„Aziz Ansari: Ha feministának nevezed magad, akkor baszódj meg”, „Rossz randi vagy szexuális zaklatás?”, „Aziz Ansari tényleg bűnös: abban, hogy nem gondolatolvasó”, „Az Aziz Ansari-sztori: túl messzire ment a #MeToo-mozgalom?” – ilyen és ehhez hasonló címekkel van tele a média azóta, hogy a múlt hétvégén szexuális zaklatással vádolták meg a színész-komikust, a Városfejlesztési osztály színészét, a Master of None című sorozat alkotóját. Amióta kitört a Weinstein-botrány, egyetlen korábbi vád megítélése sem volt ennyire zavaros.
Ahogy mi is megírtuk, a Babe.net nevű, elég ismeretlen és elég új női hírportál hatalmasat robbantott azzal, hogy megírta egy „Grace” álnévre keresztelt nő történetét, aki úgy érzi, Aziz Ansari szexuálisan zaklatta őt egy tavalyi randevújukon.
A portált többen már azért is támadják, mert egyáltalán lehozta a sztorit, hogy végre legyen egy nagy dobásuk – és valóban gyorsan össze is jött a cikknek hárommillió olvasó, több, mint korábban bármelyik cikküknél –, pedig újságírói szempontból nem áll meg a lábán, és egy „tisztességes”, komoly múlttal rendelkező szerkesztőség nem is publikálta volna azt, amit a semmilyen aljasságtól és etikátlanságtól vissza nem riadó Rupert Murdoch médiacézár tulajdonában álló oldal publikált. A Washington Postban például azt írták: „Egy rossz randi – még akkor is, ha valamelyik fél megalázva érzi magát utána – nem hírértékű, még akkor sem, ha az egyik fél híres ember.”
A sztori lényege az, hogy a brooklyni fotós nő egy partin leszólította Ansarit, szelfiztek, flörtöltek, telefonszámot cseréltek, tovább flörtöltek, majd randevúztak. A randi után közös elhatározásból felmentek Ansari lakására, aki ott egy csók után rögtön azt mondta, akkor ő most hoz egy kotont. A nő erre közölte, neki ez a tempó gyors, „azért várjanak egy pillanatot”. A portál nagyon részletesen és semmilyen mozzanatot ki nem felejtve leírja, ezután hogyan pettingelt a nővel Ansari, hogyan nyúlt a szájába vagy a nemi szervéhez, miközben a nő – állítása szerint – jeleket küldött neki arról, hogy nem érzi jól magát ettől. De ő is észlelte, hogy a férfi ezeket a jeleket nem veszi észre, ugyanakkor nem szólította fel, hogy hagyja abba, és nem is ment el a lakásból – azt „Grace” sem állítja, hogy ebben Ansari akadályozta volna meg.
A nő elmondta neki, hogy nem akar vele lefeküdni, de a színész tovább simogatta és fogdosta őt, majd megkérte, hogy elégítse ki orálisan, de semmilyen módon nem kényszerítette erre. A nő meg is tette, amit kért, de a portálnak azt mondta, közben borzasztóan érezte magát. Végül a férfi hívott neki egy taxit, a nő hazament, de végigzokogta az utat, és „úgy érezte magát, mint akit erőszak ért”.
A nő a hazaúton írt egy sms-t a férfinak, hogy nagyon nem érezte jól magát, és hogy Ansari nem olvasott a nonverbális kommunikációjából. A komikus egyből válaszolt neki, és bocsánatot kért, megjegyezve, hogy ezek szerint félreértette a kommunikációját. Azt mindkét fél megerősítette, hogy semmiféle fizikai kényszerítés vagy fenyegetés nem történt. Ansari aztán a nyilvánosság elé állva is ezt mondta: össze van zavarodva és meg van lepve, mert ő tényleg úgy érezte, hogy minden oké volt a randin.
Az eset nyilvánosságra hozatala abszolút ellentétes érzelmeket keltett a világ újságíróiban és feministáiban. Az esetről és annak megítéléséről azóta is ezernyi újságcikk született, azt vizsgálva, történt-e bármi olyan, amit egy napon lehet említeni azokkal a szexuális zaklatási esetekkel, amelyekből egyre több kerül a felszínre, mióta a hatalmával és testi fölényével visszaélő, nőket különféle szexuális tevékenységre kényszerítő, és nem ritkán meg is erőszakoló Harvey Weinstein lebukott. Másrészt azon elmélkedve, az ilyen zaklatások elítélésére és megszüntetésére létrejött #MeToo-mozgalom zátonyra futott-e, kiderült-e most, hogy akkor az egész mozgalom rossz irányba halad.
De két pontban mindenki egyetért: hogy Aziz Ansari úgy viselkedett, mint egy igazi seggfej, viszont semmiféle bűncselekményt nem követett el.
