De ha már be kell fejezni valamit, akkor sem mindegy, hogyan teszik azt. A legfájdalommentesebb az instant kasza, az a helyzet, amikor az alkotók rokonságán túl senkit nem érdekel a történet, a tévéadó meg szív egyet a fogán és a harmadik (hatodik, kilencedik, mindegymelyik) rész után kihúzza alóluk a szőnyeget. Aztán van úgy, hogy lemegy egy vagy több évad, és utána nem lesz folytatás - ez abból a szempontból mindenképpen szerencsés, hogy nem mondat közben ér véget a műélvezet, az egyes évadok kerek egészek, és ugyan nincs olyan, hogy nem maradnak megválaszolatlan kérdések, de valamiféle lezárást kap az ember. Kivéve, ha nem, mert az alkotók direkt úgy írták meg a történetet, hogy minden labda fent maradt a levegőben, lásd Deadwood. A legmegnyugtatóbb meg az, amikor a tévéből előre szólnak az alkotóknak, akkor, amikor még forgatnak (legjobb esetben meg az írási szakaszban), hogy ez lesz az utolsó évad, úgy készüljetek.

A The Americans, azaz a Foglalkozásuk: Amerikai alkotóinak időben, 2016 májusában jelezték a tévéből, hogy még két évad, és vége a dalnak, azaz volt idő kidolgozni a befejezést, ami pontosan olyan lett, mint azt 2013-ban, 75 résszel ezelőtt megálmodták. Az írók nem kötöttek kompromisszumokat, nem kentek el semmit, és bár a kísértés minden bizonnyal megvolt rá, a parasztvakítástól is tartózkodtak, ami egyébként a jelenleg tévés kínálatot elnézve nem sok mindenkinek sikerül. A The Americans fináléja a tévétörténelem egyik legjobb záróepizódja, annak ellenére, hogy van benne egy olyan húszperces, néma szakasz, amin csak azért nem bőgtem hangosan, mert hülyének néztek volna a villamoson.

A sorozat, ami a Rotten Tomatoes nevű, profi kritikákat és civil véleményeket aggregáló portál a hat évados átlagot tekintve 96 százalékosra értékelt, az első évadával ugyan nem rúgta rá az istállóajtót a tévéiparra, de a másodiktól kezdve az egyik legjobban megírt, megvalósított, és eljátszott sorozattá lett a tévében. Az FX kábeladó vetítette, aminek az amerikai lefedettsége nagyjából 82 százalékos, azaz 94 millió tévés háztartásban érhető el. Mivel nem ingyenes csatorna, csak drágább csomagokban érthető el, így nem minimum 94 milliós nézettségből kell kiindulni, de a kritikusok és a kis számú, de annál vérmesebb rajongótábor tagjai által az egekig magasztalt sorozat valós nézettsége katasztrofális volt, szinte a kezdettől fogva. A sorozat átlagához mérten kiugróan magas nézettséget hozó premier 3,22 millió nézőt érdekelt, az első három évad után az átlagnézettség egymillió alá csökkent, a hatodik, záróévadra alig haladta meg a félmilliót.

A történet alapja a szovjet hidegháborús kémprogram két nagy legendájának egyike. Az egyik ugye az, hogy a KGB szép, csinos nőket és jóképű, izmos faszikat képzett ki futószalagon, azért, hogy elcsábítsanak/kompromittáljanak/beszervezzenek/megöljenek ellenséges célpontokat (pont úgy, ahogyan Jennifer Lawrence tette a Vörös Veréb című filmben), a másik meg, hogy létezett egy amerikaiképző, ahol arra tanították meg a szovjeteket, hogy legyenek amerikaiak, majd szépen párba rendezték őket, kaptak hamis személyazonosságot és irány az USA, tessék beépülni és parancsra rosszalkodni. Hogy ebből mi igaz, soha nem fogjuk megtudni, de egy tévésorozat esetében nem árt a józan eszünket picit pihentetni.

A sorozat a nyolcvanas években, Ronald Reagan elnöksége idején játszódik, és egy ilyen párról szól. Szovjetek, de amerikaiaknak adják el magukat, gyerekkel, kertvárosi lakkal, normális állással, csak Fidó, a kedves labrador hiányzik a tökéletes képből. Közben persze kémek, de nagyon: az asszony, ha kell, szájjal szeret egy külgyminisztériumi lúzert, aki a szopatás közben árulja el a hivatali titkokat, a faszi meg az álcázás nagymestereként szedi ki az infót a gyanútlan FBI-titkárnőből. Semmi nagyot, látványosat nem csinálnak, nem robbantanak fel kormányhivatalt, nem követnek el merényleteket miniszterek ellen, kis fogaskerekek csak, akik a Központ utasításait hajtják végre, ami akár az is lehet, hogy menj el a parkba, ülj le a padra, és számold meg a kalapos nőket. Ez az egyik erőssége a sorozatnak egyébként, úgy építi fel az adott évad témáját, amihez minden kisebb ügynek, kémkedésnek köze van, hogy szinte csak akkor jön rá az ember, hogy miért is volt fontos egy szemüvegigazítás a második epizódban, amikor a 13.-ban kilopják az atomfegyverek indítókódját az országból.

