Az amerikai folklórban, fantasyban és többféle mitológiában gyökerező Amerikai isteneket Neil Gaiman 2001-ben írta, azaz akkor jelent meg a közel 500 oldalas, fantasynak besorolt regény. A sztorija nagyjából annyi, hogy vannak a régi istenségek, a mitológiából ismert lények (Odin, Anubis, stb), és az újak, akiket a társadalom folyamatos fejlődése termelt ki, és ezek/ők mind köztünk élnek. A régiek elég szarul, mert már senki nem foglalkozik velük, nem féli vagy isteníti őket, nem jelentenek már sokat, és nem hisznek bennük. Ezek az istenek és mitológiai lények az Amerikába bevándorló vagy behurcolt emberekkel érkeztek, miközben az új istenek, a technológia, az internet, a pénz vagy éppen a hírnév isteneit ki mi magunk termeltük ki.

A régi istenek egy Mr. Wednesday nevű fazon vezetésével háborúra készülnek az újak ellen, illetve a szélhámosnak tűnő, de annál sokkal több Mr. Wednesday ezt nagyon szeretné, így elindul összeszedni őket egy Shadow Moon nevű testőr társaságában. Shadowt súlyos testi sértés miatt ítélték el, és arra jön ki a sittről, hogy a neje meghal egy autóbalesetben - Shadow legjobb barátjának a farkával a szájában. Jobb híján Mr. Wednesday zsoldjába szegődik, és elkezdődik egy olyan szürreális utazás, aminek ki tudja, mi lesz a vége. A regény sem egyszerű olvasmány, de többé-kevésbé koherens egész, aminek olyan, követhető története van, ami tart is valamerre, miközben az olvasót az ősi lények és hiedelmek birodalmában kalauzolja nem kevés humorral.

A sorozat, aminek eddig három része került adásba az amerikai Starz csatornán, a fentiek közül mintha csak ad hoc válogatott volna, a fő motívumokat ugyan megtartva, de a történetmesélést szó nélkül feláldozva a vizualitás oltárán. Az Amerikai istenek annak a fajta sorozatkészítésnek a legújabb terméke, ami egyrészt megsüvegelendő, hiszen szakít a régi, megcsontosodott hagyományokkal, és képi világra egymilliószor nagyobb hangsúlyt fektet, mint egy Helyszínelők, pedig az a sorozat is formabontónak számított a tévés krimik között, ugye. Jó, csodálkozni nem nagyon lehet a dolgon, hiszen az alkotók között ott van az a Bryan Fuller, aki elég régóta igyekszik a tévés műfajt, pontosabban a képvilágot megreformálni. Az ő nevéhez fűződik a Halottnak a csók (Pushing Daisies) és a Hannibal című sorozat is, és utóbbinak az Amerikai istenek is nagyon sokat köszönhet.

Shadow Moon története ugyanis gyönyörű. A Hannibal óta nem volt ilyen szép egy széria sem, a színek ragyognak, a képek nagy többsége HDR-ben ugrik le a képernyőről, olyan részleteket láttat és mutat meg, hogy a szánk tátva marad a tökéletesre komponált képektől. Nincs olyan kis jelenet, beállítás, amit lelazsált volna bárki is, egy vizuális orgia az egész, lassan hömpölygő képekkel az amerikai középnyugatról, annak városairól és lakóiról. Minden új karakter bemutatása egy rituálé, nagy műgonddal összerakott és a végletekig kimunkált tablókép, amivel semmi bajom nincsen, sőt, a Hannibalban is imádtam ezeket a képeket, amíg a szépség és a költői képek színes-szagos megvalósítása el nem nyomta a történetmesélés lényegét. 

