A zombikon, mint később Greg Nicotero, a sorozat egyik executive producere, írója, rendezője és fő smink- és maszkmestere elmondta, a felvételek előtt 2-5 órán át dolgoznak a sminkesek, akik így néha hajnal háromkor kelnek, mert ha nyolcra prezentálni kell huszonnyolc csoszogó hullát, akkor dolgozni kell. Nicotero, aki nem mellesleg Stan Winston, az Alien és a Predator legendás alkotója mellett tanulta a szakmát, minden smink elkészítését személyesen felügyeli, néha pedig ő maga is beül a székbe.

„Lőttek már le nyíllal, puskával és pisztollyal is, vágtak a fejembe csavarhúzót és machetét is” – meséli vigyorogva az erdő közepén, ahová a Fox Magyarország jófejségéből jutottam ki, és olyan nyugodtan áll, mintha immúnis lenne a bogarakra, amik folyamatosan marnak. „Ja, sprayt használunk, az itt pont olyan fontos, mint a víz. Kérsz?” Persze hogy. És a kopottas Alien-pólót viselő zseni befújja a lábam, intim pillanat ez, nemigen fog soha megismétlődni.

A sorozatot az AMC nevű amerikai kábeladó (ma már a Chellomedia megvásárlása után nálunk is jelen vannak, övék a Sport 1 és Sport 2, a Paprika TV és a Spektrum is) úgy vette meg 2010-ben, hogy a premissza (az emberek bezombultak, apokalipszis, túlélés, képregényalapokra és a drámára helyezve) és Frank Darabont (A remény rabjai rendezője) részvétele elég volt nekik.

A pilot forgatókönyve után bátran be is rendelték az első évadot, és elkezdődhetett a meló. A forgatásra már a kezdet kezdetén Atlantában és környékén került sor, egyrészt azért, mert a sorozat alapjául szolgáló képregénysorozat első füzetei is itt játszódnak, másrészt pedig az itt található Raleigh stúdiókomplexum miatt, ami egy olyan erős-dombos részen fekszik, ahol a tavaktól a sűrű erdőn át a mezőig minden megtalálható, természetesen a rendes stúdióépületek is.

A stúdióhoz eljutni nem túl nehéz, de a kapun bemenni nem fogsz, csak ha a neved fent van azon a listán, amit az őrbódéban napközben kedélyesen tévézgető hölgy kezében van, és ha el van írva a neved, akkor magyarázkodhatsz, hogy miért két T van a nevedben, és nem egy, ahogy neki oda van írva.

A hatalmas területet magas kerítés veszi körbe, amit egy helyen megszakít egy sínpár, amit a negyedik évadból már jól ismerhetünk – ennek mentén kolbászoltak hőseink több epizódon keresztül, míg el nem jutottak egy Terminus nevű épületkomplexumig, ami nem mellesleg nem a Raleigh területén áll –, sok külső helyszínen forgat a stáb, például a szomszédos Senoia városában, ami a sorozatbeli Woodburyt alakította. Kiválóan, hadd tegyem hozzá, 

A stúdió területén főleg az erdőben játszódó jeleneteket veszik fel, de itt építették fel a második évadban Hershel farmját, a harmadikban pedig a börtön bizonyos részeit – ezek a díszletek részben a mai napig ott állnak még, a belső tereket raktárként vagy irodahelyiségként hasznosítják. Amikor szerettem volna lefotózni a börtön egyik, még álló őrtornyát, egy kedves mosolyú sajtós közölte velem, hogy azt nem lehet, sőt, ha csak gondolok a dologra, az is rossz, eszembe ne jusson elővenni a telefont vagy egy fényképezőgépet, mert azzal a lendülettel kivezetnek a területről.

