A Survivor első évadának fináléját 2000. augusztus 23-án, szerda este 8-tól sugározta a CBS. A tévé vezetősége és a műsort végső formájába öntő Mark Burnett producer a nézettségi adatok közzététele előtt már sejtette, hogy valami egészen különleges dolog megszületését nézik, de arra nem számítottak, ami a reggeli Nielsen-adatsorban látszott. Azt tudták persze, hogy magas lesz a nézettség: a trópusi szigetre száműzött, és maguk közül hetente egy játékost kiszavazó átlagemberekről szóló reality a második hétre már beérte, a harmadikra lekörözte a nézettségi listát vezető vetélkedőt, 28 millió nézőről nyáron pedig akkoriban csak álmodni lehetett.

Aki azt hinné, hogy egy olyan, aranytojást tojó tyúkot, ami 17. éve látható, és már 504 epizódot élt meg, a világ legkönnyebb dolga volt eladni a CBS-nek, nagyon téved. Pedig simán feltételezhetnénk, hogy a később a Lost című sorozatot is megihlető, több klónt kitermelő valóságshow-ért ölre mentek a csatornák, de amikor az ötlettel először találkoztak az amerikai tévék, 1994-ben, a valóságshow-król annyit tudtak, hogy az MTV-n megy egy a The Real World címmel (1992-ben debütált, hét fiatal költözött be egy házba és élte életét, a kamerák meg felvettek mindent), és kifejezetten bizalmatlanok voltak iránta. A később Survivor néven szédületes karriert befutó műsor egy Charlie Parsons nevű brit producer Expedition Robinson című műsorából fejlődött ki, amit 1994-ben találtak ki és 1997-ben mutattak be - a svédek.

1999 nyarán Mark Burnett producer, Parsons társa, és a Survivor egyik alkotója már túl volt azon, hogy az ismeretségi körét felhasználva bejusson a nagy amerikai tévékhez, hogy onnan kihajítsák a 16 átlagemberről szóló műsorával, amiben az a nagy truváj, hogy az emberek ösztönösen viselkednek, és a végén csak egyvalaki nyerhet egymillió dollárt. Az volt a szerencséje (és nekünk, a nézőknek is), hogy bemutatták a CBS egyik kutatási osztályvezetőjének, aki amikor meghallotta, hogy a Survivor tulajdonképpen a társadalom leképezése kicsiben, nomád körülmények között, akkor felcsillant a szeme, mert a kutatásai alapján a nézők pont valami ilyesmire vágytak.

A Survivorba már az első évadban is nagyon alapos szűrés után válogatták be a szereplőket, úgy, hogy bizonyos mintáknak, szerepeknek megfeleljenek. Vannak alfahímek, izomagyak, jócsajok, okos nyüzügék, melegek, szarkavarók és így tovább, pont olyan arcok, akikkel a néző minden nap találkozik a munkahelyen. Vannak jutalomfeladatok és tétre menő sorversenyek, és ami a leglényegesebb, van kiszavazás, amikor a csoport dönti el, hogy melyik tagját veti ki magából. Burnett egyfajta szociológiai kísérletnek igyekezett eladni a műsort, amivel mindenki első látásra azonosulhatott, ha olvasta a Robinson Crusoe-t, megvannak benne a klasszikus, ember vs. természet elemek, a megnyeréséhez pedig a fizikális erőn és kitartáson túl a józan paraszti észre, az emberekkel való kapcsolattartásra és a manipulatív viselkedésre van szükség. A CBS elnöke, Les Moonves először hallani sem akart a műsorról, nem tartotta elég jónak országos tévére, de amikor Burnett végre bejutott hozzá, és úgy írta le neki a sztorit, hogy 

képzeljük el, mi lenne, ha 16 felnőtt egy hajótörés után egy szigeten kénytelen Legyek urát játszani,

megváltoztatta a véleményét. A költséget így is sokallta, az egy évadra, 13 részre elköltött 13 millió dollár egy ismeretlen formátumra vagy inkább műfajra elég meredeknek tűnt, de azt mondta a producernek, hogy ha lábon eladja a műsort a szponzoroknak, akkor mehet a dolog. Burnett és a CBS marketingesei két hét alatt megszerezték a pénzt, kezdődhetett a szereplőválogatás, majd a forgatás Borneón, és jöhetett az augusztus 23-i finálé a maga közel 52 milliós nézettségével- A Survivor egy évad alatt az amerikai tévézés egyik mérföldkövévé lett.

