A Marvelnek ez a hatodik sorozata a Netflixen, Daredevillel kezdtek és a The Defendersszel végeztek egyelőre. A védelmezők között volt Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist is, utóbbi kettőt hagyjuk, de a Jessica Jones ügyesen össze volt rakva. Ami közös bennük, hogy nem az első ligás szuperhősök szerepelnek bennük, hanem kevésbé ismert, periféfiára szorult, nem fekete-fehér karakterek, bár ez Vasököl vagy Luke Cage esetében nem nagyon érvényes, papírmaséból kivágott sziluettek is lehettek volna, az sem érdekelt volna senkit. A Punisher a Daredevil második évadában tűnt fel, ő volt az az utcai igazságosztó, aki elég nagy fejtörést okozott az ördögkosztümös vak ügyvédnek, aki ugye dettó ugyanebben a bizniszben utazott, csak éppen nem nagyon akart megölni senkit. Bezzeg Frank, mert ő meg mindenkit. A karakter elég erős lett, köszönhetően Jon Bernthal játékának, és a Netflix jelezte is a Marvelnek, hogy nem lenne ellenére egy különálló sorozat a fekete katonai cuccán fehér festékkel rémes koponyát viselő dühös emberről szóló széria.

Volt már próbálkozás sorozatosítani Frank Castle történetét, az ABC rendes networksorozatot, nyomozóst akart belőle 2011-ben, Frank detektív lett volna benne, aki éjjel az utcát tisztogatja a nappal otthagyott szeméttől, de ebből hálistennek nem lett semmi. A Netflix tavaly januárban érdeklődött először a potenciális spinoff iránt (látva a már leforgatott második Daredevil-évadot), majd áprilisban rendelte be a 13 részes első szezont. A tévés múlt mellett ott a filmes is (és ezzel le is tudjuk a visszatekintést), 1989-ben Dolph Lundgren, 2004-ben Thomas Jane, 2008-ban Ray Stevenson alakította a veterán tengerészgyalogosból lett halálosztót, aki minden inkarnációjában a családja lemészárlását bosszulja meg, de a PTSD-t csak a Netflix sorozata teszi a motiváció mellé.

Nem egyszerű vállalás volt ez egyébként, és elég viszontagságosan került fel a Netflixre, hiszen az eredeti premierdátumot nem lehetett tartani a Las Vegas-i lövöldözés miatt, de másodjára már nem lehetett tovább pakolni, hiába lövöldözött egy újabb elmebeteg Texasban. Az kétségtelen, hogy a sorozat, amit én személy szerint a Marvel-Netflix kaland legjobb darabjának tartok, egy síkon sima erőszakpornó, ömlik benne a vér, törnek a csontok, szakadnak ki/le végtagok, több golyó üt át koponyát, mint a többi idén bemutatott sorozatban összesen, a frankó zenére hangolt főcímben automata fegyverekből áll össze a koponyás logó, a 13 részben meg több fegyvert mutatnak szuperközeliben, mint egy fegyverkiállításon. Ennek az üzenete, hiába korhatáros tartalom a sorozat, nem igazán pozitív, különösen egy olyan országban nem ahol 2016-ban 17250 embert gyilkoltak, meg nagyrészt lőfegyverekkel.

Hálistennek a sorozat nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy a fegyverbuzik nyálcsorgatva nézzék, ahogy szakadnak a belek, ez egyfajta tünet, szükséges rossz Castle világában és értékrendjében, ahol a katona, oppardon, tengerészgyalogos csak ezt az egy módszert ismeri a rendcsinálásra, mert másikat soha, senki nem tanított neki. Van egy jelenet az első részek egyikében, amiben az Anvil nevű zsoldosközvetítő cég vezetője elmagyarázza szépen a nála melóra jelentkező veteránoknak, hogy miért fognak ismét fegyvert, még ha nem is akarnak - mert nem értenek máshoz. Ahhoz viszont nagyon, hiszen az amerikai hadigépezet nagyon sok pénzt ráköltött arra, hogy kiképezze őket, hogy megtanítsa mindegyikőjüket ölni, arra viszont egy árva garast sem, hogy mit kezdjenek magukkal azt követően, hogy már nincs kire lőniük.

Ebben a sorozatban, ha úgy vesszük, mindenki áldozat, a számolatlanul hulló vörösingesek (azaz feláldozható, névtelen fegyveresek), a frontról visszatérő, amputált lábú veterán, persze Frank, de még az utána nyomozó ügynök és a Frankhez csak érintőlegesen kapcsolódó szereplők is. Az írók nagyon együtt éreznek minden áldozattal, de veteránokkal leginkább. Igaz, hogy ez a tempó rovására megy - az évad úgy az 5. rész körül ül le, és csak a 9-re tér magához, hogy aztán tébolyultan száguldjon a végkifejletig - de ezt most nem bántam, mert kifejezetten érdekeltek a mellékszálak is.

A fősodor egyébként akkor veszi fel a fonalat, amikor Frank már bosszút állt a családját kiirtókon (feleség + két gyerek), és nagy szakállat növesztve, hipszterszerkóban dolgozik egy építkezésen, ahol az a dolga, hogy egy baromi nagy kalapáccsal falakat döntögessen. Ez persze nem tart sokáig, mert egy régi bevetése miatt dominók kezdenek borulni, ő meg pont az útjukban áll, és kénytelen lesz ismét kimérni a jól megérdemelt büntetést arra, aki ellene vétett. És ilyen alak elég sok van azért. Az összeesküvéses-szál és a flashbackek a képregénysorozatokban olyanok, mint egy romkomban a kissé debil haver, aki egy baromi jó nőbe szerelmes, de a végén megelégszik a kancsal pultossal, azaz ha nem lennének benne a sztoriban, a hiányuk zavaró lenne. Itt is kellenek ezek a mankók, amik szépen összekötik Frank Castle múltját és jelenét, sajnos az arányokkal van egy kis probléma, illetve a hatásukkal. Olyan sokszor jön elő a semmitmondó feleség, akiről annyit tudunk, hogy barna a haja és mosolyog, hogy néha rendesen örül az ember, hogy kinyírták. Mert Frank, amint eszébe jut az asszonyka, menten átmegy melankolikus búsongóba, és ott ül, áll, néz mindenféle lepukkant környékeken és szomorkodik, ami meg annyira azért nem izgalmas látvány.

