Ahogy az irodalmi műveknél is vannak eltérő ízlések a műfajokat tekintve (vers, novella, nagyregény), a sorozatvilágban is vannak websorozatok (általában rövid epizódok, a sztorijuk nem feltétlenül összefügő), epizodikus sorozatok (a karakterek, az alapfelállás ugyanaz, de a sztori hétről hétre más fókuszt kap, a történések nem szoros egymásutánban követik egymást), minisorozat (összefüggő történet, limitált epizódszámmal) és a szerializált sorozatok (egy összefüggő sztori, az egyes epizódok nem egyszer attól a mondattól indulnak, ahol a előző abbamaradt). De hogyan alakultak ki az alapvetően heti bontásban, azaz epizodikus formában fogyasztott sorozatokból azok a népszerű formátumok, amikből egy részt sem tanácsos kihagyni?
Ha azt hiszük, ez Lost óta létező újkeletű dolog, nagyon tévedünk. A szerializált tartalom az irodalomból jött a tévébe, honnan máshonnan, a heti darabokban kiadott filléres rémregények voltak a 19. század legnépszerűbb tömegtermékei, egy penny áráért a célközönség (munkásosztálybeli férfiak) kiválóan elszórakozott a bögyös szőkére abajgató vérfarkason és azt levadászó dalia kalandjain.
Az irodalom a moziba szivárgott be elsőként, a szeralizált tartalom itt 1911-ben mutatkozott be, és az ötvenes évek közepéig maradt is. Ezekre a filmsorozatokra alapvetően jellemző volt, hogy egy teljes, összefüggő sztorit daraboltak fel, és adtak le részletekben úgy, hogy az egyes szegmensek végére ún. cliffhangert illesztettek, azaz olyan jelenetet, amiben a főhős sorsa nem tisztázott, és ha tudni akarjuk, mi történik vele, meg kell nézni a folytatást. Ezeket a kisfilmeket jellemzően nem külön, hanem egy nagyfilm előtt vetítették le, mennyivel jobb lehetett, mint az előzeteseket bámulni!
A műfajukat tekintve leginkább westernekről volt szó, mivel ez volt annak idején a legolcsóbban elkészíthető kontent, de ott volt a Flash Gordon-sorozat, ami egy komoly költségvetésből forgatott sci-fi volt, simán megélt volna rendes filmként is - így viszont többet kerestek rajta.
A mozival párhuzamosan fejlődött a szerializált sorozatok másik előfutára: a rádiós hangjáték. Bizonyos tekintetben sokkal nagyobb hatással is bírt, hiszen a korabeli háziasszonyok, akiknek a folytatásos történetek elsősorban készültek, házimunka közben leginkább a rádióban hallható rádiójátékokkal szórakoztatták magukat.
A drámai sorozatkészítés non plus ultrájának tartott sorozatok, a tévézés szakmai és kreatív szempontjából újabb aranykornak tartott időszak olyan fontos darabjai, mint a Tiszta szívás (Breaking Bad), a Trónok harca, a The Walking Dead, a Reklámőrültek (Mad Men), a Lost vagy a Maffiózók elődei bizony ma már azért meglehetősen lenézett szériák voltak, amiket egyszerűen csak szappanoperának nevezünk.
Tehát túlélés szempontjából a legszívósabb tévés formátumnak tekinthetjük őket, igaz, eleinte nem a venezuelai ültetvényes lányára nyomult a kertész (akiről persze később kiderül, hogy a szomszéd földbirtokos törvénytelen gyermeke), hanem kertvárosi feleségek élték mindennapjaikat két bevásárlás között, amelyek során szigorúan a szponzor termékeit vették csak meg.
A szappanoperák közül messze kiemelkedik a The Guiding Light, ami eredetileg az NBC rádión mutatkozott be 1937-ben, és került át a CBS-re 1952-ben. A sorozat utolsó, 15 762. epizódját 2009 szeptemberében sugározták. A szappanoperákra jellemző, hogy ahogyan hozzászokott a tévéhez a közönség, a készítők egyre bátrabbak, kísérletezőbbek lettek, a tévétársaságok pedig elkezdtek azon gondolkodni, hogyan lehetne a 15 perces epizódokkal indított, aztán félórásra, majd hatvan percesre (kereskedelmi időtartamról beszélünk, a reklámok miatt nettó 13, 22 ill. 43 perces játékidőről van szó) bővített részekkel valami értelmeset is kezdeni a legújabb hintőpor vagy ablaktisztító folyadék reklámozása mellett. A hetvenes években indították el az éjszakai szappanoperákat is, a Soap című vicces szériában egy meleg karakter is szerepelt, ami akkoriban egyáltalán nem volt olyan természetes, mint manapság.