A szeptember-májusi alapmenetrend nem változott, a tévék továbbra is ekkor mutatták be a legtöbb tartalmat (a Survivorból évadonként két-két kiadást készítettek, az egyik szeptemberben, a másik februárban került képernyőre), de az, hogy a CBS realityje ilyen népszerű lett, arra sarkallta a tévéket, hogy nyárra is tartogassanak saját gyártást, ha más nem, valóságshow-t, tehetségkutatót vagy vetélkedőt. a 2001-2002-es évadban a visszatérő Big Brother és Survivor mellé hat újabb reality indult az országos tévéken, és a műfaj az évtized közepére felzárkózott az újonc drámák és sitcomok mellé.

A Survivor 34 évados szereplése, és az a tény, hogy míg a Netflix nem vált valós alternatívává, mindegy, milyen sorozattal vagy realityvel álltak elő a riválisok, a CBS a Survivor sávjában verhetetlen volt, tulajdonképpen annak köszönhető, hogy az első évadtól kezdve ugyanazért nézik az emberek. Kicsit dolgozik bennünk a katasztrófaturista, és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mennyire szenvednek a játékosok a szigeten, lesz-e vajon kígyómarás, esetleg hőguta, de emellett látni akartuk, hogyan építenek ki egy mikrotársadalmat tök ismeretlenek, drukkolni akartunk a kisembernek és gyűlölni a beképzelt frátereket.

Az első valóságshow-k a közhiedelemmel ellentétben nem voltak olcsók. A Survivor mellé hamarosan megérkező The Amazing Race világkörüli versenyfutásra vitte a szereplőket, és legalább annyiba került, mint a nagy előd, a Big Brotherhez fel kellett építeni egy házat, és a technikai igények is meglehetősen drágák voltak. A megtérülési ráta viszont magasabb volt, mint a sorozatoknál, a nézők zabálták az egyre változatosabb tartalmat, jöttek a táncos, énekes, főzős, átalakítós realityk, majd a társkeresős, átverős műsorok, a Fox adó egy külön csatornát indított be csak ezeknek a műsoroknak, ezt kisvártatva követte a Global Reality Channel Kanadában, majd a Zone Reality a briteknél. Az MTV és a VH1 a zenéről átnyergelt a realitykre. A valóságshow-k a legdinamikusabban fejlődő tévés műfajjá váltak globális szinten, és a mai napig a tévék programkínálatának jelentős részét teszik ki.

Hogy a Warhol által emlegetett, mindenki számára elérhető 15 percnyi hírnév megvalósulása jó dolog-e, az erősen kérdéses. Mindenesetre a 2000-es év előtt csak azért, mert megevett egy kecskeherét a tévén, majd kiszavazta a legjobb barátját egy műsorból, még senki nem lett híres. A szigetes valóságshow megismertette a nagyközönséget egy új típusú celebritással, a nép egyszerű gyermekével, akit tanár-, orvos-, csirkefarmer-, vagy éppen jógaoktató kollégái közül csak az emelt ki, hogy jelentkezett egy tévéműsorba, és (jó esetben) 39 napot töltött el egy egzotikus helyszínen, ahol az egyik feladat általában valami helyi ínyencség bezabálása.