Képeket így csak a stúdió főépületének előcsarnokában készíthettem, például arról az ajtóról, ami előtt Rick Grimes, a sorozat főszereplője álldogált a seggén nyitott kórházi köpenyben a pilotban, és amire az van ráírva, hogy „Ki ne nyisd, odabent halottak vannak.”. A fémes hatású ajtó természetesen fából van, mint általában minden, amit itt megépítenek, tán fazombi is van valahol, de ilyennel nem találkoztam. Láttam viszont az ajtó melletti vitrinben egy kitömött mókust a Daryl nevű, déli redneck motoros zsivány kollekciójából, motoron ült, és nyílpuska volt a hátán egyfajta metapoénként (Daryl előszeretettel vadássza le a mókusokat a sorozatban). 

A forgatási nap késő reggel indult, és a központi épület viszonylagos nyugalma után a terepen folytatódott, ahová quadokkal vitték el a sajtót, és közben hangosan röhögtek a rövidgatyás-tornacipős magyaron, aki ugyan olvasta a sajtópakettben neki is szóló figyelmeztetést, miszerint farmer és gumicsizma nem árt, de nem foglalkozott vele, hiszen vidéken nőtt fel, és látott már sarat közelről. (A forgatáson meg azt is megtapasztalta, milyen nehéz az agyagos sárba beleragadt tornacipőt egy kézzel kiszabadítani, de ez már tényleg mellékvágány.) Engem személy szerint még úgyis a szívbaj szélére sodort ez a nap, hogy láttam már forgatást, és tudom, hogy tíz másodperc hasznos felvételhez úgy félórányi előkészület simán kell, és amikor az egyik produkciós asszisztens elmagyarázta, hogy két jelenetet látunk aznap, tudtam, hogy jó, ha naplementére végzünk.

A quadok egy kisebb tisztáson parkoltak le, körben fák, alattuk meg egy komplett filmstáb. A színészeknek az a magasított horgászszék szerű ülőalkalmatosság dukál, mindenkinek ott a neve rajta – de nem a színészé, hanem a karaktereké, meló közben is azon szólítják őket, nem rendes nevükön.

A sorban álló székeket megszámolva arra jutottam, hogy a reggeli jelenetben vagy a legtöbb TWD-szereplő feltűnik majd, vagy csak kettő, de a többiek kijönnek mozizni, mert nincs jobb dolguk. Ez persze marhaság, a színészek ideje nagyon drága, a forgatáson nincs idő felesleges szarakodásra, mert minden perc dollártízezrekben mérhető – a stáb legalább 100 fős, és általában órabérben tartják őket, de a rettentő erős szakszervezeti háttér miatt a túlórát duplán kell fizetni, 

Miközben arra várunk, hogy történjen valami, a rendezőasszisztens int, és közelebb mehetünk a forgatás tulajdonképpeni helyszínéhez, egy templomhoz. Na mármost templom alatt nem a bazilikát értem, hanem egy olyan fehér deszkás, hosszúkás formájú templomot, amilyet minden, a déli vidéken játszódó amerikai filmben vagy sorozatban láthatunk. De nagy mákjuk volt, hogy pont állt itt egy ilyen, gondolom magamban, mire az egyik sajtós elmeséli, hogy két hete építették fel, igaz, egy létező templomot lemásolva, amiben viszont nem forgathattak, mert hát zombis sorozat ugye, itt délen meg a népek az ilyet nem szeretik összekapcsolni Jézussal meg a templomokkal.

Az épület egyébként hihetetlenül részletgazdag, a belső terét is rendesen megcsinálták, csak az ólomüveg ablakokon ábrázolt szentek néznek úgy ki, mintha egy részeg, és nem különösebben tehetséges majom festette volna őket. A padsorok, a földön heverő bibliák, a szenteltvíztartó mellé lepakolt, esti misére felhívó szórólapok viszont pont úgy néznek ki, mint egy ilyen helyen kell nekik – a sorozatra egyébként is jellemző, hogy a kellékesek nagyon alapos munkát végeznek. Az épület mellett kis sírkertet állítottak fel, a távolról zavarba ejtően hiteles sírkövek persze hungarocellből készültek, de legalább a földet borító avar nem műanyag. PR-es kísérőnk és a stábfotós tök komoly arccal megkérdi, hogy délután lesz-e kedvünk lefeküdni az egyik fejfához, mert szívesen lefényképezik, de én nem kérek belőle.