Még csak a szürreálisan széteső és később összeálló sztorikkal sincs bajom, a Légiont imádtam, pedig annak az első részéből konkrétan semmit nem lehet érteni - de annak legalább a vizuális gegek mellett volt egy jól beazonosítható stílusa, és megvolt benne a lehetőség, hogy a sztori majd megy valamerre és a karakterek interakciójából csak kiderül valami. Nem voltak benne felesleges mellékvágányok és olyan kanyarok, amikkel ugyan elkápráztatnak, de a történet egészéhez vajmi keveset tesznek hozzá. Az Amerikai istenek első három részét látva viszont még mindig nem tudnám megmondani, hogy honnan hová tart a sztori, hogy miről szól, vagy inkább akar szólni, és mi értelme van. A főszál olyan lassú, hogy legszívesebben ráüvöltenék a szereplőkre, hogy ne merengjenek már faarccal a semmibe, hanem mondjanak valamit, esetleg csináljanak. Nem tudom mi szükség van arra, hogy perceken át bámuljak egy összeizzadt, összevérezett atlétás fószert, ahogy premier plánban szívja a talpas cigit, és amikor annak felizzik a parazsa, akkor a hangja annyira tökéletesre kikevert, hogy tuti egy napig túrták érte a hangmintakönyvtárakat és több kreatív meeting is csak ezzel foglalkozott.

Miközben Shadow teljesen vakon van, és fogalma sincs mi történik körülötte azon túl, hogy a neje egy ribanc volt, Mr. Wednesday egy kókler, és egy szakállas ír faszi úgy megveri, hogy majd belerokkan (aztán Shadow jó visszaveri, mindez egy olyan bárban történik, ahol egy bazinagy alligátorkoponya a pult és a gimnasztika vagy 20 percet elvesz az epizódból), ja tényleg, elrabolja a technokratizmus istene és kis híján megöli, aztán meg tévék beszélnek hozzá a szupermarketben, szóval miközben ez megy, és nekünk ebből ki kellene hámozni, hogy mi miért történik, ad hoc előkerülnek térben és időben is távol levő karakterek, akik nagyon fura dolgokat művelnek, az egyik például dugás közben a szeretőit benyeli a pinájába. Mert hirtelen nagy lesz, ezzel odalent is rettentően kitágul, és a partner pont befér. Belé. Mert ez a karakter is egy isten, akinek ez kell, hogy ne sorvadjon el. Vagy ott van a dzsinn, aki egy üzletember faszival dug egy ótvaros nagyot, és közben álló farkak röpködnek az ember arcába (ezekből egyébként nagyon sok van, három rész alatt tán vagy hatot mutattak), de a végén nem leszünk közelebb annak megértéséhez, hogy a dzsinn mit akar és minek van a sztoriban, ahogy az éhes vaginájú istennő szerepe sem világos. 

Az nyilvánvaló, hogy Shadow Moon több, mint egy egyszerű samesz, és nem véletlenül keveredett Mr. Wednesday közelébe, mindkét oldal magának akarja, jóhogy nem egy sima verőlegényről van szó. De hogy erről a szálról vagy úgy egyébként BÁRMIRŐL mikor fog kiderülni valami is, az a jövő zenéje - az amerikai kritikusok a negyedik részt is látták, és írásaik alapján abból sem fog sokkal több kiderülni a sztoriból. A lassú tempó valahol érthető persze, az alkotók több évadra terveznek, az első nyolc rész sztorija ugyanis csak a regény egyharmadát fedi le. A probléma csak az, hogy a szép képek nem helyettesítik sem a történetmesélést, sem a színészi játékot, márpedig a rémesen egyarcú, mimikáját tekintve Steven Segal legjobb örökösének is tekinthető Ricky Whittle (Shadow Moon) dolga az lenne, hogy eladja a nézőnek a sorozatot. És ugyan szép ember ő, de színésznek nem sokkal jobb Donald Trumpnál. Ian McShane (Mr. Wednesday), Pablo Schreiber (Mad Sweeney) vagy akár Peter Stromare (Csernobog) úgy lejátssza szegényt a képernyőről, hogy már rendesen sajnálom.

És mindennek ellenére én maradni fogok az évad végéig, mert baszkurál valahol legbelül valami, ami arra sarkall, hogy nézzem ezt a gyönyörű katyvaszt, és nem adom fel a reményt, hogy előbb-utóbb csak egyenesbe kerül a sztori, és a történet pont úgy elvisz majd magával, mint a vizuálisan dettó lenyűgöző A szolgálólány meséje, amiben viszont van egy nagyon jó sztori is.