(A cikk szpojleres, aki még nem nézte végig a második évadot, ne olvassa el.)

Kevés sorozatot vártunk annyira idén, mint az Aranyélet második évadát. Az elsőről már sokszor leírtuk: hatalmas ugrást jelentett a magyar sorozatgyártásban. Eddig külön pályán versenyeztek a magyar és a külföldi sorozatok, akárcsak a magyar filmek esetében, itt is mindig hozzátettük, hogy ahhoz képest, hogy magyar, ilyen vagy olyan. Az Aranyélet előző évada volt az első, ahol ezt a különbséget nem kellett megtenni, bátran oda lehetett rakni bármelyik amerikai sorozat mellé, megállta a helyét. Úgy állta meg, hogy közben minden ízében magyar maradt, a saját életünket, saját problémáinkat, saját elcseszett országunkat láttuk viszont a képernyőn.

Ezt a lécet kellett megugrania a második évadnak, ami részben sikerült is. De mielőtt bármit írnánk az évadról: egy sorozat megítélésének első számú szempontja mindig az, hogy akarjuk-e látni a következő részt. Elérik-e készítők, hogy várjuk a folytatást, hogy hajlandóak legyünk rászánni az időnket, hogy adjunk az életünkből nyolcszor egy órát. Az Aranyélet második évadának ez sikerült.

Innentől minden további okoskodás felesleges, hiszen behúzták a nézőket. (A nézőszámokat az HBO üzletpolitikája miatt nem ismerhetjük, de fogadni mernénk, hogy megérte nekik legyártani a második évadot is.)

De ha lesz harmadik évad (állítólag lesz, de csak 2018-ban), akkor jó lenne, ha pár dolog mégis másképp lenne. Bátor és dicséretes húzás volt, hogy a készítők úgy döntöttek, nem mennek tutira. Hiába volt sikeres, nem csinálnak tök ugyanolyan évadot, mint az első volt. Emelték a tétet, és egy sokkal véresebb, kegyetlenebb, akciódúsabb évadot forgattak. Leástak a múltba, és a mai Magyarország mellett bemutatták a kilencvenes éveket is, Janka, Attila és Hollós fiatalkorát, az ősbűnt, ami most szállt vissza rájuk.

Csakhogy a bátorság félsikert hozott, mert az akciósabb vonal eltávolított a magyar valóságtól, sokkal többször volt “ilyen tényleg csak a tévében van” érzésünk, mint az első évad alatt.

A epizód megnézése után rémálmaim voltak verekedő, véres emberekről, annyira erőszakosra, szomorúra és kilátástalanra sikerült. Mégis úgy érzem, hogy a sok vér és halál miatt most kevésbé, kevesebbszer rendült meg a néző, mint az első évad alatt. Oszi halála például nem rázott meg annyira, mint amikor az első évadban úgy döntött, hogy kimegy prostinak Svájcba.

Másrészt a múlt, a szereplők fiatalkora sokszor csak jelzésszinten jelent meg, ezek a jelenetek nem kaptak elég mélységet. Pedig a casting itt is parádésra sikerült, amilyen jól működött a Janka-Hollós-Attila trió Ónodi Eszterrel, Anger Zsolttal és Thuróczy Szabolccsal a jelenben, olyan klasszul választották ki fiatalkori figuráikat. Különösen az Attilát játszó ifj. Vidnyánszky Attila volt megkapó még a béna paróka ellenére is. Tényleg kár, hogy a fiatalok nem kaptak több lehetőséget, ha már két idősíkon játszódott a sztori.

Szintén új szereplő volt a főgonosz Gáll Feri Végh Zsolt hideglelős alakításában. Nem rajta múlt, hogy amilyen jól indult, olyan bénán végződött a sztorija. Adott egy ember, aki az egész életét a bosszúra teszi fel. Amikor úgy tűnik, hogy végre tönkretette azokat, akik miatt meghalt a szerelme, és kis híján ő maga is, akkor előbb öngyilkos akar lenni, aztán egy kedélyes dumálgatás és rötyörészés keretében keretében hajlandó elfelejteni az egészet. Ez nem egy kis következetlenség, hanem teljesen érthetetlen.

Ahogy az is, hogy Janka megöli Hollóst.

Emlékszem, egy hétig nem tértem magamhoz, amikor a Trónok harca első évadának végén kinyírták Ned Starkot. Itt is nehéz volt magamhoz térni, de nem azért, mert Hollós meghalt, hanem mert így halt meg. Persze Hollós sok rosszat tett a Miklósi családdal, de legalább annyi jót is. A flashbackek is azt erősítették, hogy Hollós és Janka viszonya mélyebb, több, mint egy gazdag, befolyásos férfi és egy szép nő érdekkapcsolata. Janka kemény, gátlástalan nő, aki sok sebet kapott a múltban, de nem gyilkos. Nekem ez még úgy sem fért bele, hogy utána megkaptuk a lelkiismeretfurdalástól gyötört Jankát is. Janka és Attila kapcsolatának alakulása is követhetetlen kanyarokat vett, még akkor is, ha öröm volt nézni, ahogy a thaiföldi szökés szervezésekor újra összeállt a rutinos csalópáros.

De nem csak az ő figuráik voltak tele következetlenséggel. Márk esetében sem volt világos, hogy mit miért tesz, de ezt jól ellensúlyozta Olasz Renátó játéka. Anger Zsolt mellett ő volt az, akit minden pillanatban élvezet volt nézni, annyira jól hozta az ambiciózus sutyerákot. A második évad leggyengébb szála egyértelműen Miráé volt, főleg a jellemének kidolgozatlansága miatt. Nemrég még ő volt a jó tanuló jó kislány, aki élete első randijára készül. Aztán összejött egy éjszakára (ez miért kellett? két nő között nem létezhet mély barátság szex nélkül?) a barátnőjével, az évad végére pedig egy profi magabiztosságával mászik rá az ügyészre. Kifejezetten irritálóak voltak a beszélgetései a teljesen egydimenziós, terminátorszerű rendőrnővel, az pedig, ahogy az ügyésszel elbábozták a hatalmi játszmákat, az évad totális mélypontja volt.

Egyfelől ott van az Endre bá nyomába lépő Márk, Janka, aki most szintet léphet, és minden eddiginél magasabb körökben kavarhat, Gáll Feri és Attila, akik végre az igazi bűnözők között tüntethetik el az igazán nagy pénzeket, és talán még az is kiderülhet, hogy valamelyik Miklósi gyerek nem is Miklósi. Szóval legyen harmadik évad, kevesebb Mirával, kevesebb csapongással, egy hajszálnyit logikusabban viselkedő szereplőkkel, de legalább ugyanilyen bátorsággal.