Ez a film a sakkról szól, de nem sakk-film. Egy család bámulatos és emberi története, amely a sakk körül forog, ugyanakkor egyetemes egzisztenciális problémákat vet fel: a gyermeknevelést, a nemek különbözőségét, a szeretet erejét, valamint az élhető létezés és a folyamatos teljesítés közötti ellentmondásokat

- Yossi Aviram rendező szavait kicsit túlzónak éreztem A Polgár lányok megnézése előtt. De az az igazság, hogy bár a filmje messze nem tökéletes, tényleg elképesztően sokrétű. Felsorolni is nehéz, hogy hányféle kérdés merül fel a sakkzseninek nevelt magyar lányok sztorijában.

Yossi Aviram nem a nyolcvanas évek Magyarországán volt gyerek, így velem ellentétben nem nőtt bele a többszörös olimpiai és világbajnok Polgár lányok történetébe. Nem látta őket szinte folyamatosan a tévében és az újságokban, nem hallotta a felnőtteket vitatkozni arról, hogy helyes vagy helytelen, amit Polgár László véghezvitt a családjával. Ő egy izraeli sakk-klubban szúrta ki a lányok képét, és egyszerűen az tűnt föl neki, hogy ők az egyetlen nők a leghíresebb sakkozók között. Ezután kezdett kutatni a család után, és részben izraeli, részben magyar pénzből (a filmet az MTVA is támogatta) filmet készíteni róluk.

A lehető legjobb időben: még valamennyi családtag, edző, játékostárs él, és szívesen beszél. De azért már eltelt annyi idő, hogy van egy kis rálátásuk a történtekre, jobban tudják értékelni a sikereket és a kudarcokat. A legkisebb Polgár lány (akiket már nem is kéne lányoknak hívnunk ugye), Judit is már negyvenéves, 2014-ben jelentette be a visszavonulását.

A rendező nagy alapossággal vetette bele magát a kivételesen jól dokumentált sztoriba. A Polgár lányokat gyerekkoruk óta követte a média, így hatalmas mennyiségű interjú, filmfelvétel állt a rendelkezésére, plusz Polgár László maga is viszonylag korán elkezdte videózni a családját. Így nem lett A Polgár lányokból tipikus beszélő fejes dokumentumfilm, hiszen szinte mindent, amiről szó van, meg is tudtak mutatni. Vannak archív felvételek a kis lakótelepi lakásban gyakorló gyerekekről, a meglett férfiak ellen kiálló kislányokról, de még az is dokumentálva van, amikor a középső lány, Zsófi először találkozott későbbi férjével. Nem csoda, hogy nehezére esett rendet vágni a sok anyagban, így a filmje több helyen csapongó, szétszórt lett. Másfelől mégiscsak dicséretes, hogy egyetlen felmerülő kérdés mellett sem akart elmenni.

A film nagyjából időrendben halad, a hetvenes évek Budapestjén indul, amikor a pedagógus végzettségű Polgár László még gyerekei születése előtt kitalálta, hogy zseniket fog nevelni. Elmélete szerint ugyanis bármelyik egészséges gyerekből zseni lehet, ehhez semmi köze a géneknek, csak a nevelés számít. A sakkot választotta, már csak azért is, mert ebben az időszakban a sakk sokkal népszerűbb volt, mint most, a szocializmusban pedig különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak a sakksikereknek. A lányok nem jártak óvodába, iskolába, otthon tanultak és gyakoroltak, szigorú napirend szerint hosszú órákon át. Zsuzsa, Zsófi és Judit ma azt mondják, hogy ez nem jelentett terhet nekik, de a velük dolgozó edzők kicsit másképp emlékeznek.

Ezt eddig nagyjából tudtuk. De az, hogy Polgár László elszántsága mögött milyen családi trauma állt, eddig nem hallottam. A filmben maga mesél arról, hogy édesapja első feleségét és öt gyerekét vesztette el Auschwitzban, hogy a családjuk kilencven százaléka odaveszett. Hogy szerinte ez állt a bizonyítási vágya hátterében, hogy ezért ment szembe minden létező hatósággal, ezért nem hátrált meg akkor sem, amikor börtönnel vagy azzal fenyegették, hogy intézetbe viszik a lányokat. A Polgár lányok végig ilyen marad: minden köztudott tényre jut egy új információ, egy eddig nem látott felvétel, egy eddig el nem mondott történet.

Bár már több könyvet is írtak róluk, végig azt éreztem, hogy ez a történet annyira gazdag, hogy nemcsak ennek a 70 perces filmnek a kereteit feszíti szét. Talán egy tévésorozat lenne a legjobb forma arra, hogy minden egyes szálat kifejtsenek. Itt van például a testvérek közötti dinamika. A legtöbb teher, ahogy az lenni szokott, a legidősebb lányra, Zsuzsára hárult. Ő taposta ki az utat a többieknek, és ő volt az, akinek legjobban megszenvedte a karrierje a család harcát a hatalommal. A középső lányt, Zsófit tartották a legnagyobb tehetségnek, mégis ő érte el a legkevesebbet (ami ez esetben ugye szintén nagyon sok). Egyszerűen azért, mert ő szerette legjobban az életet, őt érdekelte leginkább a sakkon túli világ. És végül Judit, a sakktörténet legjobb női sakkozója, akiben megvolt az a “gyilkos ösztön”, ami a nővéreiben nem. Mindent együtt csináltak, ma pedig három különböző kontinensen élnek.

Vagy itt van a férfiak hozzáállása ahhoz, hogy nőkkel, ráadásul náluk jóval fiatalabb nőkkel kellett játszaniuk. Judit legnagyobb ellenfele és példaképe, Garri Kaszparov például azt mondta, hogy a nőknek inkább a gyerekneveléssel kéne foglalkozniuk, a Polgár lányok meg cirkuszi látványosságok, nem sakkozók. Amikor Judit legyőzte, egy gyors kézfogás után szabályosan leszaladt a színpadról. (Ma viszont, bár ez a filmben nem szerepel, jó ügyek mellett sokszor együtt kampányolnak, még a 2013-as Polgár-sakknapra is eljött.)

Szembemenni a szabályokkal a szocializmusban, zseninevelés kontra teljes(nek) mondott gyerekkor, antiszemitizmus, feminizmus, kívülállás és beilleszkedés, az egyén és a hatalom viszonya, a siker és a kudarcok feldolgozása: elképesztő, hogy mennyi minden van ebben a filmben. Éppen ezért feleslegesek azok a gondolom érzelmesnek szánt betétek, amikor az egymástól több ezer kilométerre élő családtagok magyar dalokat hallgatva elérzékenyülnek. Bőven elég, ami történt, hat a nézőre mindenféle giccs nélkül is.

(A Polgár lányokat a Zsidó Művészeti Napok keretében május 14-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatják be a Sarieli Films forgalmazásában . Valamikor az ősz folyamán pedig az MTVA műsorán lesz látható.)