2009 márciusában, beiktatása után mindössze 59 nappal Barack Obama valami olyasmit csinált, amit hivatalban lévő amerikai elnök még soha: elment Jay Leno késő esti beszélgetős műsorába, a Tonight Show-ba. Ezt a tévés műfajt itthon többen is (Fábry, Friderikusz, Hajós, Hajdú) próbálták meghonosítani, változó sikerrel. Az amerikai változatok hétköznap esténként fél 12-től kerülnek általában adásba, van bennük egy rövid monológ, valamilyen kis vicces betét (mint mondjuk a Dizájn Center), aztán érkezik egy, kettő, vagy esetleg három vendég, akikkel lezavarnak egy-egy rövid interjút, a műsor pedig vagy egy zenekari fellépéssel, vagy egy rövid stand-up comedy betéttel zárul.

Ezek a műsorok a 70-es években voltak igazán a csúcson, Johnny Carsont volt, hogy a tévénézők több, mint 60 százaléka nézte, de bizonyos adások esetében ez a 80 százalékot is elérte. A népszerűség ellenére mégsem merült fel, hogy komoly pozícióban lévő politikusok vendégként tűnjenek itt fel. Ha valaki az üzenetét akarta elmondani a nyilvánosság előtt, akkor általában nyomtatott lapoknak adott interjút, ami kellő komolyságot sugárzott és mindenki olvasta, aki számított. Igaz, John F. Kennedy még elnökjelöltként elment a Tonight Show-ba és adott egy interjút, amit akkor sokan politikai szempontból rossz döntésnek gondoltak, mert szerintük így olyan bulvárszereplőkkel került egy platformra, mint mondjuk Gábor Zsa Zsa, és ez nem volt méltó az Egyesült Államok elnökéhez.

Utána sokáig nem is próbálkozott ezzel senki, míg 1992-ben nagy nem lett a verseny a Demokrata Párton belül az elnökjelölti posztért, Bill Clinton stábjában pedig úgy látták, hogy minél több embernek kell megismernie Clinton emberibb oldalát, erre pedig remek és olcsó lehetőséget nyújtanak a beszélgetős műsorok. Végül az Arsenio Hall Showban tűnt fel a kampány alatt, ami szinte történeti pillanat volt, hiszen korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy elnökjelölt egy tévéműsorban Ray Ban-napszemüvegben szaxofonozzon. Politikai körökből a reakció kifejezetten negatív volt, mintha semmi sem változott volna a 60-as évek óta.

Utólag nézve úgy tűnik, hogy kihagyott lehetőség volt a politikusoknak, hogy nem szerepeltek többször az ilyen könnyedebb tévéműsorokban. Ezek az interjúk ugyanis nem az őszinte, kitárulkozós, vagy provokatív kérdésekből állnak, hanem arról szólnak, hogy a vendég a legjobb színben tűnjön fel, és azt az üzenetet tudja közvetíteni, ami a saját, illetve színészek esetében a filmjét gyártó stúdió érdeke. Ez a hozzáállás a politikusoknak is jól jön, pláne, amikor valamilyen ügy miatt szeretnének mozgósítani minél több embert. A lazább környezetben pedig megmutathatják az emberibb arcukat, amivel legalább olyan könnyen hozhatnak plusz szavazatokat, mint mondjuk egy jól sikerült beszéddel. 

A szaxofonozás bejött Clintonnak, hiszen 1993-ban ő lett az USA 42. elnöke. Az a bizonyos interjú pedig előre jelezte, hogy változik a politika és változnak a politikusokkal szemben felállított elvárások is. Obama ráérzett erre, beiktatása után szinte azonnal jelezte is, hogy ő elnökként is máshogy fog ezekhez a politikai hagyományokhoz hozzáállni.

Obama és a stábja úgy gondolta, hogy a late night show-k közege Obama legjobb tulajdonságait emeli ki, miközben attól sem kell félni, hogy esetleg a kényelmetlen témák kerülnek előtérbe. Ennek volt egyébként előzménye, mikor 2006-ban szenátorként, illetve a Demokrata Párt nagy reménységeként érkezett Conan O'Brien műsorába, ahol látszott, egyáltalán nincs megilletődve a helyzettől, sőt megerőltetés nélkül még 1-2 poénra is futja tőle.

Ezek után nem volt meglepő, hogy mikor elnökké választották, a stábja igyekezett kihozni a legtöbbet ebből a személyiségéből. Azt is felismerték, hogy a műsorok általában jobban rá vannak szorulva az elnöki interjúval együtt járó felhajtásra és extra nézettségre, ezért még könnyebben érvényesíthetik az akaratukat.

