Idén 40 éves az Utánam, srácok!, ami legalább olyan kultikus ifjúsági sorozat lett, mint az 1973-as Keménykalap és krumpliorr. A névtelen szocialista iparváros két egymással rivalizáló, lakótelepi gyerekbandájának kalandjait költséghatékonysági okokból miskolci, diósgyőri és budapesti helyszíneken vette fel az MTV stábja, így a sokszor viccesen eklektikus látképet kicsit minden játszótéri kulcsos gyerek a magáénak érezhette. A Hétköznapok Miskolc rendszerváltozás előtti évtizedében című esszékötet második része, az Utánam, srácok! rengeteg kulisszatitkot árul el a miskolci és a budapesti forgatásról, de jubileumi cikkünkből az is kiderül, mennyit kerestek a '70-es évek ifjúsági sorozatainak közkedvelt gyerekszínészei, és mi lett velük az elmúlt 40 évben.
Az Utánam, srácok! kultikus korlenyomata a '70-es éveknek. Amelyik apródfrizurás fiú nem köldökig felhúzott trapézfarmert hord, gatyába betűrt inggel, az mind rövidnadrágos, Adidas Tisza cipős nyüzüge. A bunkernek kiszemelt, leharcolt villamos megszerzése, vagy az iskolai tolvaj lefülelése viszont csupa olyan kaland, amibe a lányok is szívesen beszállnak. Így hát az iparváros és az iskolaköpeny egyenszürkeségétől megcsömörlő hetedikesek a játszótéren és a hétvégi telken együtt barkácsolnak űrhajót meg nyúlketrecet a Generál együttes örökzöld hippizenéjére.
A vidám fiúk és lányok csapatára persze betegesen féltékeny a lakótelep rémének számító, mindenki felett zsarnokoskodó, ellenséges banda. Ahol a főnök egy garbós ficsúr, a verőlegény pedig egy farmerdzsekis huligán, hogy a nézők még véletlenül se keverjék őket össze a jókkal.
A tipikus panelházak tipikus ifjúságáról szóló sorozat direkt úgy készült, hogy a tévénéző gyerek magára ismerhessen a szereplőkben, lakóhelytől függetlenül. A miskolciaknak a diósgyőri Acélművek és az Avas-kilátó lehetett ismerős, a pestieknek meg a Lakatos utcai lakótelep és az ottani általános iskola, amiből annyira áradt a szocreál '60-as évek feeling, hogy sok miskolci gyerek évekig azt hitte, a Kilián lakótelepet látja.
A Hétköznapok Miskolc rendszerváltozás előtti évtizedében című könyvből kiderül, a ma már 83 éves forgatókönyvíró, Berkes Péter (aki egyszerre írta meg regényváltozatot és a film forgatókönyvét), direkt választott semleges helyszínt és kitalált neveket. Például Lillafüred helyett Orgonásligetet, vagy a bárhová elhelyezhető Öregtelepet:
Nem szabad semmit konkrét helyhez kötni, ez írói szabály. Egy szegedi olvasó netán rossz szájízzel olvasná, hogy máshol játszódik. A Lenin Kohászati Műveket sem neveztem Leninnek.
Persze ma már vicces újranézni azt a „teleportálós jelenetet”, ahogy az egyik szereplő először a lillafüredi kisvasút és a diósgyőri vár mellett bringázik, háta mögött az Avas kilátóval, aztán hirtelen begurul a pesti flaszterra. Ráadásul őt pont Pocakosnak hívták, aki simán ledobhatott volna pár kilót, ha tényleg végigtekeri a Lillafüred-Diósgyőr-kilátó-Miskolc belváros-Budapest XVIII. kerület vonalat, ami alsó hangon is vagy 200 kilométer.
Az író, a rendező és a vágó viszont ügyesen dolgozott, így a két helyszínes turpisságot sokan nem is szúrták ki. Sőt, mindenkinek akadt olyan ismerőse a '70-es években, aki egy másik ismerősétől úgy tudta, a sorozatbeli gyerekek hétvégi telekre kivitt villamosa azóta is ott rozsdásodik a budai Hármashatár-hegyen vagy épp a Miskolc melletti Bodótetőn. Pedig épp fordítva volt: Berkes Péter még 1954-ben látott a miskolci Vargahegyen egy víkendháznak használt, kiszuperált villamost (ez egyébként azóta is népszerű újrahasznosítási módszer errefelé, így szinte minden roncstulajdonosról tudni véli valaki, hogy az ő villamosa szerepelt a sorozatban), és nagyon megtetszett neki a lakhatóvá tett ipari műemlék.
Később Berkes lett a '60-as és a '70-es évek egyik legnépszerűbb ifjúsági regényírója, de 1974-ben úgy érezte, pesti környezetben nem működne egy olyan történet, ahol a játszótéri kulcsos gyerekekhez kerül egy leselejtezett villamos. Így inkább összegyúrta Miskolcot és Budapestet egy sosem létező harmadik várossá. Hiszen itt is, ott is kékek a buszok és sárgák a villamosok, a kisdobosok és úttörők pedig úgyis mindig valami csínyt és lehetetlen kalandot tervezgetnek. Honnan volt ebben olyan biztos?