Persze nincs kém ellenség nélkül, Elizabeth (Keri Russell) és Phillip Jenkins (Matthew Rhys) kap is egyet a pilotban Stan, a barátságos szomszéd képében (Noah Emmerich), aki az FBI-nál pont a beépített szovjetek levadászására szakosodott. Konfliktusnak meg ott van még az is, hogy a férj ki akar szállni a buliból, de Elizabeth olyan hithű szovjet, akit nem lehet Oreóval és légkondicionált nappalival eltántorítani az anyaföld szeretetétől, és mivel ez az alapszitu az első részben fel lett állítva, el lehet képzelni, milyen súlya lesz a későbbiekben.

egyrészt azért, mert Weinsberg egykori CIA-tisztként jóval többet tud a kémek működéséről és módszereiről mint kellene, így amit látunk a képernyőn, az elterelések, a sokszor feleslegesen túlbonyolítottnak tűnő biztonság intézkedések, a hideg, kiszámított, érzelemmentes erőszak alkalmazása közelebb áll a valósághoz, mint hinnénk. A szovjet követségen működő KGB-rezidentúra hatalmi belharcai, a Jenningséket tartó tisztek manipulatív viselkedése, az FBI ellenlépései mind hitelesnek, vagyis hihetőnek tűnnek, így már csak ezért is érdemes nézni a sorozatot.

A másik ok a melóra ráhúzott, másik réteg, a kényszerből férjjé és feleséggé váló, az utasításoknak megfelelően gyereket csináló és beilleszkedő szovjet ügynökök érzelmi élete, az a magánélet, aminél magányosabbat el sem lehet képzelni. Amiben egy szó nélkül kell viselni, hogy a házastársad egy másik nőt is elvesz feleségül egy másik személyazonosságával, vagy hogy a feleséged idegen férfiakkal dug hétről hétre, ha a párt éppen úgy akarja. És erről senkinek, soha nem beszélhetsz, a gyerekek és a szomszéd előtt nem mutathatod ki, hogy ez zavar, és úgy egyébként a nap 24 órájából 24-ben kell résen lenned, mert egy hiba, és minden összedől. A karakterekben lappangó feszültség ábrázolása az első évad elején annyira nem volt hiteles, vagyis inkább nem is létezett, de az írók (Weinsberg mellett még vagy tízen) hamar kapcsoltak, és a kritikákat meghallgatva a második évadtól ez is szerves része lett az évadoknak.

A megvalósításra panaszunk nem lehet, tobzódunk a kornak megfelelő jelmezekben és hajviseletekben, tényleg olyan minden, mint annak idején, a legapróbb részletek is stimmelnek. A képi világ kicsit szürkés, elmosott, mintha ez is azt sugallná, hogy régen vagyunk, helló, a 4K-s felbontás meg leugrana a nyolcvanas évekről.

(Peter von Berg (Vaszilij Nyikolajevics), Annet Mahendru (Nina), Lev Gorn (Arkagyij), Costa Ronin (Oleg), stb.), mert Weinsberg nem akart ezen elcsúszni. A korkép, a szovjetek és az amerikaiak paranoiája, a nyolcvanas évek világpolitikai, társadalmi eseményei, azok hatása a hőseink életére, mind szerves részei a történetnek. Elegánsan, de nem tolakodóan van jelen a latin-amerikai országokban külön háborút vívó KBG-CIA motívum, a vietnami háború utóélete, és sok-sok apróság, aminek hiánya lehet, hogy nem lenne feltűnő, de így, hogy megvannak, sokat dobnak a sorozaton.

Amit persze a két főhős visz el a hátán, Keri Russell és Matthew Rhys, akik eleinte kollégák voltak a forgatáson, majd elkezdtek járni, 2016-ban pedig megszületett első gyerekük is. A két színész közötti kapcsolatnak ez a szintje persze visszahat az amúgy is szinte tökéletes játékra, teljesen más dimenzióba kerül egy-egy pillantás, mozdulat, vagy csak bebeszélem magamnak, és ezek ketten olyan profik, hogy kint hagyják a személyes viszonyt a stúdió előtt.

Nem lehet minden mellékszereplőt felsorolni, tényleg mindenki odateszi magát, még a gyerekszínészek is, akik nekem általában az agyamra mennek. A házaspár lányát, Paige-et alakító Holly Taylor mellett sem szabad elmenni szó nélkül, nagyon tehetséges, és nagyon szép jövő előtt áll, csak jól válasszon szerepeket magának.

