Ülök az autóban és arra várok, hogy a mellettem ülő, fehér overallos, fehér sisakos-foncsorozott sisakrostélyos (vagy hogy nevezik azt a plexit, amin kilátnak a pilóták a sisakból) pali elinduljon. A fejemen nekem is van sisak, mínusz rostély, be vagyok mikrofonozva, velem szemben egy GoPro-kamera. A ajtó egyelőre nyitva, egy technikus a biztonsági övet rögzíti, közben kérdezget.

- Mentél már nagyon gyorsan autóval? 
- Nincs jogsim sem. Egyszer egy haverral mentünk 200-zal a német autópályán.

Egy pillanatra megáll a keze, és elvigyorodik. A mellettem ülő Stig szótlanul mered előre. 

- Akkor ez most kemény lesz.

Dunsfold Aerodrome áll a táblán, és egy nyíl, balra kell lefordulni a fákkal szegélyezett vidéki útról. Surreyben vagyok, Londontól délnyugatra, olyan környéken, amilyennek az angol vidéket elképzeli az ember, a fű embertelenül zöld, a szűk utak mellett sövény és fasor, mögöttük kisebb-nagyobb, de mindenképpen rendezett házak, nyugalom mindenütt. Miközben a lutoni reptérről a csúcsforgalomban araszoltunk az autópályán, a román vendégmunkás sofőrrel arról beszélgetünk, mennyire gyökerek azok a britek, akik a Brexitre szavaztak. Nikolaj csak legyint, majd megbánják, ha nem lesz aki a gyorsétteremben kiszolgálja őket, vagy a bérautókat vezesse minibálbérért. És a Waterloo állomás melletti piacon sem lesz senki, aki kürtőskalácsot árul majd 4 fontért, mondja, funnel cake, szeretem, teszi hozzá angol-magyar keverék nyelven, mert Szatmárnémetiből került Londonba.

Azért vagyok itt, hogy megnézzem, hol forgatják a Top Geart, a világ valaha volt legjobb autós műsorát, mármint ha arra az időszakára gondolunk, amit Jeremy Clarkson, James May és Richard Hammond vezetett, mert maga az ötlet, mármint az azonos című autós műsoré 1977-es. Az az inkarnációja, amiért mi és a világ többi része is veszettül rajong, 2002-ben született meg, és számított 2015-ig a világ legjobb tévés magazinműsorának, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a BBC hagyta a műsorvezetőket és Andy Wilman producert, hogy azt csináljanak benne, amit akarnak. Clarkson, a brit televíziózás egyik legmegosztóbb alakja pedig köszönte szépen, és se istent, se embert nem tisztelve rakta össze a műsort társaival, amit azért imádnak olyan sokan, mert nem nyal be senkinek és nem kér elnézést azért, mert a kamionsofőröket kurvákat elásó sorozatgyilkosokhoz hasonlítja. Fontos hozzátenni, hogy emellett egy szakmailag kikezdhetetlen, komoly értékkel bíró autós műsorról van szó, amiben még az olyan laikusok, mint én, aki 46 évet jogosítvány és bármiféle vezetési érzék vagy tehetség nélkül élt le, is talál érdekes dolgokat.

A Dunsfold Aerodrome egy második világháborús reptér volt, amit a kanadai légierő épített hat hónap leforgása alatt (nagy szó ez, csak erdőből 80 hektárnyit kellett kivágni hozzá) azért, hogy a szövetségesek gépei innen felszállva bombázhassák a németeket 1942 és 1944 között. Ma leginkább ipari parkként funkcionál, ahol a Top Gear irodái és stúdiója csak egy kis területet foglal el, mellette helyi Tüzép és egy bútoráruház raktárai állnak, de van itt autósiskola, a futópályákon szoktak kerékpárversenyeket rendezni és évente van egy légibemutató is, illetve pár repülőgépet afféle állandó kiállításként otthagytak a területen, mintha egy Spitfire-t és egy 747-es Jumbót is láttam volna. 

A technikus befejezi a bekötésemet, teszteljük a mikrofont, és kérdezi, minden oké-e. Felemelt hüvelykujjal jelzem, hogy igen, mert így láttam az autóversenyzőktől is, és rám is átragad a lelkesedés, mert hát csak Stig mellett, vagyis az egyik Stig mellett ülök egy AMG Mercedes C63-as biturbóban. Amikor Totalcaros kollégáknak megmutattam az autóról készült képet, párás lett a szemük, pedig annyira nem volt kényelmes, legalábbis tuti nem 126 kilós utasra tervezték. Viszont szép kék a színe, és lenyűgöző a belső tér igényessége, még a bajuszkapcsolókon (hoppá, csak ragad az emberre) is látszik, hogy nem egy tajvani dzsunkán fröccsöntötték hatéves gyerekmunkások. Stig, akit az évek során több autóversenyző is alakított, és meggyőződésem szerint egyszerre is többen személyesítik meg, csendben ül mellettem, csak a motor halk zúgása hallatszik, majd tök váratlanul belelép a gázba, engem meg az ülésbe présel a fizika.