Mint minden könyvemnél, itt is a saját gyerekeimről és a barátaikról írtam. A két fiam szerepelt is a filmben.
Az Utánam, srácok!-ban a korszak ismert és kedvelt gyerekszínészei alakították a főszereplőket. A többségük már Az öreg bánya titkában, a Pocok, az ördögmotorosban és a Keménykalap és krumpliorrban szakmai rutint szerzett. Eredetileg az író két fia is, a későbbi Rapülők-alapító Berkes Gábor, és a bátyja, Berkes Zoltán játszották volna az erőfitogtató iskolai bandán ésszel és trükkös fizikai kísérletekkel győzedelmeskedő főhőst, Andrást és annak kisöccsét. De végül a rendező, Fejér Tamás úgy döntött, Szergej Jelisztratov és Kovács Krisztián legyenek inkább a testvérpár, mert ők már a '60-as évek vége óta szerepeltek tévéfilmekben.
Így lett a nagyobbik Berkes az ellenséges banda marcona, farmerruhás verőembere, a kis Berkes pedig a két csapat között ingázó, de inkább a jók felé húzó, minden lében kanál kiskölyök. Az Első emelet és a Rapülők sztárja utólag az Indexnek elmondta, a bátyjának szerinte nehezebb dolga volt, mert nem saját magát kellett alakítania:
Ő valójában mindig is jófiú volt, egy végtelenül rendes srác, aki egyáltalán nem egy ilyen csínytevő telepi zsivány, mint a sztoriban.
A forgatás már 1974 júliusában elkezdődött, így a gyerekek legnagyobb bánatára a szeptemberi iskolakezdésből csak az első 2 hetet úszták meg. A napi 12-14 órás munka rájuk is ugyanúgy vonatkozott, mint a felnőtt színészekre és stábtagokra, Berkes Gábor furcsállja is utólag, mennyire gördülékenyen ment minden:
A mai napig elcsodálkozom, hogyan mertek belevágni ennyi komisz kiskölyökkel egy ekkora munkába. Reggel már a forgatáson kellett lennünk, és csak este 8-ra értünk haza, úgyhogy nem volt könnyű dolguk a gyerekfelügyelőknek. 8-10 gyereket nem lehet csak úgy magára hagyni, kész életveszély.
Voltak természetesen vicces forgatási sztorik is, ezeket Berkes Gábor a mai napig szívesen emlegeti. Ilyen volt például az, amikor a történet szerint az iskolai tolvaj után nyomozó gyerekek a város melletti ősemberbarlangba is bemerészkednek, mivel úgy tudják, a tettes ide rejtette el a padokból összerablott játékokat. A jelenet azonban a barlangfürdős epizóddal ellentétben már nem Miskolctapolcán forgott, hanem a budai Pál-völgyi-cseppkőbarlang ma már lezárt részén.
Szergej vezetésével más alagutakba is elcsavarogtunk a forgatási szünetben, de úgy eltévedtünk, hogy két órát állt miattunk a forgatás. Vittünk ugyan magunkkal laposelemes zseblámpát, de az égőnk olyan volt, ami a góliátelemes lámpába kell, így fél óra alatt három-négy is kiégett. A végén már gyufával is alig tudtunk világítani, de szerencsére ránk találtak.
Berkes Gábor szerint igen, sőt, sokkal egyszerűbb volt az ilyesmi, mint ma:
Más világ volt. Ha akkor valaki gyerekként szerepelt egy magyar filmben, utána a fél ország látta a tévében, tőlem is rendszeresen kértek autogramot. Aztán szépen abbamaradt a gyerekfilmezős korszak, csinálta mindenki a maga dolgát. Én zenélni tanultam, és úgy próbálok úgy visszaemlékezni a forgatásokra, mint egy jó játékra.
Szergej Jelisztratov pedig saját bevallása szerint 16 évesen már így ment a Lakatos utcai általános iskolába osztálytermes, kémiaszertáras, tornazsákkal verekedős tömegjeleneteket forgatni:
Ismert gyerekszínész voltam, persze hogy ezt csajozásra is felhasználtam!
Az amatőr barlangászcsapatot vezető Szergej Jelisztratov volt a sorozat igazi főszereplője, Andris. Ő folyton valami kütyün dolgozott, és jó barátságban volt a lakótelep melletti hegyen élő, nyugdíjas acélgyári szakival, az ezermester Manó bácsival (Szerencsi Hugó zseniális alakítása). A tőle szerzett tudással Andris és kis csapata folyamatosan túl tudott járni az iskola rémeinek eszén, akik többnyire csak az ököl nyelvén értettek. Így a rosszfiúkat mindig megrázta az áram, amikor ellopták a srácok preparált kempingbiciklijét, vagy amikor betörtek a trükkös csapdákkal bevédett, klubhelyiségnek átalakított villamosba.