Miután a Babe.net lehozta „Grace” történetét, az HLN TV műsorvezetője rögtön közölte: amit az Ansarit megvádoló nő tett, az „visszataszító”, hiszen a legtöbb, ami elmondható az esetről, hogy egy rossz randi volt, ami nem befolyásolta a nő karrierlehetőségeit, nem történt bűncselekmény, „ő mégis a sajtóhoz rohant, és lehet, hogy tönkretette egy ember pályafutását”. Amire a CNN munkatársa úgy reagált: „Attól, hogy valami normális, még nem lesz rendjén való, és attól, hogy valami gyakran megtörténik, még nem biztos, hogy valaha is meg kéne történnie”.
Egy Jessica Valenti nevű feminista író a Twitteren reagált, mondván „A szexuális viselkedés normái többről szólnak, mint hogy valami illegális-e vagy sem”, és attól, hogy valami nem ütközik törvénybe, „még nem következik, hogy ne sebezhetne meg nőket, és ne lenne érdemes beszélni róluk”.
Más vélemények viszont pont az a baj, ha ilyen ügyekről beszélünk, és az Ansari-ügy nagy visszalépés a #MeToo-mozgalom számára, mert eltereli a diskurzust az igazán súlyos szexuális támadások kibeszéléséről. De olyan is van, aki épp Ansarit vádolja a mozgalom lejaratásával, mondván, a műsoraiban ő is feministának vallja magát, volt egy híres műsora, amelyben pont az olyan, randikon szemét bunkóként viselkedő férfiak ellen kelt ki, mint amilyen ezúttal ő is volt, sőt a Golden Globe-gálán ő is viselte a #MeToo-kampány folytatásaként létrehozott, a nem privilegizált helyzetben lévőkön már nemcsak Facebook-megosztásokkal, de komoly összegekkel segíteni kívánó Time’s Up-mozgalom kitűzőjét. (Hasonló történt James Francóval is: ő is a jelvénnyel érkezett a gálára, hogy aztán rövidesen több, a színészetet is tanító Francót mentorának tekintő nő egybehangzóan álljon elő vele kapcsolatban azzal, hogy orális szexre kényszerítette őket, vagy szexuális jellegű cselekedetekhez kötötte az előrejutásukat.)
A USA Today kolumnistája szerint viszont az Ansari-ügy egyvalamit tanít meg a nőknek: hogy igenis érezniük kell, jogosultak arra, hogy megbántsanak egy férfit.
„Teljesen mindegy, milyen lekezelő veled egy kanos férfi, soha nem kell igent mondanod egy olyan szexuális aktusra, amihez nincs kedved”
– írja Katrina Trinko, amellett, hogy azért persze elsősorban a férfiaknak kéne leszokniuk arról, hogy önzőek legyenek a randikon, és őrülten siettessék a szexet.
A „Miért nem mondott nemet?” tipikusan az a kérdés, amit azok hánynak a nők szemére, akiknek meggyőződésük, hogy leginkább az áldozat tehet arról, hogy zaklatták vagy megerőszakolták, mert minek vett kihívó ruhát, minek ment oda, és egyébként is, egy felnőtt ember annyit mond, hogy nem, és el is van intézve a dolog. Ez az érvelés eltekint attól, hogy az erőszakos esetek nagy részében valójában igenis nemet mond az áldozat, csak éppen az elkövetőt ez marhára nem érdekli, vagy azért nem mond nemet, mert a rettegéstől meg sem tud szólalni, vagy azért nem, mert az elkövető olyan fenyegetett szituációt teremtett (akár egészen konkrét fenyegetéssel, akár mondjuk a hatalmi pozíciójának köszönhetően), amelyben az áldozat attól fél, ha nemet mond, csak még rosszabbul jár.
„Grace” esete mégis más, itt ugyanis a magát áldozatnak tekintő nő sem állítja, hogy bármiféle fenyegetés, kényszerítés hatása alatt állt volna, hogy Ansari visszaélt volna akár a hatalmával, akár a helyzetével, vagy hogy bármilyen módon arra utalt volna, ha nemet mond, akkor is bántani fogja. Azaz nem valósult meg semmi olyan, amit a jog zaklatásnak, kényszerítésnek vagy erőszaknak nevezne, márpedig ilyen esetben tényleg az a legegyszerűbb megoldása a problémának, ha nemet mond, aki ki akar kerülni a szituációból.
De ennél valamivel azért bonyolultabb a helyzet, mert ha nem is a jog, de a tisztesség, az erkölcs vagy általában a civilizáció miatt teljesen alapvető elvárás, hogy nem arra kéne a hangsúlyt fektetni, kimondták-e hangosan, hogy „nem”, inkább arra, mindkét fél részéről egyértelmű-e az „igen”.
