miklós
Koreográfus: Horváth Csaba
Maszk: Nagy Fruzsina