A srácok persze nemcsak a forgatáson lelkesedtek a gyakorlati fizikáért,
Szergej még ma is fejből fújja a régi recepteket:
Ha hipermangánt és glicerint kevertünk össze, időzített tűz lett belőle. Ha oltatlan meszet raktunk az üvegbe és vizet öntöttünk rá, az egész felrobbant. Mindig nagy röhögés volt a vége.
Elég jó zsebpénzt lehetett összeszedni havonta két-három heti forgatással. Napidíjban fizetett a Filmgyár és a Magyar Televízió is: a gyerekek 400 forintot kaptak, a felnőtt színészek pedig akár 800-1200 forintot is hazavihettek egy forgatási nap után (összehasonlításképp: a gyerekszínészek szüleinek havi átlagkeresete ekkoriban nagyjából 3500 forint volt).
Volt olyan gyerek, aki azonnal elköltötte a pénzt, mások félre tették:
Az Utánam, srácok! legfontosabb szereplőit alakító, pesti gyerekszínészek azonban nem csak a Lakatos utcai lakótelepen forgattak. Három hétre levitték őket Miskolcra is, hogy autentikus helyeken vehessék fel fel a lillafüredi kisvasútnál és a diósgyőri gyártelepen játszódó jeleneteiket. Az epizódvégi zárójelenetben is a miskolci Avas kilátóból pásztázta körbe a kamera az iparváros lakótelepeit is, a sorozat intrójában viszont érdekes módon mindig a Kilián városnegyedhez megtévesztésig hasonló pesti házakat láthattuk.
Berkes Gábor erre a pár hétre ma is úgy emlékszik vissza, mint egy vidám nyaralásra, Szergej pedig a forgatási napok végét várta a legjobban:
Egy ma már ismert, akkor viszont még csak egyetemista pszichológus, Vaskuti Pál volt az, aki felügyelte a gyerekcsapatot. Mindig le tudott kötni bennünket valamivel. Volt, hogy elhozott a miskolci kollégiumba, a szállásunkra, egy egész szobát beterítő versenypályát, két távirányítós autóval. A mai napig jól emlékszem, hogy a kék Volkswagen bogár mindig nagyon rosszul indult, de begyorsult a végére, és leelőzte a piros autót.
Szergej a Szovjetunióban született, és mindössze 4 éves volt, amikor a szülei elváltak. Utána intézetbe került, mivel az édesanyja három műszakban dolgozott, és csak hétvégén tudtak találkozni. Ám onnantól, hogy Katkics Ilona őt választotta ki az 1968-as Kincskereső kisködmön Ferkójának, a fiú folyamatosan főszerepeket kapott a tévéfilmekben és ifjúsági sorozatokban, a forgatáson megismert srácoknak pedig a kamerán kívül is jó barátja lett:
Mindig Berkesékhez jártam fel, mert akkoriban volt egy csodás Lenco lemezjátszójuk, és mindig náluk másoltam magnókazettákra a zenéket. Később Gáborból profi zenész lett, belőlem meg hosszú hajú, szabad szájú szellemi szabadfoglalkozású, aki hol DJ-zett, hol meg közveszélyes munkakerülőnek számított, de a kis Berkes mindig segített. Elvileg én voltam az Első emelet technikusa, így a rendőröknek mindig meg tudtam lobogtatni egy papírt, és békén hagytak.
Az Utánam, srácok! a mai napig népszerű ifjúsági sorozat, és nem csak a barkós-trapéznadrágos retrórajongók szűk köre van oda érte. Szürke lakótelepen lakni most is pont olyan unalmas, mint 40 éve, az iskolában is mindig vannak farmerdzsekis rémek, akiknek persze összefogással és csapatmunkával túl lehet járni az eszén. És igaz, hogy az úttörőmozgalom már megszűnt, de a vörös nyakkendőket leszámítva ez a kalandos történet semmit sem kopott az elmúlt évtizedekben.
Így vannak ezzel maguk a szereplők is. A ma már snowboardoktatóként dolgozó Szergej Jelisztratov például meglepetésként szokta levetíteni a sítáborokban az Utánam, srácok!-at a mai fiataloknak. De a gyerekei is már vagy ötször végignézték mind a hat részt az elmúlt évtizedekben:
A srácok egyszerűen nem akarják elhinni, hogy akkoriban mindenkinek ilyen focistafrizurája és trapézgatyája volt.
De Berkes Gáboron is jót nevettek a gyerekei, amikor 8-10 éves korukban először látták az apjukat az Utánam, srácok!-ban, sőt:
Az ismerőseimtől is mindig azt hallom, hogy a szülők a mai napig levetítik a gyerekeiknek, és nagyon tetszik nekik. Sokszor kérdezik egyébként tőlem, hogy melyik zenekarommal lettem a legismertebb. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy a Keménykalappal, mert valahogy az maradt meg legjobban a velem egykorúak fejében. Klassz dolog volt gyerekként filmesekkel dolgozni, és nagyon sajnálom, hogy manapság már nem készülnek olyan ifjúsági filmek, mint a '70-es években.