A következő, logikus lépés a szappanoperák, és az akkoriban már a tévék főműsoridős, azaz este 8 és 11 közötti műsorsávját részben uraló drámák összeházasítása volt - ebből született meg az 1978-as Dallas, az egyik legsikeresebb főműsoridős szappanopera, amit számos más sorozat igyekezett másolni (Dynasty, Knots Landing, Falcon Crest, Flamingo Road vagy Hotel), kisebb-nagyobb sikerrel. A Dallas sikere volt az, aminek köszönhetően a korábban lesajnált műfaj megvethette a lábát a tévében, és a második, kilencvenes években tapasztalt hullámban olyan sikersorozatokat termelt, mint a Beverly Hills 90210 vagy a Melrose Place. Mindkét sorozatra jellemző volt, hogy szép emberek szerepeltek bennük, és dél-amerikai telenovellákat megszégyenítő fordulatokkal mutatták be a főhősök életét, legyenek azok gimnazisták vagy fiatal hollywoodi álláskeresők.
Szerializált sorozatról akkor beszélünk, amikor a történet regényszerűen ölel fel egy vagy több évadot, az egyes epizódok egymásra épülnek, a sztori követéséhez és megértéséhez elengedhetetlen az előzmények ismerete - nem egy esetben (pl. Lost) évadokkal korábban látott eseményekre reflektálnak későbbi részekben. Extrém esetekben (True Blood) egy-egy évad mindössze pár nap eseményét öleli fel, és az egyes epizódok utolsó jelenete a következő részben szó szerint ott folytatódik ahol abbahagyták. A legdurvábban szerializált sorozat természetesen a 24, ami 24 epizódban 24 óra eseményeit meséli el (nem feltétlenül egy napét, azaz nem éjféltől éjfélig tart egy-egy évad), és csak úgy érthető meg, ha minden részt látunk belőle.
Az epizodikus vagy procedurális sorozatokban egy-egy rész története lezárt, a nyomozás végén megvan a tettes, a beteg meggyógyul, a vádlottat felmentik. Ezekben a sorozatokban is vannak átívelő szálak, leginkább a szereplők magánéletéhez kapcsolódók, esetleg olyan ügyek, melyek időről időre előkerülnek, de a sztori megértéséhez az előzmények nem feltétlenül szükségesek. Az amerikai sorozatok közül ilyen a Helyszínelők- és az NCIS-család, a Hawaii Five-0, az Esküdt ellenségek-sorozatok, vagy a Vészhelyzet. A Gyilkos elméket is sugárzó, és idősebb korosztályra sepcializálódott CBS például annyira nem foglalkozott a szerializált sorozatokkal, hogy 2012-ig nem is nagyon volt a műsorán ilyen tartalom.
Vannak olyan hibrid sorozatok, melyek a két alműfaj bizonyos elemeit vegyítik, és egyszerre epizodikusak és szerializáltak - ilyen volt például az X-Akták, amiben minden héten volt valami természetfeletti ügy, amit szépen meg is oldottak, de közben lassan haladt elő az adott évad nagy átívelő szála is, amihez apróságokat tettek hozzá, de ebben a kategóriába tartozott a Buffy, a vámpírok réme vagy a Fringe - A rejtély is. Az is előfordul, hogy egy szerializált sorozat (Alias) vált, és epizodikusabb formátumban kerül képernyőre, ez jellemzően akkor szokott előfordulni, amikor a nézettség csökken, és a fejesek idegesek lesznek.
A nézőknek akkor lett elegük ezekből a plasztikus kalandokból, amikor a 2000-es évek elején megindult a reality-boom az első Survivorral (a döntőt 50 millió amerikai látta) amit egy tévés évadon belül annyi valóságshow követett, hogy az amerikai tévében szinte hetente került elő egy-egy újabb percemberke, akit a sajtó piedesztálra emelhetett vagy éppen a pokolba taszíthatott. A reality-k és énekes tehetségkutatók (American Idol) mellett nem sok babér termett a szerializált sorozatoknak, hiszen ezek a reality-műsorok kielégítették az összefüggő történetekre vágyó nézőket, megvolt a folytatólagosság, a folyamatos, hetente adagolt, de egy ívre felhúzott élmény.
