Mini Jurassic Park

A Máté Bence természetfotós által kifejlesztett detektívüveges – belül üveg, kívül tükör – lessátorban, vagy inkább leságyban hason fekve filmezve olyan közel hozzák hozzánk a rákosi viperákat, amennyire az csak lehetséges. Minden egyes szarupikkelyének látszik a textúrája és a mintázata, és bár a vipera mozdulatlan, testének vonalán végighaladva egyre bizalmasabb viszonyba kerülünk a hüllővel.

Bűvöljük a kígyót, hogy mozduljon már meg, de lassan inkább fordítva történik, ő bűvöl el minket a tekintetével, olyannyira, hogy meg sem ijedünk, amikor ránk nyújtja villás nyelvét. Egyrészt azért, mert az 1892-ben felfedezett faj mindössze hüvelykujj vastagságú, és kifejlett állatként is ritkán éri el a 60 centit, másrészt mert mi, bár alig öt centire vagyunk tőle, teljes védettséget élvezünk. Pedig ahogy a Canon 5D kijelzőjén át belenagyítunk a fejébe, Jurassic Park-beli lénynek látszik, és simán lehet, hogy most jön az akciójelenet.

Csak nem onnan, ahonnan várjuk, a tükörben tulajdonképpen saját magát bűvölő nőstény mögött feltűnik a hím, aki úgy döntött, hogy megunta a déli rekkenő hőségben való forgatást, és minden igyekezetével azon van, hogy kijusson a mobil szabadtéri terráriumból, amit mi a detektívüvegen át figyelünk. Nekiindul a fal mentén, egyre idegesebben köröz, és megpróbál bekúszni az üveg alatt hozzánk is a kanapé szélességű sátorba, de szerencsére feladja.

Pedig egy pillanat alatt elképzelem, hogy milyen gyorsan és hevesen tudnék felugrani fektemből, egy mozdulattal nagyjából tízmilló forint körüli kameraszettet felborítva, ami a sátor tetején levő furnérlemez védettségét élvezi a kunsági homoktól. Valószínűleg annak ellenére is megtenném ezt a Louis de Funes-filmbe illő mozdulatot, hogy tudom, a vipera mérge mindössze egy méh csípésével ér fel. De ki az az idióta, aki hagyná, hogy megcsípje egy méh, nemhogy egy kígyó?

Hiába tesznek meg a természetfilmesek mindent azért, hogy a filmben ez az akció a lehető legtermészetesebbnek hasson, ez egy mesterséges szituáció. A való életben nem fordulna elő, hogy az orrunk előtt tekeregjen, vagy ránk sziszegjen. Már csak azért sem, mert ahogy a viperaközpont vezetője, az 1993 óta a megmentésükön dolgozó Péchy Tamás mondja, van olyan, a központ melletti Nemzeti Park területén legeltető 70 éves pásztor, aki soha életében nem látott még rákosi viperát, csak hallott róla annak idején, hogy Rákosi Mátyásra tekintettel parlagi viperának nevezték át.

És nemcsak azért nem látni, mert a felfedezése óta eltelt 120 év alatt az ember miatt annyira visszaszorult az élőhelye, és alaptalan félelemből a régebben itt élők annyit agyonütöttek már, hogy legfeljebb csak 500 egyed lehet belőle. Hanem azért is, mert ez a kígyó nem szeret napozni, sőt, kifejezetten rejtőzködő életet él, elhagyott ürgejáratokban hűsöl. Nem véletlen, hogy most sem akar szerepelni. Neki nem jár lakókocsi, stylist és fodrász a forgatásra, és különben is, ilyenkor már rég aludni szokott a Rákosivipera-védelmi Központ területén lévő, 37-es számú kenneljében a föld alatt.

Miután visszaviszik pihenni, Péchy Tamástól megtudjuk azt is, hogy miért a központban él. A válasz nagyon egyszerű, mert ott született. Azzal a céllal szaporították, hogy megmentsék ezt a hungarikumnak számító fajt, ami a Kunságon kívül csak néhány élőhelyen, a Hanságon, Kolozsvár és a Fertő-tó környékén található meg. Ha a Madártani Egyesület közbelépése, illetve az angol Robin Chancellor madarász szakértő gyűjteményéből felajánlott Rippl Rónai József- festmény 10 ezer fontos árverési bevételéből megalapított védelmi központ nem lett volna, talán már rég elpusztult volna az utolsó példány is.

Profitot hoz a viperafészek

Arra a kérdésre, hogy „és akkor mi van, ha kihal a rákosi vipera?”, még a kutató is bevallja, hogy nehéz jó választ adni. Elsősorban azért, mert a pandákkal vagy a bálnákkal ellentétben nehéz rájuk azt mondani, hogy „annyira cuki, legszívesebben megölelném". A kígyómelengetés helyett a biodiverzitás, vagyis a biológiai sokféleség megőrzése az egyetlen, amire hivatkozhatnak a herpetológusok, hiszen a vipera nem pótolhatatlan láncszem a táplálékláncban. Megeszik a ragadozó madarak, pont úgy, ahogy a rágcsálókat is, amivel viszont szebb napokon a kígyó lakik jól. De a házi kosztjának számító tücsköknek és sáskáknak is van természetes ellenségük rajta kívül.

Az Európai Unió Life programja így nem a vipera szépségéért vagy hasznáért, hanem pusztán a létezésének megőrzéséért támogatja az immár világszerte elismert szaporítási és visszatelepítési projektet 2004 és 2014 között. A biodiverzitás megőrzésén jövőbeli gyógyszerek, haszonnövények, hatóanyagok felfedézese múlhat. Más szóval a mi túlélésünk is bele van kódolva a genetikai sokféleség megőrzésébe.