Valaki igen hevesen kezd el integetni a látóteremben, és mutatja, hogy húzzunk a templom mellől, mert kezdődne a kamerapróba, és mi ahhoz nem kellünk, kösz. Már szakad rólam a víz, pedig csak 11 óra körül lehet (a telefonomat nem merem elővenni, órám nincs), el sem tudom képzelni, milyen lenne gumicsizmában, farmerben állni a napon. Gale Ann Hurd, a sorozat egyik producere pontosan tudja, mert egyszer csak odakeveredik mellénk, és rajta kabát is van, alatta meg Arsenal-mez, de nem gagyi, rendes, Özil feliratos.

Mondom neki, hogy a szín majdnem stimmel, de az árnyalat nem, a rendes csapatoké vörös, mire felröhög, és kérdi, hogy csak nem Manchester United-rajongó vagyok. Liverpool, mondom, és lelkesen szidjuk a Unitedet kicsit. Az idén 59 éves Hurd évek óta úgy alakítja az életét, hogy ha Arsenal-meccs van, akkor lehetőleg tévé előtt legyen, a fontosabbakra pedig átrepül Angliába.

A Terminator, az Aliens és az Armageddon producere látott már pár dolgot, de a The Walking Dead forgatása neki is élmény, vagy csak jól adja el a portékát. „Nekem ma itt sem kellene lennem, forgatókönyveket kéne olvasnom, de meg akartam nézni, mit vesznek fel.”

Egy-egy évad előkészítése januárban kezdődik, és májusig tart, ebben az időben keresnek helyszínt, ha kell, rakják össze a büdzsét, fejezik be a forgatókönyveket, és mindezért Hurd felel. Az alacsony, 157 centinél nemigen magasabb, törékeny nőnek nagy respektje van a stábban, pedig nem főnökösködik és még a kávés nénihez is van egy jó szava. „Az a jó, ha nekem nem kell közbeavatkoznom. Profikkal dolgozom együtt, meg eleve, ilyenkor, a felvételen a rendező az úr, az kellene még csak, hogy itt utasítgassam, annak semmi értelme.”

Ránk is szólnak, hogy csend legyen, és megjelennek a színészek, hogy összeolvassák a jelenetet a rendezővel. Mindenki mellett ott áll egy sminkes, és amíg nem forog a kamera, nem tágít mellőle – ezt szó szerint úgy kell érteni, hogy amikor a Darylt játszó Norman Reedus és a Carolt alakító Melissa McBride a templom mellett álló cateringes sátor mellé bújik cigizni, oda is velük mennek.

Az olvasópróba után újabb toporgás jön, a rendező nem elégedett az avarral, két csaj meg kézzel rendezgeti a leveleket, a szélnek majd biztos jeleznek, ha fújhat. Dél van, mindenki elcsendesül, forgunk, mondja a rendező, és balról becsörtetnek a szereplők, összesen 14-en, az Abrahamot alakító Michael Cudlitz kezében egy súlyosnak látszó kék sporttáska, nagyot puffan, ahogy leteszi a templom előtt.

A jelenet, amit két órán át készítettek elő, nagyjából ennyi. Bejönnek balról libasorban, közben úgy tesznek, mintha zombik után kutatnának a fá között, a harcsabajszos csávó leteszi a táskát és elindul a templom oldala mentén, kezében bazi nagy fegyver, Rick felmegy a lépcsőn, az ajtó kinyílik, és ott áll az egyik új karakter, Gabriel. Ez nagyjából 44 másodperc, és hatszor kell felvenni, mert hol az ajtó nem olyan ütemben nyílik, ahogy kellene, hol a táska nem oda esik, hol meg a kamerával van gebasz. Én már sík ideg vagyok, mindenki más nyugodt, a filmezés nem az idegbetegek sportja, nem tudom, a hiperaktív Tarantino hogy bírja ezt a pöcsölést. Michae Cudlitz nagyokat fújtat, a homlokát két sminkes is pampucolja egyszerre, mert nagyon izzad.

