Az inka szót hallva a magyar embernek - ha egyáltalán valami - a ma már szerencsére viszonylag ritka, a kilencvenes évek közepén viszont minden rohadt aluljárót elfoglaló, színes szőttesekbe burkolt, pánsípon és gitárocskákon játszó indiánok jutnak az eszébe. Ez egyfelől érthető, másrészt viszont ugyanolyan szomorú, mint a komplett római birodalmat néhány rossz minőségű, hamisított Dolce & Gabbana pulóverrel és Pippo Inzaghival tenni egyenlővé.

A Szépművészeti Múzeum vezetőit is meg lehet érteni, amiért Monet és van Gogh utáni kiállításukat, amely a spanyolok érkezése előtti (régészül: prekolumbián) Peru életét és művészetét mutatja be, az inkákkal próbálják reklámozni, hiszen éppen az említett kolduló zenészekből kifolyólag a közönség a legnagyobb eséllyel nyilván erre a hívószóra csődül be az épületbe. Szerencsére ezen a kiállításon ennél sokkal többről van szó.

És mindent meghódítottak

Ahhoz, hogy megértsük, pontosan mit is lehet megnézni, muszáj legalább elemi szinten tisztába lenni azzal, hogy mi történt az Andok és a Csendes-óceán közötti területen a Kolombusz előtti nagyjából háromezer évben. A mai Peru helyén körülbelül időszámításunk előtt 1500 körül kezdtek megjelenni a már civilizációnak nevezhető kulturális egységek, és mindent meghódítottak a sivatagos tengerparttól a magas hegycsúcsokig.

Az évezredek folyamán egymást követő birodalmak a művészetek és a tudományok területén fokozatosan egyre fejlettebbek lettek, végül a XIII. században megjelenő inkáknak sikerült az egész régiót egyetlen hatalmas királyságban egyesíteniük. A Pizarro vezetésével megérkező spanyolok azonban 1532-ben a kontinensen idegen fegyverek, idegen betegségek és egy idegen vallás segítségével, ügyesen kihasználva, hogy az inka birodalom éppen a polgárháború szélén állt, villámgyorsan véget vetettek az egésznek.

Dél-Amerika története innentől kezdve olyan törést szenvedett, mintha mondjuk a perzsák, szemben a 300 című hülye amerikai filmben ábrázoltakkal, jól megverték volna a görögöket, és uralmuk alá hajtották volna Európát szőröstül és bőröstül.

A Szépművészeti Múzeum kiállítása ezt a spanyolok előtti háromezer évet igyekszik bemutatni két, méretes teremben. Ez egyfelől nagyjából annyira lehetetlen, mintha mondjuk Franciaország utóbbi három évezredét Asterixtől Robespierre-ig megpróbálnák ilyen szűk keretek közt bemutatni, másrészt viszont éppen ennek köszönhetően - valamint annak, hogy a látogatók nagy részének úgyis mindegy, hogy egy konkrét edény most éppen chavín mínusz nyolcszázból vagy huari plusz kilencszázból való - különösen színes és szórakoztató kaland.

Csak Farkas Bertalan és Charles Simonyi

Ami a dolgok technikai részét illeti: a belépő nem olcsó, felnőtteknek 2400 forint, gyerekeknek meg a negyede, cserébe viszont a kiállítás profi, szépen van megvilágítva, és a műtárgyak által igényelt fix hőmérséklet érdekében olyan zsilipajtókkal van felszerelve, amilyeneket még csak Farkas Bertalan és Charles Simonyi láttak.

A kiállított tárgyak nagyjából 95 százaléka kerámia, aminek elsősorban az az oka, hogy a prekolumbián kultúrák ezeket elképesztő mennyiségben és minőségben gyártották, valamint hogy ezek különösen jól tudták átvészelni az eltelt évszázadokat. És hogy szemben az egykor szintén hegyekben álló aranytárgyakkal, ellopásukat a spanyolok nem érezték szükségesnek.