„A nagy magyar tájban a puszta egy nagyon fontos élőhely, és ezt nem lehet csak úgy, mint pusztát védeni. Ki kell választani olyan fajokat, amik a túlélésükkel, az előfordulásukkal jelzik, hogy az adott életközösség rendben van. Ilyen kulcsfontosságú faj, szakszóval ernyőfaj a rákosi vipera. Ha ő életben marad, akkor vele együtt növény- és állatfajok százai maradnak életben" – világosítja meg a lényeget Attila.

A példányonként egymillió forintra értékelt hüllők és a projektbe belerakott közel egymilliárd forint ma már bőven megtérült. Főleg ha azt számoljuk, hogy a viperaközpontban már 700 millió forintnak megfelelő értékű, sikeresen szaporított példányt hoztak létre, ezzel megduplázva a szabadon élő egyedszámot. És még Kunpeszér is népszerű turisztikai célpont lett a tudományos világban.

Arról nem beszélve, hogy a projektnek köszönhetően a Nemzeti Park is új területekhez jutott, és még a gazdák is jól jártak, hiszen a területet a gépesített művelés tilalmát betartva ingyen használhatják legeltetésre, és a természetes talajgondozásért még támogatást is kapnak.

Ráadásul Halpern Bálint, a Life program koordinátora szerint a tápanyagszegény területtel mást úgysem lehetne csinálni, mint rekultiválni mezőnek, ami a kitelepített viperákon túl még számos fajnak ad új otthont. Olyannyira, hogy ennek a homokpusztai gyepnek egyetlen négyzetméterén több növény- és állatfaj fordul elő, mint egy egész kertvárosban. Van itt pocok, négyféle gyík, egerészölyv, minden lépésünkre százával pattognak fel a tücskök, sáskák és szöcskék. A rétre visszatért az orchidea hazánkban élő 47 fajából 12, és a központ melletti tóban még mocsári teknős is kalimpál.

Támadnak a vörösök

Bár a puszta kihaltnak tűnik, sőt némely napszúrásközeli pillanatban úgy vélhetjük, hogy még a felhőket is habszifonból fújták az égre, végigpásztázva a színpompás felszínt hirtelen mély drámákra bukkan az operatőr. Egy százezres vöröshangya-kolónia rabol ki éppen egy feketehangyabolyt, viszik a tojásokat a saját bolyukba rabszolgának. De a feketék se restek, mennek utánuk szoros alakzatban.

– Attila, siess már! – kiáltja Zsolt, amire „Nem vagyok én híradós”-sal válaszol a rendező, de persze már vágtat is az állványról lelógó Sony csőkamerával, hogy megörökítse az eseményt. A percekig tartó vonulás után a vörösök járatához érve ez a bonyolult tojásvisszalopási hadművelet tényleg nem sokban különbözik a sztálingrádi csatától, de másfél centiről filmezve mégis inkább az Óriás hangyák támadása című horrorfilmre emlékeztet. A szájszervek csattogása szinte hallható, és nem lepődnék meg, ha a katona Usztics Mátyás hangján elkiáltaná magát: „Gyorsabban, gyorsabban!"

A jövőre elkészülő filmben persze a hangyák csak statiszták lesznek, mint ahogy az a nászidőszakra kék sisakba öltözött zöld gyík is, aki egy másodperc töredéke alatt harap rá egy nőstény farkára. Ahogy a kontrollmonitoron elnézem, ez az állatok szemszögéből készülő, családi mozinak szánt film egy Szalai Annamáriákkal teli világban simán megkaphatná a 12-es karikát is. És nem azért, mert szexi.

Szóval a puszta népére tényleg ráfér egy kis reklámozás, de szerencsére rájött erre az unió is, ami a szerényen csak szemléletformálásnak nevezett marketingstratégiában a központ mellett szánt pénzt egy iskoláknak helyet adó bemutatóteremre, az ide látogató tudósok számára felhúzott kutatóépületre, a fővárosi Állatkertben lévő élő viperás, interaktív kiállításra, és a népszerűsítő kampány mellett még erre az egész flórát és faunát bemutató, 52 perces viperanépszerűsítő filmre is.

Zsolt szerint soha ilyen jó dolguk nem volt még, főleg, hogy a film nemcsak egy brüsszeli raktárban fog porosodni elszámoló dokumentumként, hanem országos csatornákon mutatják majd be, ahogy A kígyók arisztokratája című projektindító filmjüket (itt nézhető meg) is leadta az m1, a Duna TV és Spektrum is.

Este hatkor lejár a 37-es vipera pihenőideje, a fények gyönyörűek, újra a lessátorban hasalunk, és várjuk, hátha jobban tudja már a szerepét a főszereplő. De nem, sajnos hiába ugrál előtte a tücsök, még mindig nem éhes, csak tekereg és bámul ránk.

– Mindig így viselkednek? – kérdezem, mire jön a válasz, hogy dehogy, filmeztek már hímeket, ahogy a nőstényért felágaskodva, egymásra tekeredve vetélkedtek, nőstényeket, ahogy elevenen hozzák világra 8-10 utódjukat, kis viperák első vedlését, de a június első kánikulai napja túl meleg neki az akciódús jelenetekhez.

Csak néz minket, szinte hipnotizálva, mi pedig nem tehetünk mást, csak bámuljuk őt egyre nagyobb tisztelettel, mint egy bölcs dédnagymamát, aki túlélt már egy-két jégkorszakot, na meg két világháborút. Így aztán be is fejezzük a forgatást, hadd pihenjen.

A viperavédelmi központ kapuját magunk mögött bezárva még felmerül, hogy a reklámkampányhoz nem ártana lecserélni a „Vigyázat, mérges kígyók!" táblát „Vigyázz rá, mérges kígyók!” feliratúra, de erre 2014-ig még lesz idő.