A második tévés aranykornak tartott kétezres évek szerializált sztársorozatait a kritikusok nagyon szerették, mert az alkotók sokkal összetettebb, komolyabb, elgondolkodtatóbb történeteket tudtak írni úgy, hogy nem volt megkötve a kezük. Az igazi boom az amerikai kábelcsatornáknak köszönhető, mert ott nem kellett évi 22-24 epizódot forgatni. Az amerikai földi sugárzású tévék jellegzetessége, hogy a tévés évad szeptember végétől május végéig tart, decembertől márciusig tartó szünettel, ezt kell tartalommal megtölteni, úgyhogy 10-13 részben lezavarnak egy-egy évadot, amik így sokkal töményebbek lehetnek, nincs haszontalan kontent, felesleges epizód, amivel csak az időt húzzák. A forgatókönyvírók sokkal jobban odafigyelnek arra, hogy a nézőket lekötő, elgondolkodtató történeteket írjanak, van idejük foglalkozni a karekterekkel, amit viszont a színészek szeretnek nagyon, mert így már nem olyan alantas meló a tévé, mint egy nyomozós sorozatban, ki tudnak teljesedni, ráadásul nem egész évben kell melózniuk, csak 4-5 hónapon keresztül.
Az első olyan, Dallas utáni szerializált sorozat, ami berántotta a nézőket, a Twin Peaks (1990-1991) volt, aminek eszement története, egyértelműen filmes eszközökkel megvalósított epizódjai és az egész évadon át húzódó rejtély (ki ölte meg Laura Palmert?) a Fox csatorna elé ültette a nézőket hétről hétre. A filmcsatornának induló HBO, és későbbi testvére, a Showtime vezetősége is rájött, hogy újabb előfizetőket akkor szerezhetnek, ha olyan tartalmat adnak hétről hétre, amire a néző visszakapcsol.
Ilyen volt az HBO-n 1999 és 2007 között vetített Maffiózók, a Sírhant művek (2001-2005), A drót (2002-2008), a True Blood (2008-2014) vagy a jelenleg is látható Trónok harca, a Showtime-on a Dexter (2006-2013) és most a Homeland. A szerializált sorozatok egyik újkori Mekkája a nemrég Magyarországon is piacra lépő kábelcsatorna, az AMC, ahol csak ilyen drámák készülnek (The Walking Dead, Breaking Bad, Mad Men, Low Winter Sun, Turn, Halt & Catch Fire - Kontrol nélkül) vagy az FX, ahol a Kés/alatt, az American Horror Story, a The Americans vagy a Sons of Anarchy is látható.
Mivel ezek a sorozatok egyre nagyobb nézőközönséget érdekelnek, az amerikai tévék, főleg a már említett kábelcsatornák és az új típusú, neten elérhető streamingszolgáltatók (Amazon, Netflix, Hulu, Yahoo) nagyüzemben gyártják az ilyen tartalmat. A lényeg a nézők odaszoktatása a csatornákra, amihez viszont minőségi tartalomra van szükség. A The Walking Dead nem véletlenül érdekel hetente 14-16 millió nézőt, az HBO sem csak a készítők két szép szemért költ húzós összeget a Trónok harcára (az első évad óta folyamatosan emelkedik a nézettsége, a legutóbbi, negyedik etap részeit átlagosan 6,5 millió néző látta, mígy az elsőt csak 2,6 millió), a nézők tévéhez kötése minden pénz megér.
Az átalakuló médiapiac vesztesei a nagy országos tévék, ahol a korábban 20 milliós nézettséget is simán hozó procedurális, epizodikus sorozatok közül szinte csak az NCIS tartja magát és a The Big Bang Theory című sitcom - már az American Idolt sem nézik a fiatalok, inkább a merészebb, komolyabb, minőségibb kontentet kínáláló kábeladókra kapcsolnak.
Mint minden, a televíziózás is ciklikus. Most éppen a szerializált sorozatok élik virágkorukat, korábban a hetente egy esetet megoldó nyomozó vitte a prímet, vagy a szituációs komédiák, egy rövidebb időszakon át pedig a valóságshow-k. Hogy mi lesz a trend öt vagy tíz év múlva, azt senki nem tudja megjósolni, de az biztos, hogy egyelőre mindenki átívelő történetszálakkal operáló, minőségi tartalomba fektet. És ezzel mi nézők járunk a legjobban.