Frank akkor jó, amikor nem gondolkodik, vagy marcangol önt, hanem cselekszik, utánamegy az ellene vétőknek és igazságot tesz, azaz kinyírja őket. Kérdés és irgalom nélkül, Frank nem az a típus, aki életben hagy egyet a támadókból, hogy hírt vigyen, mert majd rátalálnak a hullájára úgyis, minek komplikálni a dolgokat. Ez a kíméletlen gépiesség teszi azzá, ami, és ugyan Bernthal kezében a karakter gyengédebbik oldala is hiteles, és amikor láthatjuk Karennel közösen (a Daredevilben bandáztak össze) vagy éppen kvázi gyereket nevelni, az sem tűnik erőltetettnek, az emberben csak ott motoszkál, hogy jó, jó, de Castle örökké hű marad a feleségéhez, ez alap, ez az őt definiáló egyik jellemvonás, amin nem fognak változtatni - akkor meg minek kísérteni? Egyedül persze nem megy a bosszúállás, kellenek társak, botcsinálták és kényszer szülték, mert Castle nem szeret közösködni és másokkal együttműködni, ha azon nem az egykori egysége tagjai.

Az egyik ilyen karakter Micro, egy egykori NSA-elemző számítógépzseni, aki persze csupa olyan dolgot tud, amit Frank nem, és ezért Frank eléggé ideges is, mert az ilyesmi nagyin bírja zavarni. Micro ráadásul ugyanabban a cipőben jár, mint ő, megrendezte a saját halálát, hogy a családját mentse, és egy lelakott gyárépületben pocol naphosszat, ahonnan a bekamerázott házát lesi, benne a feleségével és a gyerekekkel. Micro (Ebon Moss-Bachrach) és Frank párosa nagyon jól működik, a két színész teljesen elvész a karakterben, a közös jeleneteik a leghitelesebbek az összes közül. A számítógépes zseni PTSD-jét az önkéntes száműzetés okozza, ahogy a Frank után nyomozó belbiztonsági ügynöknőjét Dinah Madaniét (Amber Rose Revah) meg az, hogy amikor Afganisztánban volt rendőr, a társát az amerikai hadsereg egy titkos alakulata ölte meg, és ezt nagyon nehezen dolgozza fel. Ja, tessék kitalálni, ehhez mi köze van Castle-nek.

Ezeknél a mellékszálaknál is érezhető a leülés, a lassulás, a túlzott karakterizáció, pedig tényleg jó, amit kapunk ezen a vonalon, csak sok. Miért akarjam azt nézni, ahogy Frank Micro fiának igyekszik elmagyarázni, miért nem szabad az anyjával üvöltenie, ha közben az érdekel, ahogy Frank nyomozása halad előre? A veteránokról szóló, tulajdonképpen az egész évadon át húzódó sztori viszont a Népszava-kalapáccsal a fejünkbe vert tanulság, mit tanulság, ÜZENET figyelmen kívül hagyásával is érdekes és nagyon szomorú. A társadalomba visszailleszkedni képtelen, lenézést, baszogatást kapó, civil elismerést hallomásból sem ismerő, súlyos PTSD-ben szenvedő katonák története nem újkeletű, ha csak a popkultúrát vesszük alapul, John Rambo is ezzel küszködött. Lewis Wilson (Daniel Webber) viszont egyre mélyebbre kerül a nyúl üregében, a családi ház kertjében ás egy gödröt és ott alszik, mert attól tart, ha a házban marad, egy nap, rémálmából felkeltve kárt tesz az apjában. Szívszorító és döbbenetes látni, ahogy a katonán eluralkodik a paranoia, igaz, nem nehéz kitalálni, merre halad a sztorija és mi lesz a végkimenetele, de Webber játéka miatt tényleg érdemes odafigyelni rá.

A leülő majd felgyorsuló évadszerkesztés valahogy minden Netflix/Marvel-sorozatban tetten érhető, lehet a 13 rész egyszerűen sok ide, elég lenne 8 vagy 9 is, nem tudom. Érdemes lenne csökkenteni az epizódszálat, töményebb, súlyosabb lett volna az első évad is, és az egyelőre még nem berendelt másodiknak is jót tenne. Mert lesz belőle második, a közönség körében elsöprő sikere volt, hiába fanyalogtak a kritikusok és nevezték faék egyszerűségű, operett-témákkal kitömött szériának. Sötét, depressziós, sorozat ez, a képi világa kemény és durva, az erőszak ábrázolása szándékoltan túltolt, a 12. részben pedig olyan túlzásba megy át, ami nekem is sok volt, pedig én az Alienen nőttem fel, és ott is szaggatnak szét embereket bőven. A néző nem tud nem drukkolni Castle-nek, Benthal elképesztően intenzív játéka bemászik a fejébe, és nem tágít onnan - én még mindig a hatása alatt vagyok, pedig három napja láttam az utolsó epizódot. Elcsépelt, de most tényleg igaz: aki csak egy képregénysorozatot vállal be évente, az is kezdjen bele a The Punisherbe.