A Top Gear irodái pár, cölöpökön álló konténerben vannak, előttük a forgatáshoz használt autók állnak, köztük egy amerikai rendőrautóval és pár, számomra tök ismeretlen sportkocsival, melyek közül az egyikbe tuti, hogy csak akkor férnék be, ha kivesznek belőle mindent, a motort is. A parkoló másik oldalán egy bazinagy hangár áll, ebben veszik fel a stúdióműsort, itt állnak a díszletek. Ha felidézzük magunk előtt az adást, a stúdió valahogy kicsinek, zsúfoltnak tűnik, tele nézővel, (akik képesek a felvételre akár 100 kilométert is utazni, mint megtudom), pedig a valóságban a hangár kifejezetten nagy, beleférne egy Airbus 320-as szerintem. Ez azért furcsa, mert a tévében általában fordítva működik az illúzió, a kis teret láttatja nagyobbnak a kamera, nem fordítva, de mindegy.

A sajtóút, amit a Viasat szervezett le nekem, abból az apropóból jött létre, hogy ugyan nincs már forgatás (a széria 23. évada a briteknél már lement a tévében, most éppen a 24.-et készítik elő), de a Clarkson utáni időszak első etapjához, pontosabban annak német kiadásához forgattak egy promót, amiben a műsor hat tagú házigazda-gárdájából ketten, Rory Reid és Sabine Schmitz is szerepelt, így lehetett velük interjúzni egyet. Ha van valami, ami a kezdeti izgalom (8 perc) után elképesztően unalmas tud lenni az egy forgatás, legyen az reklámfilm, promó, film, sorozat vagy akár pornó. Ahhoz, hogy egy percnyi hasznos anyag legyen, mindent többször fel kell venni, lehetőség szerint ugyanúgy, hogy lehessen vágni, és ehhez az kell, hogy mindenki ugyanazt csinálja, többször egymás után. Ez a Top Gear esetében úgy néz ki, hogy a pályán feláll a stáb két óra alatt, elhelyezik a kamerákat, belövik a hangot, a hang nem stimmel (a hang SOHA nem stimmel), lemerül két akksi, hol az a biszbasz, keressük a bizbaszt, itt a bizbasz, már nem kell, kösz, van másik bizbasz, nem jó a fény, várjuk  meg a felhőt, hol van már Sabine, jó, gyere, ülj be az autóba, menj egyenesen harminc métert, és driftelj balra, kösz, még egyszer, jó volt, még egyszer, nagyszerű, még egyszer, most is fasza volt, még egyszer, te vagy a király, még egyszer.

Közben az újságíró meg áll, mint fasz a lakodalomban, mert feleslegesnek érzi magát, de közben lenyűgözi az a profizmus, amivel a német autóversenyzőnő mint a hatszor pontosan ugyanúgy vezeti a Minit, és driftel bele a kamerába, miközben fentről egy drón, a földön meg hat kamera veszi, plusz három GoPro a kocsiban, és ez csak egy szaros promó a német piacra. A profizmus minden szinten lenyűgöző, a kívülről kaotikusnak tűnő meló pontos forgatókönyv szerint zajlik, nem sietnek el semmit. A produkciós irodában közben kiteszik az ebédet, észre sem vettem, hogy már eltelt három óra. A konténerekban van fogadóhelyiség, interjúszoba, sztáröltöző és raktár is, pont mint bármelyik másik produkciós helyszínen, csak itt a falakat dedikált sztárportrék díszítik az AC/DC énekesétől Forma-1-es pilótákig, akik vicces üzenetekben köszönik meg, hogy a műsor részesei lehettek. Egy ideig mozizok, aztán szólnak a helyi sajtósok, hogy jön Rory, beszélgessünk, ha ráérek. Hogyne.

Az első kanyarig egy nagy üvöltés az egész, nem tudom nulláról 260-ra hány másodperc alatt gyorsultunk fel, de nem érek rá ezzel foglalkozni, csak arra gondolok, hogy bazdmeg, elképesztő, hogy nem félek. Azt hittem, üvölteni fogok, mint a filmekben, meg a YouTube-videókon a hisztis csajok, de nem, Stig elképesztő biztonsággal uralja a gépet, és amikor a kanyarhoz közeledve fékez, és én csak azért nem szállok ki a szélvédőn fejjel előre, mert az öv a húsomba vágva megfog, az valami leírhatatlanul jó érzés. Drift a kanyarban, a gumik csikorognak, mögöttünk füst, érzem azt a jellegzetes, égett gumiszagot, és máris megyünk tovább, a motor bőg, én meg vigyorgok és basszamezegek mert mást nem lehet. Három kör a nirvánában, jogsit akarok én is, most azonnal, és egy kurva gyors autót.