A hatodik kör után a rendező elégedett, kösz, ennyi volt a délelőtt. A színészek közül páran azonnal lelépnek, de van aki marad, például Cudlitz, akitől csak megkérdezem, mibe izzadt meg ennyire. „Emeld meg a táskát!” Van vagy tíz kiló, fegyverek vannak benne.

„Nem, így jobb, valóságosabb a dolog” – mondja Cudlitz. – Ha műanyag fegyver van a kezemben, másként viselkedem, önkéntelenül érezem, hogy nem valós a dolog.” Cudlitz a Southaland című pompás krimisorozatban szerepelt sokáig, ott rendőrt alakított, és ott is ragaszkodott az olyan fegyverhez, aminek súlya van.

Jó, nem éles fegyverekkel hadonásznak, ez egyértelmű, a The Walking Dead forgatásán három fegyvermester is folyamatosan készenlétben áll, tőlük azt kérdeztem meg, hogy milyen fegyverek ezek, replikák, vagy valós, hatástalanított puskák és pisztolyok. „Hatástalanított, csak vaktöltény kilövésére alkalmas fegyverek” – mondja egyikük, és megengedi, hogy emelgessem őket. Rock Colt Pythonjának van súlya, viszont rohadt jó néz ki az ember kezében. Mondjuk nem rohangálnék sem ezzel, sem a többivel a kezemben.

Aztán eszembe jut a hiszti, amit a TEK levágott egy másik zombis történet, a Z világháború budapesti forgatásakor, amikor egy konténernyi hatástalanított fegyvert foglaltak le hősies akcióban (ezzel egy időre ellehetetlenítve Brad Pitt filmjének forgatását), mondván, a fegyvereket könnyedén vissza lehet alakítani, hogy éles lőszert is kilőhessenek. Elmeséltem a sztorit a fegyvermestereknek, akik először üveges tekintettel méregettek, majd hangos röhögésben törtek ki, mert ekkora marhaságot még életükben nem hallottak. „Ezeket a fegyvereket, szóval azokat, amiket direkt filmforgatásokra alakítanak át, soha többé nem lehet visszaalakítani, mert olyan módosításokat eszközölnek a csőben, ami lehetetlenné teszi. Ennyi.”

Mire befejeztük, a spanyol kolléga rém idegesen integetett az erdő széléről, hogy lennék már szíves nem pofázni annyit, mert éhesek, és menni kell. A quad helyett most kisbusz jött, egy tetovált alkarú nővel a volánnál, akinek a lapockájára egy zombit varratott, de ezt csak mondta, lehet kamu volt. Az viszont nem, hogy amikor beléptünk az étkezőbe az egyik asztalnál ott ült két zombi, mellettük meg a Rick Grimest alakító Andrew Lincoln, vele szemben meg Norman Reedus. A többi színész sem igyekezett elkülönülni a stábtagoktól, vegyesen evett mindenki, és jó dolgokat. Ami fura volt, hogy nem rendes eszcájggal, porcelántányérból, hanem műanyag villával és papírtányérból, de délután Gale Ann Hurd elmagyarázta, hogy a Red Goes Green nevű kampány keretén belül (a vörös kizöldül) 

Jóhogy a zombik melletti asztalhoz ültem le, de még mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőlük, a produkció egyik sajtósa figyelmeztetett, hogy ne tegyem, mert azonnal kihajítanak a forgatásról. A zombikkal ugyanis nem lehet beszélgetni, aminek igen prózai oka van: a zombijelmezben nem színészek, hanem statiszták vannak (meg néha ugye Greg Nicotero), és bennük nem bíznak annyira, mint a színészekben és a stábtagokban, azaz attól tartanak, hogy elmondanak a sajtónak valami olyasmit, amit nem szabadna. Nézni viszont lehet, alaposan megnéztem magamnak a két zombit, és közelről azért látványos különbség volt a maszkok kidolgozottságában. Erre délután, amikor visszamentünk a susnyásba, hogy egy újabb jelenet felvételét megnézzük, Greg Nicotero azt a magyarázatot adta, hogy vannak úgynevezett hero zombik, azaz hős zombik, a közeliekben tátott szájjal és rohadó fogsorral mutatott élőhalottak, akiket (amiket?) jobban megcsinálnak mint a kovácsjános zombikat, akiket csak nagy tömegben, távolról látunk – nekik nem kell olyan sokat ülniük a sminkeseknél.

