Mielőtt kiosztották volna az idei Európai Sajtódíjat (amire idén kollégánkat, Panyi Szabolcsot is jelölték a metrófelújítás körüli orosz kavarásról írt cikke miatt, erről itt írtunk bővebben), az Open Society Archives szervezett egy kerekasztal-beszélgetést, amin részt vett Bartosz Wielinski a lengyel Gazeta Wyborczától, Zeynep Şentek a török The Black Sea-től, Bognár Éva, a CEU médiaközpontjának munkatársa, és a bolgár Boryana Dzhambazova a Press Start nevű, közösségi finanszírozáson alapuló újságírói portáltól. A beszélgetést Mészáros Antónia moderálta, a témája pedig az volt, hogy mik a lehetőségek és a buktatók olyan országban dolgozni újságíróként, ahol a sajtószabadság korlátozott.

Az egész beszélgetést belengte Jan Kuciak esete, a meggyilkolt szlovák újságíró esete átlépett egy határt a régióban, eddig az ilyesféle agresszió és erőszak egy médiamunkás ellen elképzelhetetlennek tűnt Magyarország szomszédságában. Ahogy a bevezetőjében Mink András, a CEU egyik munkatársa is kijelentette, ezzel tényleg sérült az a szabad sajtó intézményének egyik pillére, mert ha egy újságírót kivégezhetnek a munkájáért, akkor más sem igazán érezheti magát biztonságban. És főleg akkor, amikor az emlékére szervezett tüntetést a szlovák politikusok lerázzák annyival, hogy Soros György migránsbetelepítési akciójának bomlasztó hatásai.

A lengyel és a török újságíró volt az első, akik aztán a szakma hátulütőiről és veszélyeiről beszéltek, és Bartosz Wielinskit, a Gazeta Wyborcza külpolitikai újságíróját hallgatva bebizonyosodhatott, hogy nem csak nálunk tarol le mindent az állam irányította propaganda-bulldózer. Wielinski globálisan látja a krízist, szerinte az, hogy az újságírók hitelességét támadják, az egész világon történik jelenleg, hiszen Trump (és most már Orbán Viktor is) fake newst kiált, ha neki nem megfelelő információkkal szembesítik, az online követői, vagy a bérkommentelők pedig loholnak utána. Azt a beszélgetés mindegyik résztvevője elismerte, hogy a newsroomok alulfizetettek – a Gazeta Wyborczának is le kellett építenie -, de ez lenne az időszak, amikor igazán szükség van szerkesztőkre, akik ellenőrzik az értesüléseket. Persze az újságírókat nyomasztja a nagy mennyiségű információ, ami rájuk zúdul a 24 órás hírfolyamban, de ha valamikor, pont most lenne a legnagyobb szükség hiteles információkra. Lengyelországban is nagy ereje van az állami propagandának, Wielinskit saját bevallása szerint már többször is kipécézték a cikkeit az állami tévében, az egyik kollégáját pedig, aki egy volt hadügyminiszter és az orosz maffia viszonyát vizsgálta, szinte törvényszék elé cibálták. Zeynep Sentek megemlítette, hogy a török sajtó szintén óriási nyomás alatt van, gyakran előfordul, hogy nem dolgozhatnak fel egy információt, ami ezzel sokkal alkalmatlanabb kezekbe kerül, akik nem tudják hatékonyan megírni.

De Sentek és Wielinski is optimista, az előbbi azt gondolja, hogy az újságírók megítélése hullámzó, és most jelenleg egy völgyben van, lengyel kollégája szerint ez sokkal rosszabb is volt. Amikor a keleti blokk Solidarnosc-korszakában dolgozó újságírókkal beszélgetett, ők elmondták neki, hogy a szakmabéliekkel sokkal durvábban bántak akkor. Akkor mondta neki az egyik kollégája, hogy ha letartóztatnak, akkor csak arra kell figyelni, hogy nehogy megverjenek. Mert ez pár évtizeddel korábban gyakoribb volt, de jelenleg ritkán fordulhat elő. Ezért is annyira kirívó Kuciak esete.

Bognár Éva elmondta, hogy a nyomás alatt egy újságírónak három lehetősége van: előfordulhat, hogy a túlélés, vagy a személyes elhivatottság miatt propaganda-üzemmódba kapcsol. Egy lehetőség az is, hogy a kényes témákat elkerüli, vagy esetleg a sorok között kezd el kommunikálni, ironikusan írni, hogy legyen egy egyetértés a közönség és a média között. Vagy megpróbál foggal-körömmel túlélni. Boryana Dzhambazova mesélt olyan libanoni újságíróról, aki, miután a mainstream média nem volt hajlandó publikálni a szövegeit, blogot kezdett vezetni, amivel sikerült nagyobb közönséget elérni.

De nincs minden veszve, az újságírók legjobb esélye a közösségi hálók világában a közös munka, erre jó példa volt a Panama és Paradise Papers nevű cikksorozat, amikor egy hatalmas adathalmazt több közös médium dolgozott fel, az adott országra igazítva. És lehet, hogy a közösségi hálókat rosszra használja akár egy ország kormánya, akár egy idegen befolyás, de mégiscsak egy eszköz, aminek segítségével véleményt lehet közölni és közösséget építeni. Ebben minden résztvevő egyetértett.