Vancouver szép város. Jó, ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, a Csendes-óceán partján fekvő kanadai várost többször választották a világ legszebb, legélhetőbb településének. Három nap alatt ezt nem feltétlenül lehet igazolni, de azt igen, hogy a belváros tiszta, kényelmesen bejárható gyalog, a Skytrain nevű automata magasvasút/metró meg a legfaszább közlekedési eszköz evör, gyakran jár, mindenhová elvisz, tiszta és olcsó. Az amerikai stúdiók nem emiatt szeretnek Kanada nyugati partján, a határtól nem messze forgatni, és még csak nem is azért, mert annyira olcsó hely lenne (kimutatások szerint az élet itt a legdrágább Kanadában Toronto után) hanem azért, mert az adókedvezmények miatt jobban megéri itt leforgatni egy chicagói utcajelenetet utcatáblákkal együtt, mint az amerikai városban.

Vancouver Toronto mellett Kanada legnagyobb filmgyára, több kiválóan felszerelt stúdió várja a hollywoodi filmeseket, akik szívesen jönnek ide, mert a környezet tényleg lenyűgöző - a belvárostól egy órányi autóútra már havas hegycsúcsok várják az embert, a Stanley Park nevű hatalmas parban nincs olyan szabadidős tevékenység, amit ne lehetne űzni, a város körüli erdőségekben meg simán le lehet forgatni egy medvevadászos kalandfilmet,

Az AMC úgy gondolta, hogy a Fear The Walking Dead című új sorozatának nagy részét itt forgatja majd - a testvérsorozat The Walking Dead az USA déli részén, Atlantában és környékén forog - és csak azokat a jeleneteket veszik fel Los Angelesben, amiket nem lehet Kanadában megoldani.

A Fear The Walking Dead ugyanis Los Angelesben játszódik, a zombiapokalipszis kitörésekor, egy olyan metropoliszban, amiben többen élnek, mint Magyarországon összesen, ami potenciálisan akkor zombihordákat sejtet, amekkorákat az eredeti sorozatban nem láthattunk. A sorozat szinopszisa nekem azonnal bejött, mert ugye a másik sorozatból már tudjuk, hogy milyen az a világ, amibe a zombik ellepték a bolygót, és ha Lajost, a pedofil szomszédot csak simán lelőjük, azzal nem vagyunk beljebb, mert felkel, és megesz - fejbe kell lőni a rohadékot, hogy ne lássuk viszont később - a Fear The Walking Dead viszont pont arról szól, hogyan tört ki a járvány (?), hogyan élték meg az emberek azt, hogy a babysitter egyszer csak nagyon hülyén kezd el viselkedni, baszki, csinálj már valamit, Géza, ez megeszi a gyereket!

Az eredetileg Cobalt munkacímre hallgató projekt (mint kiderült, azért kapta ezt a nevet, mert az AMC kanadai gyártó partnerét így hívják) nem az eredeti sorozatot író Robert Kirkman képregényíró fejéből pattant ki, hanem az AMC ötlete volt, de nagyon megtetszett neki. Gale Anne Hurd, a The Walking Dead és a testvérsorozat producere elmondta, a Fear ötlete már a második TWD-évad óta tervben volt. "Robert a The Walking Dead képregényben szándékosan nem magyarázza el, hogyan, mivel kezdődött az egész zombiapokalipszis, sőt, azt sem, hogy mitől járkálnak a halottak. A sorozat első évadában mi adtunk egyfajta magyarázatot, vagyis inkább félig-meddig adtunk választ a kérdésre, de a valódi okot, azt, hogy mi okozza a járványt, az új sorozatban sem mondjuk el. Őszintén szólva sokkal izgalmasabbnak tartom a bizonytalanságot, és egyébként meg én magam sem tudom az okot, mert Robert nem árulja el senkinek - már ha van egyáltalán kész válasza erre."

Azt viszont mindenképpen szerettük volna bemutatni, hogy mi történt akkor, amikor kiborult a bili.

Hurddel a The Walking Dead forgatásán már találkoztam, amikor ott először megpillantottam, éppen egy rothadó fejű zombi mellett állt egy Arsenal-mezben, és Greg Nicotero sminkmesternek magyarázott valamit a zombiról. A Fear The Walking Dead forgatása más élmény volt újságíróként is, itt ugyanis egy darab zombit sem láttunk. Nyugi, nem azért, mert nem lesznek a sorozatban, hanem azért, mert az évad forgatásának munkálatait másképp szervezték meg, mint a testvérsorozatnál, ahol a forgatáson 7-8 napot szánnak egy epizódra, és egyszerre mindig csak egy epizóddal foglalkoznak, míg a Fear The Walking Dead esetében egyszerre két részt vesznek fel - általában az egykori mogyórófeldolgozó üzemből kialakított stúdióban. Maga a stúdió, legalábbis kívülről elég semmitmondó, egy bazinagy udvar, körben drótkerítés, bent pár épület, az udvar végében a szereplők lakókocsijai parkolnak, a legnagyobb épület mellett egy katonai teherautó parkol, gondolom ez olyan jelenethez kell, amikor majd a sereg igyekszik kézbe venni az apokalipszist.