A műsor azt az illúziót kínálja a nézőnek, hogy bárki bekerülhet, nem csoda, hogy minden egyes szereplőfelhívásra több tízezer videót kap a gyártó cég. Elég egy okos húzás, egy spontán, de vicces beszólás, és máris lehet menni a reggeli magazinműsorokba, a pletykalapok címlapjaira és tovább egy másik műsorba, bár ez utóbbi az eddigi szereplők közül azért olyan soknak nem sikerült. A hírnévből pont olyan arányban tudnak valós karriert építeni a Survivor-szereplők is, mint a hazai realityhősök és -hősnők, de a tévés műsorvezetésen túlmutató pálya ott sem jött össze senkinek, ha nyert, ha nem. A műsor nagyon szimpatikus vonása, hogy hiába tart már az 505. epizódjánál, még egyszer sem fordult meg a készítők fejében, hogy celebkiadást forgassanak, megmaradtak az átlagembereknél, és inkább őket építik fel - a nagyon népszerű játékosokat többször is visszahívják szerepelni, az idei évad egyik szereplője Ozy, már negyedjére játszik.

A műsor a popkultúrára, különösen az amerikaira gyakorolt nagy hatást. A "kiszavazlak a szigetről" ma már mindenki számára ugyanazt jelenti, és a műsorvezető Jeff Probst több, jellegzetes kiszólása is beépült az amerikai szókincsbe. A reality viszonyítási pont lett, a mostanival együtt 34 évad legjobb, legmegdöbbentőbb, leghatásosabb pillanatai visszaköszönnek filmekben, beszélgetésekben, a műsor nemcsak a Lost című sorozatot ihlette (az ötlettel az ABC csatorna akkori főnöke a Survivor alapján állt elő) hanem egy konkrét reality-alzsánert, a túlélős műsorokét.

A Survivor volt az első olyan tévéműsor, amiben a nézők olyan viselkedést láthattak a tévében, egy szórakoztató és nem hír- vagy dokumentumműsorban, amivel zsigeri szinten tudtak azonosulni, és ez volt az első olyan műsor, amiben nem az számított, hogy valaki kellemes külsővel rendelkezik-e (társkeresős vetélkedők) vagy nagy-e a tárgyi tudása (kvíz-show-k) esetleg szerencsés-e (Szerencsekerék), hanem az, hogy ravaszsággal, türelemmel, behízelgéssel, tulajdonképpen mindegy, hogyan, a 39 nap alatt 3 naponta sorra kerülő kiszavazó ceremónián senki ne tőle akarjon megszabadulni. A műsor eddigi nyertesei között egy olyan sincs, aki csak a fizikális erejére és állóképességére támaszkodott, és nagyon ritkán nyernek alfahímek. Ha egyszer a valóságshow-k szereplőválogatásáról írnak egy könyvet, azt a Survivor-casting vezetőjének kellene összeraknia, mert a 34 évadból egy olyan sincs, amiben ne lett volna legalább egy emlékezetes karakter.

A játék fejlődésével alakultak a műsorban alkalmazott stratégiák is. Az első évadban csak a későbbi nyertes Richard Hatch ismerte azt fel, hogy a döntőbe jutáshoz az kell, hogy játákostársai ne tekintsék valós ellenfélnek, de legyen annyira hasznos a tábor körüli mindennapi teendőket illetően, hogy ne szavazzák ki. Azok a szereplők szoktak nyerni akik hamar kiépítették új kapcsolataikat, akik szövetségeket kötöttek és azokat úgy tudták felrúgni/elárulni, hogy rájuk a kiszavazottak ne haragudjanak - a Survivorban nem a közönség dönti el, ki a nyertes, hanem a játékosok. Egészen pontosan azok, akiket a végső törzsi tanácsba jutó duó vagy trió tagjai szavaztak ki a döntőbe vezető úton.

A műsor azért tudott a mai napig sikeres maradni, mert rólunk, az átlagemberekről szól, akik a saját, egyébként elérhető álmaikat látják viszont a képernyőn, azt, hogy kisemberből hősök lesznek, de nem latexruhában és maszkkal a fejükön, hanem egy szál gatyában egy tengerparton, ahol rávették a kissé elhízott, a születésnapján egy szál pöcsben császkáló marketingvezetőt, hogy szavazza ki a kamionsofőr csajt, mert veszélyes. Ez az a műsor, ahol hiába szerepeltek egykori sportolók, az akaraterő és a kitartás mindig le fogja gyűrni a nyers erőt, és ahol a társadalmi különbségek semmit nem jelentenek a végső győzelem szempontjából.