(Utólag különösen vicces, hogy 2008-as republikánus ellenfele, John McCain annak idején olyan reklámokkal kampányolt, amikben Barack Obama, mint a világ legnagyobb híressége szerepelt. A reklámok feltették a kérdést, hogy egy celebekkel pacsizó bohócot, vagy egy komoly politikust akarnak inkább a Fehér Házba.)

Obama ugyan beiktatása után rögtön mert újítani, de időközben rá kellett jönnie, hogy

Az interneten felnőtt Y-generáció ugyanis egyre inkább leszokott a hírfogyasztásról, a közösségi média teljesen megváltoztatta a világhoz, a hírekhez való hozzáállásukat, amire az elnöknek is reagálnia kell, ha el akarja juttatni hozzájuk az aktuális üzenetét. Ezért fordulhatott elő, hogy 2014-ben, mikor az Obamacare-t népszerűsítette, akkor elment Zach Galifianakis műsorába, a Between Two Ferns-be. Ennek az epizódjai eleve csak az interneten elérhetőek és bár ugyanaz a funkciójuk, mint a késő esti interjúknak, csak ez közben parodizálja is a műfajt. 

Ennek része az is, hogy a műsorvezető kínos kérdéseket tesz fel, de nyilván ezek a felvételek az utolsó mondatig egyeztetve vannak. Ezzel sikerült még tovább szélesítenie azt, hogy pontosan mit is engedhet meg magának egy elnök annak érdekében, hogy eljuttassa üzenetét a fiatalokhoz. Az biztos, hogy a fellépés siker volt, még Emmy-díjat is nyert, de az is figyelemreméltó, hogy állítólag néhány órával a videó kikerülése után 19 ezren látogatták meg a HealthCare.gov oldalt. Obama elmondása szerint a videó sikeresebben szólította meg a fiatalokat, mint bármi más, amivel korábban próbálkoztak.

Jon Lovett, Obama egy korábbi szövegírója a Washington Postnak azt mondta, hogy rég elmúltak már azok az idők, amikor egy interjúval (mindegy, hogy nyomtatott vagy tévés) igazán széles tömegekhez lehet eljutni. Ha valakinek van valamilyen üzenete, akkor meg kell találni a megfelelő csatornát ahhoz, hogy azt sokan meg is értsék. Obama pedig eddig soha nem látott módszereket választott, de rá is volt kényszerítve, mert a régimódi médiák villámgyorsasággal veszítenek a jelentőségükből.

Annak idején Rooseveltnek könnyű dolga volt, hiszen nem kellett attól félnie, hogy a kandalló előtti beszélgetései elvesznének a nagy médiazajban. Obamának viszont mindkét ciklusa alatt meg kellett ezzel küzdenie, aminek következtében új helyekre merészkedett el, nyolc éves elnökségének végére szinte minden fontosabb késő esti műsort meglátogatott. Sőt, Bear Grylls-szel még „az alaszkai vadonba" is elmerészkedett – persze jó előre le volt zárva a környék, és a felvételek között katonai helikopterek köröztek a fejük felett. Obama oldaláról ezúttal az volt a cél, hogy felhívja a figyelmet a klímaváltozás elleni küzdelem fontosságára.

A Between Two Ferns mellett a legnagyobb szenzációt azonban az jelentette, hogy Marc Maron WTF nevű podcastjébe is elment, amit a komikus házának garázsában vesznek fel. Persze le kellett zárni hozzá az egész utcát, de az adás elkészült, ami ráadásul nem is fókuszált olyan konkrétan egy intézkedésre, mint a Between Two Ferns, Obama csak el akart menni az egyik legfelkapottabb podcastbe, részben azért is, mert megtehette, és ezzel is tovább tágíthatja a teret, amiben az elnökök mozoghatnak.

Ehhez képest kevéssé meglepő, hogy az utóbbi néhány hónapban adott interjút a Daily Show-t vezető Trevor Noah-nak, a TBS-en feltűnő Samantha Bee-nek és Bill Mahernek az HBO-n is. A fellépéseinek legjobban sikerült darabja talán akkor készült, mikor a Comedy Centraltól búcsúzó Stephen Colbert utolsó adásában vette át a műsorvezető helyét egy kis időre.

2016 végére Obama már oda és akkor ment, amikor csak szeretett volna és dolgozhatott a hagyatékán, aminek az is a része lett, hogy új módszereket keresett arra, hogyan használja elnökként a médiát. Mostanság mondjuk nehéz ezekkel a hagyományokkal foglalkozni, amikor a hamarosan beiktatott új elnök, Donald Trump többek között egy reality műsoron keresztül szerzett hírnevet. Obama ilyen szempontból kicsit előre is jelezte, hogy a jövőben a szaktudás mellett/helyett legalább annyira fontos lesz az is, hogy az elnök mennyire tud szórakoztató és tévéshow-ba illő lenni.