Szóval azt lehetett sejteni, hogy egy ilyen sorozatnak nem lehet happy end a vége. Mivel a gyerekek nőnek, mint a dudva, az alkotók az ötödik évad végéhez képest ugrottak egyet, és három év kihagyás után folytatták a lezárást, amiben valahol nekem a dettó FX-es Kemény zsaruk (The Shield) vége köszönt vissza. A kémsztori egyik vége lehetett volna az, hogy

• lebuknak, Philip átáll, Elisabeth beveszi a ciánt, kvázi happy end kis keserű szájízzel,
• lebuknak, sitt, a folytatásban jön a Paige Elvtársnő című spinoff,
• lebuknak, tűzharc, hősi halál,
• nem buknak le, minden megy tovább

Egyik sem jó. Egyikben sincs meg az az érzelmi pörölycsapás, ami a már említett The Shield végén jön, amikor Vic egy íróasztal mögött ül egyedül, mindenki rühelli, a jövőképe meg kilátástalanabb, mint annak idején, amikor az örmény maffia akarta levágni a lábát.

A The Americans a végére lenyúlt a zsigerekig, az emberi kapcsolatokig, és arra épített fel egy befejezést, amiben Stan, aki hat éven át egyszer sem kérdőjelezte meg, hogy milyen utazási ügynök az, aki hajnal 4-kor jár haza rendszeresen és aki karácsonykor és hálaadáskor is dolgozik, végre tisztába jön azzal, hogy

a szomszédasszony bizony ugyanaz a láncdohányos muszka kém, akit 74 epizód óta üldöz.

(Az nekem picit hirtelen és erőltetett volt, ahogy minderre két apróságból, nettó 12 perc alatt rájön, de ugyanez volt a bajom a hithű szovjet elvtársnőből két rész alatt a KGB-t eláruló idealista Elizabeth-szel is.) És amikor konfrontálódnak a garázsban, az írók olyan érzelmi hullámvasútra rakják fel az embert, ami a végén maga alá temeti. Stan tragédiája, az elárult baráté, aki szembesülve az igazsággal sem képes olyan lenni, mint Philip és Elisabeth (akik, ha van náluk fegyver, habozás nélkül lelövik), és elengedi őket, én meg ott ültem, és azért imádkoztam, nehogy megszakadjon a szíve.

Irgalmatlanul nehéz jelenet lehetett ez, a színészek, különösen Rhys és Emmerich minden elismerést megérdemelnek miatta. És az a legjobb az egészben, hogy mindenkinek drukkolsz még itt, ebben a kétségbeesett helyzetben is, azt akarod, hogy Stan kapjon már egy kis elégtételt, de azt is, hogy ússzák már meg Philipék, lépjenek már le, nehogy meghaljon itt nekem valaki. Ez, hogy a finálét Fontos Halál nélkül hozták le, nem megszokott a mai sorozatvilágban, ahol az évadzárókra mindig tartogatnak egy-két "sokkoló" karakterhalált, miközben ezzel teljesen elértéktelenítik ezt az eszközt, hiszen már számítunk rá, nem fog meghatni senkit a dolog. És amikor Stan tehetetlenül áll, és már túl van azon, hogy barátja, a szovjet kém ráhagyta a fiát, Henryt is, akivel nem akartak kibaszni, és visszavinni Moszkvába, akkor Philip még teker egyet a szívéből kiálló macsetén, és odaszól, hogy ja, a nejed? Lehet a mi emberünk, nem tudjuk biztosra. Az, ahogy ez Stanra hat, és ahogy Emmerich ezt megmutatja, hát, beszarás,

komolyan, tanítani kellene színiiskolában a Teljesen Összetört Férfi karaktere néven. 

Azt hinnéd, hogy itt vége, hogy ennél már nem lehet jobban szétvágni a lelkedet, de jön a Brothers in Arms a Dire Straitstől és a With or Without You a U2-tól, és vagy tíz percen át csak a két nóta szól, egy hang nem hangzik el, és a végére Philip és Elisabeth átlóg Kanadába, Paige viszont nem, ő marad Henry miatt, mert képtelen elengedni csak így az öccsét, meg hát eleve, ha Stan nem dobja fel, róla senki nem tudja, hogy az utóbbi pár évben aktívan kémkedett és tisztában volt a muterék valódi kilétével. A végén Philipék a sötét, depressziós Moszkvában álldogálnak és persze bizakodnak, hogy majd csak jó lesz, de mi tudjuk, hogy nem, nem lesz jó, soha nem lesznek ép emberek lelkileg többé, és ez nagyobb büntetés, mint a börtön vagy a halál, életük végéig tanakodhatnak, hogy vajon mi van a gyerekeikkel. Jó, ez kicsit melodrámai lett, de a karakterek szemszögéből nézve ez a jövőkép lebegett előttük.

Elnéztem volna még egy kicsit a sorozatot, simán ott van minden idők tíz legjobbja között nálam, de ezzel a befejezéssel igazából nem maradt hiányérzetem. Soha rosszabb lezárást.