Egy ilyen set visit, azaz forgatás- vagy stúdiólátogatás általában ugyanolyan: a gyártó beenged egy rakás újságírót a díszletbe, megmutatja nekik egy-egy jelenet felvételét és lehetőséget ad nekik, hogy a szereplőkkel és alkotókkal interjúzhassanak. Annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ennek mindenki (illetve, bárki is) örül a stábban, hiszen miközben mi ott botladozunk az egyébként is zsúfolt díszletben, mindenki más dolgozna, de miattunk nem feltétlenül tud, mert csak nem fogja a rendező sem elküldeni az anyjába a hatodjára bakizó színészt sem, ha ott a sajtó. Mert ugyan aláírtunk egy titoktartási nyilatkozatot egymillió dolláros kötbér-fenyegetéssel, de ezzel mindenki úgy van, hogy sok sikert a behajtásához. A Fear The Walking Dead-et ráadásul a szokásosnál is nagyobb titoktartás övezte, és csak három nem amerikai újságírót engedtek be a forgatásra, hálistennek külön, nem a nagy amerikai lapokkal együtt, amiből az a lényeg, hogy egy mexikói és egy spanyol kolléga társaságában, és az AMC európai sajtóját intéző, rém kedves angol fickóval, Robbal járhattam be a forgatás helyszínét.

Minél kevesebb az újságíró, annál felszabadultabb a stáb, mondja egy ősi mondás, és ez Vancouverben az első nap máris nyilvánvaló, szinte hallom a sóhajt, meg a köveket, amik legördülnek a szívekről, ugyanis

mert az ugye nyilvánvaló, hogy mindenki ugyanazt kérdezi, bármennyire is igyekszik valami eredetivel előjönni. A menetrendünk feszes, reggel 9-kor kezdünk az alkotókkal, aztán kajaszünet, délután megnézünk egy jelenetet, és utána a rendezőt is elkapjuk egy körre, majd másnap ugyanez, csak a színészekkel. Egy raktárhelyiségben tanyázunk le, körben bazinagy ládák, bennük mindenféle kellékek, műanyag gránátoktól a könyvekig. A valódiak, vagy háromba belelapoztam, az egyikben még egy könyvtári pecsét is van - ezeket az utcákon hajigálják majd szét, gondolom, a hatrészes első évad vége felé, amikor elkezdődik a fosztogatás, és megszűnik a rend az utcákon.

Első körben Gale Ann Hurd mellett a sorozat showrunnerje, azaz atyaúristene, a napi működésért és a történet irányáért felelős Dave Erickson ült le velünk beszélgetni, és hálistennek egyikük sem sietett túlságosan. Az új sorozat, mondják, abban különbözik leginkább a The Walking Dead-től, hogy míg az azt mutatja be mi történik azután, hogy a főhős, Rick Grimes seriff felébred a kómából, ez arról szól, mi történt abban a két hónapban. "A karaktereknek a nézővel ellentétben fogalmunk sincs, mi történik körülöttük. Élik mindennapjaikat, munkába menet a rádióban hallják, hogy van valami járványszerűség, de pont úgy reagálnak, ahogy mi, most tennénk, megvonják a vállukat, és megfogadják, hogy nem fogják meg a korlátot a munkahelyi lépcsőházban, és ennyi" - ezt Erickson magyarázza, egy alacsony, szakállas, de kopasz, halkszavú fickó, aki a Sons of Anarchy és a Low Winter Sun egyik író-producere volt, korábban pedig a Canterbury esetek című (bukott) ügyvédes sorozat alkotója volt. (Tényleg csak az érdekesség kedvéért, de utóbbiban Julianna Margulies alakította a főszereplő ügyvédet, és ennek is köszönhette, hogy megkapta a Férjem védelmében főszerepét is.) 

Ez egy családi dráma, amiben azt nézzük meg, hogy különböző emberek hogyan reagálnak ilyen helyzetben, mert nem mindenki képes vagy hajlandó előkapni a fegyvert és lelőni a postást, ha hülyén viselkedik.

A Fear The Walking Dead egy családi dráma, mondja Hurd, ami történetesen egy zombiapokalipszis idején játszódik, ebben megegyezik a The Walking Dead-del, de a karakterek közti kapcsolat, a csoportdinamika, és az a tény, hogy senki nem tud semmit, (illetve a nézők igen, ők pontosan tudják, mi folyik a képernyőn) teljesen más kontextusba helyezi a sztorit. "A másik sorozatban mindenki tisztában van azzal, hogy akit megharapnak, annak hamar vége, és a kóborlókat fejbe kell lőni, hogy végezzenek velük. Ez az első évadban még gondot okozott pár karakternek, de azóta mindenki, még a gyerekek is rutinból gyilkolnak. A Fear-ben ez teljesen másként van, hiszen az embereknek fogalmuk sincs, mivel állnak szemben. Járvány? Vírus? Segít a kormány? Van ellenszer? És így tovább, van kérdés bőven. Azt igyekeztünk bemutatni, hogy mit tesz egy átlagember egy számára teljesen ismeretlen helyzetben, amiben csak az a fontos, hogy a családja biztonságban legyen."

