Lássuk csak: Luke Cage, Jessica Jones, Iron Fist, Daredevil, The Punisher, The Defenders, Inhumans, Cloak and Dagger, The Flash, Supergirl, The Arrow, Legends of Tomorrow, Agents of S.H.I.E.L.D., Gotham és Powerless. Ezek a jelenleg vagy a közeljövőben látható képregénysorozatok szinte mind egy kaptafára készülnek. Általában van a szuperhős vagy az ahhoz köthető bagázs (Agents of S.H.I.E.L.D. , Powerless, valahol a Gotham is ilyen), akiknek vagy van szuperképességük (Supergirl), vagy csak az álca miatt annyira faszagyerekek (Arrow), és az esetek 90 százalékában világmegmentenek. Ha ők nincsenek, nekünk végünk, de nagyon, mert a szupergonoszok elfoglalják a városunkat, és szitává lövik az öregasszonyokat piacra menet.

Jó, a Netflix–Marvel-frigy hozott némi változást, és ellensúlyozza a sokkal tradicionálisabb DC Comics–CW-kapcsolat sorozatait. Jessica Jones például kifejezetten nem átlagos szuperhősnő, és a sorozat megvalósítása is túlmutatott a pizsamás szép ember vs. ragyás fejű főgonosz + alacsony költségvetésből kivitelezett vérgagyi trükkök vonalon, de a Netflixet nem fair összevetni az országos amerikai tévék sorozataival, ahol a tartalmi és anyagi korlátok igencsak gúzsba kötik az ember kezét. Pont úgy, mintha elképzelnénk az Aranyéletet a TV2-n, és menten nem lenne benne Döbrösi Laura pucér melle, és nemigen fröccsenne a vér sem annyit, mint az HBO-n.

Amikor az FX nevű amerikai kábeladó bejelentette, hogy azt a Legion nevű szuperhőst viszi képernyőre, amit a Marvel-rajongók közül is csak a nagyon elszántak tartanak kedvencüknek, kicsit meglepődött a szakma. A polgári nevén David Hallerként futó férfi története 1985-ben kezdődött a képregényekben, és azóta 471 füzetben tűnt fel.

Egy olyan szuperhősről van szó, kérem szépen, aki, legalábbis a képregényekben, azzal a képességgel bír, hogy mások személyiségét és ezáltal szuperképességét is magába tudja olvasztani, és addig simán lehet szerepeltetni, míg van kit olvasztani, ugye. Mivel a képességei attól függenek, hogy éppen ki lakik benne, vagy dominálja az elméjét, David lehet pozitív és negatív karakter is – leginkább ez érdekelhette benne a sorozatot megálmodó Noah Hawley-t.

A sorozat, amit itthon a FOX mutat be február 9-én, a legfurcsább szuperhősös széria, amit valaha láttam, márpedig az összeset ismerem – sajnos vagy nem sajnos, kinek hogy. Hawley, aki a Fargo sorozatadaptációjával szerzett nevet magának Hollywoodban (de olyannyira, hogy a harmadik évadra már az Oscar-díjas eredetit író/rendező Cohen testvérek is beszálltak konzultánsként), teljesen másképpen fogta meg a témát.

Úgy, hogy

és forgatott belőle egy olyan sorozatot, ami az a képregényszcénának, ami a Hannibal a horrornak. Gyönyörűen megkomponált képekkel, meghökkentő beállításokkal, látszólag teljesen random, sehová nem illeszkedő jelenetekkel dolgozik, soha, egy percig se hihetjük azt, hogy tudjuk, mi történik éppen a szemünk előtt, és ez persze szándékos. A színészek pont olyan döbbenettel fogadták a végeredményt, mint a nézők fogják – ezt egy interjúban Rachel Keller színésznő mesélte Londonban.

A sajtónak három részt mutattak meg, ebből a pilot volt a legfurcsább, aminek pedig ugye az a dolga, hogy berántsa az embert, és feltegye a táblára figurákat. Felteszi ugyan, de úgy, hogy az első rész után sem biztos, hogy a nézők nagy többségét a történet fogja a tévé előtt tartani, hiszen nem lehet tudni, hogy amit/akit látunk egy adott jelenetben, az mikor játszódik, egy álomkép-e, vagy vízió, hallucináció vagy David egyik személyiségének manifesztációja – és itt még annyi segítséget sem kapunk, mint a Széttörve című mozifilmben, amiben a disszociatív személyiségzavarban szenvedő főhős elméjének lakói legalább másképpen vannak felöltöztetve. A szándék nyilvánvaló: érezzük azt, amit a főhős, és tapasztaljuk meg azt, amit a többi szereplő, hogy nem tudni, ki valós és ki nem, hogy a falba benyúló kéz az egy mutáns szuperképessége-e, vagy David tolta túl a szert már megint.

Ha nagyon lecsupaszítjuk az egészet, és valamiféle racionális rendbe helyezzük, kábé annyiról van szó, hogy David gyerekkora óta szenved valamiféle pszichés zavarban (igen, van egy trauma, de ennek felgöngyölítése a harmadik részre sem ért véget), ezért egy ponton bekerül egy elmegyógyintézetbe, ahol segíteni akarnak rajta – vagy pont nem, ezt egyelőre nehéz eldönteni. Itt megismerkedik egy csajjal, Syddel, akivel járni kezdenek (igen, odabent), de mivel a lánynak van egy kis problémája az intimitással, ez sem teljesen hagyományosan megy. Legyen elég annyi, hogy még egy bollywoodi filmekre hajazó táncjelenet is belefér, amin könnyesre röhögi magát az ember, pedig nem lenne szabad. Aztán David kezd rádöbbenni, hogy amit ő zavarnak hitt a fejében, az könnyen lehet, hogy a valóság, és olyan erők birtokában van, ami másnak is nagyon jól jönne.

A jelmezek, a díszletek nagyon szépek, de furák is egyben, mert a segítségükkel sem lehet beazonosítani a kort, amiben a történet játszódik. Persze ez is szándékos, nem kérdés, a retrofuturisztikus tobzódás a második részre ér a csúcsra, és olyan csodálatos kütyüket mutatnak, hogy bekönnyezik az ember. A főszerepet Hawley egy angol színészre, a Downton Abbey-ből ismert Dan Stevensre osztotta, aki tökéletesen hozza a zavart főhőst. Jó a diliház egyik lakóját alakító Aubrey Plaza is, akit eddig leginkább csak komikus szerepben láthattunk, és nem lehet panasz Sydre sem, akit az a Rachel Keller személyesít meg, aki a Fargo második évadában már dolgozott Hawley-val. Mellékszerepben feltűnik még Jean Smart, akit a 24 óta feltétel nélkül imádok, és még pár ismertebb arc is (néhányan majd később jönnek).

 

és azt sem, miért pont vele; és mindezt olyan szépen mutatják meg nekünk, hogy a sorozatra úgy szokunk rá, hogy észre sem vesszük, és nem keressük a kapcsolódási pontot az X-Men-univerzummal (pedig elég sokszor szembejön). Értékelés: 5/5.

Hol látható: FOX, február 9-től minden csütörtök este 9-től