A délutáni felvételre az erdő egy másik részén került sor, ide vitték át a kameramozgató síneket, a kránt, a monitorokat és az összes olyan bizbaszt és kütyüt, amire egy filmforgatás alatt szükség lehet. A sminkesek megint fényképekkel a kezükben rohangáltak, és az utolsó pillanatban is igazítottak valamit a színészek arcán, mindenki pontosan tudta, mi a dolga, csak a vendégek (mi) álltunk úgy a fák között, mint a közmondásos álló kibic a lakodalomban, csak éppen a kezünkben nem nemi szervvel, hanem füzettel és diktafonnal. A második jelenet időben a délelőtti előtt játszódott, ebben találkoztak össze a főszereplők az új karakterrel, Gabriellel, akit az erőben három zombi akart éppen megenni – ő meg egy sziklára menekül előlük, ami persze, hogy hungarocellből készült, ennek megfelelően igen hülye hangja volt, amikor Gabriel ott vergődött a tetején. 

Miközben a maszkos, kontaktlencsés, véres fejű statiszták lassú mozdulatokkal és vadul hörögve igyekeztek elérni a segítségért üvöltő Gabrielt, Rick és társai a fák között kocogva megérkeznek jobbról, az egyik zombit Michonne vágja le a katanájával, a másiknak Rick veri be a fejét puskatussal, a harmadikat Carl lövi le. Ez így nettó egy perc volt, de a rendezőnek nagyon nem tetszett valami, mert a koreográfiát menet közben megváltoztatta, a kamerát arrébb vitette, és Gabrielre rászólt, hogy ne kiabáljon annyira, mert fáj a feje. A papi gallért viselő karakter bólintott, majd rágyújtott egy cigire.

Carl lövéséhez külön előkészületek kellettek, a egyik asszisztens csendet kért és jól érthetően elmondta, hogy mi fog történni, Carl honnan lő és milyen irányba, ezt is hangsúlyozta, hogy csak vaktöltény van a fegyverben, de mindenki figyeljen oda. Live gun on set, hangzik fel minden egyes felvétel előtt, nyolcadjára is pont olyan hangsúllyal és komolysággal, mint először. Itt nem viccel senki ilyesmivel.

bár látva, hogy a forgatókönyv kb. 2 oldalához minimum 6 óra kellett, fogalmam sincs, hogyan végezhetnek ennyi idő alatt, hiszen amit láttam, ránézésre sem volt annyira bonyolult, mint egy hatvanzombis tömegjelenet vagy egy börtönostrom. Az új évad nyitórészéről azt mondta Gale Ann Hurd, hogy kivételesen nyolc napon át forgatták, és látványosabb, izgalmasabb és minden tekintetben „nagyobb”, mint bármi, amit addig csináltak. Az biztos, hogy a pénz minden apróságon látszik, nincs kókányolás, minden színészre jut legalább 3 ember, aki csak vele foglalkozik.

Ahhoz képest, hogy „csak” egy tévésorozatról van szó, a díszletek, a kellékek, minden külsőség a végletekig kimunkált aprólékossággal készült el, és ez látszik is minden kockáján. A néző pedig hálás is érte, az eddig négy évadot megélt sorozat nézettsége folyamatosan emelkedett, átlagosan 5,2 millióról 13,3 millióra, ami egy kábelsorozat esetében figyelemreméltóan magas.

Este hét körül, amikor a forgatásról elindultunk, az erdőben egy zombi ült egy fa alatt, és éppen az Ipadjét nyomkodta leszakadt körmű ujjával. Amikor melléértem, rám mordult, és esküszöm, elvigyorodott.

A sorozat új évadának epizódjait egy nappal az amerikai premier után a Fox adásán a magyar nézők is láthatják. Bemutató: október 13. Az évadnyitóról írt kritikánk itt olvasható.