Rory egy 35 körüli fekete fazon, a Fast, Furious & Funny című YouTube-csatornáról került a műsorba a 23. évadra, Chris Evans, Matt LeBlanc, Sabine Schmitz, Chris Harris és Eddie Jordan mellé. Egy nyílt castingfelhívásra jelentkezett, és a többi, beküldött videót elnézve úgy gondolta, simán helye van a műsorban. "Nekem volt némi hátterem, a többi beküldőnek nem nagyon. Álszerénység lenne azt mondani, ők is pont olyan jók voltak, mint én. Nem, én jobb voltam." A tíz éves múlt sokat segített neki, de egyből így sem került be a műsorba, mert miután behívták, és megnézték, hogy tud-e vezetni, hogy mutat a díszletben és tud-e kamerába beszélni, azt mondták neki, hogy kösz, de nem. "Küldtek egy emailt, hogy nagyon tetszettem nekik, de nem tudnak használni, és sok sikert a jövőben. Nagyon berágtam rájuk, és forgattam egy videót, amin a Rolls Royce-ról rappelek, majd visszaküldtem válaszként, hogy és ezt tudjátok használni? Másnap felhívtak, hogy jöjjek."

Rory és műsorvezetőtársai nincsenek irigylésre méltó helyzetben, mert egy, szinte nemzeti intézménynek számító műsorban kell helyt állniuk, aminek a rajongói  iszonyú dühösen fogadták, hogy nem a megszokott trió vezeti majd a Top Geart. "A legnagyobb különbség a mi műsorunk és Clarksonéké között az, hogy amit ők csináltak, azt a nézők már megszokták, de kicsit meg is unták - ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz volt, sőt, nagy rajongójuk vagyok - mi pedig valami mást, újat tudunk nyújtani. Kiszámíthatóvá váltak, pontosan lehetett tudni, mit fognak csinálni a műsorban. Mi többen vagyunk, és soha nem lehet tudni előre, ki, hogyan reagál majd egy-egy autóra." Sokkal rugalmasabb a szerkezet, mondta, és több a lehetőség a meglepetésre. A Top Gear nem volt híján a botrányoknak, jegyzem meg, mire elvigyorodik, és azt válaszolja, hogy az az évad, amit ők csináltak, az is okozott felháborodást de ebben semmi szándékos nem volt. "Gőzöm sincs, hogy Clarksonék alatt hogy mentek a dolgok, de azt tudom, hogy amikor összeállítottuk a műsorokat, egyetlen alkalommal sem fordult lő, hogy azzal a felkiáltással ültünk volna le, hogy majd ez vagy az a szegmens jól kiveri a biztosítékot. Ha így is történt, az menet közben alakult úgy, és semmi szándékosság nem volt benne."

Arra a kérdésre, hogy mi lesz a folytatásban, teljesen őszintén azt feleli, hogy gőze sincs. "Tudom, hogy Chris kiszállt, de ezzel mindenki tisztában van. nekem egyelőre nem ajánlottak szerződést, ahogy a többieknek sem, se Mattnek, se Sabinénak, senkinek." Lehet ráférne egy keretszűkítés a Top Gearre, jegyzem meg, de nem ért velem egyet. "Első ránézésre valóban zsúfoltnak tűnik a műsor, de mindenki hozzá tud tenni valami, amit a másik nem. Kiegészítjük egymást. Az alapfelállás a Chis vs. Matt, az UK vs. USA  szembenállás volt, ami vagy működött, vagy nem, ezt a nézőknek kell eldönteniük. A többiek más és más területen jók, Eddie elképesztően vicces, Chris Harris nagyszerű versenyző és így tovább." Arra a kérdésre, hogy ő mit tett hozzá az évadhoz, rövid tűnődés után azt feleli, hogy sok humort és sokszínű történetmesélést. "Az a fura, hogy amikor az évadnak vége volt, a kritikákban sehol nem olvastam, hogy zsúfoltnak tűnt volna, vagy hogy sokan voltunk. Amikor az évad előtt kijött az első stábfotó, és ott álltunk rajta heten, akkor tették szóvá elsősorban." A közönség reakciója nem lepte meg, mert természetesnek tartja, hogy ha egy bevált, bejáratott műsorban ilyen drasztikus változások következnek be, akkor abból felháborodás lesz. "Nem kérünk mást, csak türelmet. Időt kellene adni a műsornak, ennyi az egész."

A Top Gear 22., még Clarksonékkal forgatott évadának epizódjait a Viasat6 vetíti, minden csütörtökön este 10-től.