A cserépgazdagságról a legtöbbet talán az mondja el, hogy Peruban a turistáknak máig minden műemlék közelében szoktak ajánlgatni a helyiek kerámiatárgyakat megvételre, és nem mai hamisítványokat, mint amikkel a Közel-Keleten találkozik az ember, hanem valódi régiségeket, mert egész egyszerűen olcsóbb kimenni a határba, és találni néhány felbecsülhetetlen értékű agyagedényt, mint modern eszközökkel legyártatni valami olcsó kópiát.

Ennek megfelelően a budapesti kiállításnak sem kell szégyenkeznie, a több európai múzeumból (elsősorban Madridból és Berlinből), néhány hazai gyűjteményből és perui forrásokból összerakott anyag kifejezetten gazdag és átfogó. Természetesen hiányoznak az olyan sztárok, mint a perui régészet Tutanhamonjának tartott Seńor de Sipán vagy a hatezer méter magas hegyek csúcsán talált múmiák, és bár tényleg mutatós darabok, itt nincs rájuk különösebb szükség.

Ezek az indiánok ugyanis (akiket akkor még nem is hívtak őket indiánoknak), mindent tudtak ábrázolni kerámiáikon, ami csak fontos volt az életükben. A kronologikusan elrendezett tárlat a legrégebbi cupisnique kultúrától kezdve a moche-n, a lambayeque-n, a paracas-on, a nazca-n (igen, akik Däniken ufó-leszállópályáit kotorták a sivatagba), a tihuanaco-n, a chimú-n, az ica-n és még néhány másikon át egészen az aranykort lezáró inkákig elsősorban szakrális célokra használt kerámiák tucatjain mutatja be, hogy mit is láttak ezek az emberek a világból, hogy aztán megformázva ráhagyhassák az utókorra.

Specifikusan az Andok Káma-szútrája

És tényleg mindent láttak, a partvidékiek kardszárnyúdelfin- és róka-, a hegyekben élők meg láma- és kondorkeselyű-formára alakították edényeiket, vagy ezeket az állatokat festették rájuk. Az egy dolog, hogy az isteneiket, emberáldozataikat, az állatokat és a növényeket, de ezek mellett simán a kábítószerezést és az anális szexet is. A szemérmes Peruban az utóbbiakat bemutató agyagtárgyakat a múzeumok elkülönített részében szokás bemutatni, de a budapesti kiállítás direkt azokhoz is szól, akiket specifikusan az Andok Káma-szútrája érdekel.

A kerámiák mellett néhány ékszer, tolldísz is szőttes is segít megérteni, hogy mi is folyt Peru területén, de a sztárok egyértelműen a kerámiák. Az inkáknak csak a tárlat legvége jut, ami már csak azért sem baj, mert a birodalmukat délen Közép-Chilétől északon egészen Kolumbiáig kiterjesztő népcsoport inkább a hódítással és az uralkodással volt elfoglalva, mint a művészetek patronálásával.

Ami már kicsit zavaróbb, az a történelmi kontextus szinte teljes hiánya, tehát hogy honnét jöttek és mivé lettek ezek a népek a spanyolok megérkezése után, valamint a kiállított tárgyak készítőinek mindennapjaira is lehetett volna kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni. Mit ettek, mit játszottak, hova jártak fodrászhoz, ilyenek. És jó ötlet lett volna az egyes kultúrák nevének nem spanyol, hanem a ma már illendőbb kecsua indián verzióját használni (wari, nem huari, tiwanaku és nem tiahuanaco).) De ezek tényleg csak apróságok, akit érdekel, hogy milyen volt egy, a többi nagy civilizációs gócponttal, Egyiptommal, Kínával vagy a mai Irakkal simán vetekedő birodalom a fénykorában, az ki ne hagyja.

...és akkor megérkeztek az inkák
Szépművészeti Múzeum, Budapest
Nyitva: 2007. május 18. - szeptember 9.
Napi nyitvatartás: 10-től 18 óráig