Erickson az évad ívét is felvázolja gyorsan, de részletekbe érthetően nem akar belemenni. "Mivel a főszereplők az elsők, akik kóborlóval találkoznak, sőt, rögtön kettővel is, előrébb tartanak, mint Los Angeles többi lakója, és konkrét terveket szőhetnek a hogyan továbbra. Az évadzáróra megérik bennük az elhatározás, hogy ha életben akarnak maradni, ki kell jutniuk Los Angelesből, de rádöbbennek, hogy ez lehetetlen." A zombik, vagy kóborlók, ahogy a The Walking Dead-ben is emlegetik őket, pontosan úgy viselkednek, mint a másik sorozatban, és a szabályok is ugyanazok: fejbe kell lőni őket. Külsőleg viszont nem nagyon hasonlítanak majd a The Walking Dead szétfoszlóban levő zombijaira, "frissek", mondja Erickson.

"Emiatt Gregnek [Nicotero, az egyik producer-rendező, egyben a sminkek és zombimaszkok alkotója] ki kellett találnia egy teljesen más, félelmetes, visszataszító, de nem annyira rothadó külsőt nekik. Nekem jobban tetszenek, mint a hagyományos zombik, mert sokkal emberibbek, így a karakterek sem úgy állnak hozzájuk, mint szörnyekhez, hanem emberként kezelik őket." És hogy ez nem baj-e, arra azt feleli, hogy dehogynem az, mert így sokkal nehezebb kinyírni őket, hiszen megvan az az emberi kapcsolat, amit minden további nélkül elszakítani csak pszichopaták tudnak. Hát, akkor én az vagyok, mert ha a szomszéd ki akarja harapni a gigám, habozás nélkül verném szét a fejét.

A beszélgetések után benézhettünk az egyik stúdióba, ami kívülről egy jellegtelen épület volt, belülről meg egy Los Angelesi ház, kerttel, garázzsal, nyitott platós furgonnal az első kert gyepén, mögötte utcakép biciklivel, szomszéddal, házakkal. Mármint szó szerint utcakép, egy kb. három méter magas, hat méter széles bazinagy fotó, ami azt a Los Angeles-i utcát ábrázolja, ahol elméletileg Madison háza áll, és ha a kamera az ablakon át rásvenkel, senki meg nem mondja, hogy nem egy utcát látunk.

A saccra 150 négyzetméteres házat viszont cakkpakk felhúzták, ez az egyik állandó díszletük, mint elmondta az egyik díszlettervező, ezen kívül ott, Vancouverben még hat belső helyszínt húztak fel, és forgattak sok külsőt is, de vannak olyan felvételek, amiket csak Los Angelesben lehet megcsinálni, magyarázza. A díszletház részletgazdagsága lenyűgöző. A konyha egyik falán üzenőtábla lóg, legalább nyolc-tíz különböző papírdarabbal. Közelebbről megnézve, valós, a karaktereknek szóló üzenetek szerepelnek rajta, pl. Travis, hívd fel a vízvezeték-szerelőt! amit a tévében soha nem fogunk kiszúrni, de az abszolút profizmushoz ez is kell. Hihetetlen mennyi kacatot halmoztak fel a lakásban és a garázsban, esküszöm, az egyik dobozban karácsonyfaégőket is láttam, a felső polcon pedig monogramos papírdobozokat, amikben gyerekruhák voltak, mert, igen megnéztem.

Az alaposság arra az egy jelenetre is jellemző volt, amit megnézhettünk: anya és lánya ült a konyhában, és spagettit főztek, közben arról beszélgettek, hogy a faszik mennyire haszontalanok, vagy valami ilyesmi. Nem hiszem, hogy ez lesz az a jelenet, amin áll vagy bukik valamelyik történetszál, jó, ha 35 másodperc hasznos van benne, mégis félórán át veszik fel, mert hol az egyik, hol a másik hangsúly nem stimmel, vagy a paradicsomszósz nem jön ki a konzervből, mert mondanom sem kell, az összes, a házban található konzervdobozban az van, ami rá van írva, mert erre is odafigyelnek. Ha a végtermék, azaz a sorozat is olyan jól és alaposan lesz összerakva, mint amilyen figyelmet fordítottak minden apróságra a forgatáson, akkor méltó társa lesz a The Walking Dead-nek. Augusztus végén kiderül.

A sajtóúton készített interjúkat (volt egy rakás) hamarosan olvashatják az Indexen és a Comment:com-on.