A Voxba egy szexuális tudatosságot oktató pedagógus írt cikket arról, hogy Ansari ügye főképp arról árulkodik, milyen rossz reflexet, szokásokat nevelünk bele a fiatalokba. Ha ugyanis nem arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a szex a kölcsönös élvezetről kell, hogy szóljon, ráadásul fenntartjuk azt a gondolkodásmódot, amelyben a férfiak „megkapják”, amit akarnak, a nők pedig „odaadják” vagy „tartogatják” magukat, azzal a különbségtétellel azt érjük el, hogy a nők nem is igazán fogják tudni, hogy a szex „kötelezően” jónak kéne, hogy legyen számukra is, inkább olyan lesz az egész, mint egy játszma, amiben valaki nyer és valaki veszít. Így pedig nemcsak az a gond, ha a férfi számára nem egyértelmű, hogy a szexhez a másik fél egyértelmű beleegyezése is kell, hanem az is, hogy ezzel még a nő sincs feltétlenül tisztában.
Hasonlót állít az ügyben talán a legösszetettebben érvelő publicisztikát megíró színésznő, Lucia Brawley is, aki egyébként magyar filmben, Herendi Gábor Lorájában is főszerepet játszott, és felbukkant a Valami Amerika 2-ben is. És mellesleg maga is szenvedett már el szexuális támadást. Talán ezért is kezdi azzal a cikkét, hogy aki összemossa a rossz, de konszenzuális szexuális aktusokat az erőszakos támadásokkal, az „eljelentékteleníti azokat a bátor kiállásokat”, amelyre az erőszak áldozatai szánták el magukat.
Brawley szerint ebben az esetben annyi történt, hogy egy férfi szándékosan nem vette észre a partnere nonverbális jelzéseit, de mégis, végeredményben azért elfogadta a nemet válaszként. A szerző úgy véli: ha megfordítanánk a helyzetet, és egy férfi osztaná meg a széles nyilvánossággal ennyire részletekbe menően a rosszul sikerült szexuális együttlétüket egy nővel, „akkor azt a férfit nőgyűlölő szörnyetegnek neveznénk”.
Brawley szerint ráadásul ezúttal a szokottnál is árnyaltabb a kép, mert bár tény, hogy egy hierarchikusan nem hatalmi pozícióban lévő férfi és egy nő között a legtöbbször mégis lehet hatalmi helyzetről beszélni, mivel a patriarchális társadalomban a férfiak eleve jobb pozícióban vannak a nőkkel szemben. Ő mégis úgy gondolja, a nő és Ansari történetében nem jelent meg semmiféle hatalmi helyzet, mivel Aziz Ansari délkelet-ázsiai származású, sötét bőrű férfi, aki kisebbségiként évtizedek óta a rasszizmus áldozata, így nem lehet azt mondani, hogy a patriarchális férfitársadalom tipikus és befolyásos tagja lenne.
Brawley álláspontjának ugyanakkor az a legfontosabb eleme, hogy hiba, sőt az egész női nemre nézve lealacsonyító dolog egy nőt áldozatnak nevezni egy olyan történetben, amelynek a másik szereplője „egy önző, az árnyalatokra vak, faragatlan férfi”.
Mert a nők erősek. Mutassuk ezt meg. Mi magunk csúszunk bele a törékenység és a gyámoltalanság szerepébe mindig, ha igent mondunk olyankor, amikor a nemre gondolunk – ahogyan azt »Grace« is tette. Amikor hagyjuk, hogy a férfiak hozzák meg a mi döntéseinket, úgy, hogy mi adtuk a kezükbe a döntés jogát. Meg kell engednünk magunknak, hogy kiábrándítsuk őket. Nem okolhatjuk őket azért, ha tudatosan alávetjük magunkat a vágyainknak, és aztán megbánjuk. 2018 van. Nekünk, nőknek, le kell állnunk azzal, hogy mindenkivel, mindig előzékenyek legyünk.”
Brawley azt írja: „Meg kell tanítanunk a fiainkat, hogy ne akarjanak megerőszakolni senkit. És meg kell tanítanunk a lányainkat, hogy legyen önbizalmuk és magabiztosságuk ahhoz, hogy kiálljanak magukért, és nemet mondjanak minden szituációban, amikor kényelmetlenül érzik magukat.”
A színésznő úgy gondolja: „Aziz Ansari nemhogy nem olyan, mint Harvey Weinstein, de még csak egy bolygón sincs vele. Márpedig muszáj különbséget tennünk, ha azt szeretnénk, hogy a #MeToo-mozgalom sikerre jusson. Mert ha nem tesszük, senki nem fogja elfogadni a valódi vádjainkat, és attól csak rosszabb lesz a nőknek.”
De az biztos, hogy a helyzet semmiképp sem egyszerű. Máris volt, aki a Twitteren azt állította, egy barátnője beszámolt neki egy szörnyű esetről, amely során egy híres ember szexre kényszerítette a nőt, aki viszont, látva, hogy bánnak az Ansarit megvádoló nővel, inkább nem áll nyilvánosság elé a történettel. „Remélem, ettől egy kicsit rosszabbul alszotok ti ott a Twitteren.”
Ne maradjon le semmiről!