A cikk szpojleres, az olvassa el, aki már látta a második évadot!

Brutálisan indult A szolgálólány meséjének második évada. Kevés sorozatnál vártuk ennyire a folytatást, főleg azért, mert az első évad vége totális bizonytalanságban hagyta a nézőket. Egyrészt a főszereplőt, June-t elvitte egy fekete furgon, ami éppúgy jelenthette a szabadulást, mint az eddigieknél is pokolibb szenvedést. Másrészt ahol az évad véget ért, ott ért véget Margaret Atwood könyve is, így innentől teljesen a sorozat teljesen a maga lábára állhatott. És éppen ez volt benne a legaggasztóbb: Atwood, aki mindkét évad munkálataiban közreműködött, olyan tökéletesen kidolgozott világot teremtett a regényében, hogy szinte csak annyi volt az alkotók feladata, hogy ne rontsák el. Most viszont Bruce Miller csapatának sokkal nehezebb dolga volt.

Általános vélemény, hogy nem is tudták teljesen megugrani ezt a magasabb lécet. Hogy a második évad sok szempontból csalódás az elsőhöz képest, hogy az elsőben csak aprócska, a lényeget nem igazán érintő hibák itt már komoly problémákká nőttek. A hazai nézettségi adatokat ugyan nem ismerjük (ezeket az HBO nem hozza nyilvánosságra), de annyit tudunk, hogy jelenleg ez a legnépszerűbb sorozat az HBO GO választékában. És az így is vitathatatlan, hogy A szolgálólány meséjének hatása, a róla szóló cikkek, kommentek, viták száma nem csökkent. Továbbra is érdekli az embereket. A Gileád Köztársaság létrejötte és sorsa most is felvet egy csomó izgalmas kérdést a világról, amiben élünk.

Persze nem csak értelmes vitákat generált a sorozat: az olyan bizarr marketingötletektől, mint a szolgálólányos borok egészen a tiltakozásból vagy csak random hülyeségből szolgálólánynak öltözésig volt itt minden. Néha az volt az érzésem, hogy nem múlhat el nap valamilyen szolgálólányos hír nélkül. Ezek után nyilván egy kicsit sem meglepő, hogy már készül a harmadik évad is. (Bár az alkotók által korábban belengetett lehetséges tíz évad továbbra is erős túlzásnak tűnik.) És ne feledjük: a húsz Emmy-jelölés is komoly érv az évad mellett.

De mi is volt a baj ezzel az évaddal?

Leginkább az önmagukba záródó körök. Hogy a történet valahogy folyamatosan csalódást okozott azzal, hogy minden egyes fordulatnál reméltem, hogy ezúttal valódi fordulat történik. De soha nem történt igazi változás. Sem June szökésekor, sem a Gileád vezetői ellen elkövetett merényletkor, de még a gyerek megszületése után sem. Bármit is ígért egy-egy fordulat, June kitiltása a parancsnok házából vagy Eden kivégzése, végül valahogy mindig visszatértünk ugyanabba az alaphelyzetbe.

Oda, ahonnan az egész sorozat elindult: June a parancsnok házában él és kölcsönösen szadizzák egymást Serenával meg a férjével. Persze mindenki a lehetőségeihez képest ugye. És ugyanígy működött (vagy éppen nem működött) a szereplők közötti dinamika: folyton ugyanazokat a köröket futottuk a parancsnok és June, Serena és June, de még June és Lydia néni között is. Szegény Yvonne Strahovski nagyon nehéz feladatot kapott azzal, hogy Serena jelleme teljesen össze-vissza alakult, egy idő után szinte követhetetlen volt a húzd meg, ereszd meg játék, amit June-nal játszottak. Szinte barátokként, munkatársakként, az életüket kockára téve dolgoznak együtt, hogy aztán pár nap múlva a legbrutálisabban megerőszakoltassa újdonsült barátnőjét a saját férjével? Értem én, hogy a Gileád Köztársaságot nem a legszilárdabb jellemek és legnemesebb lelkek hozták létre, de ez így mégiscsak erős.

Ha végre kimozdultunk kicsit a házból, az mindig nagyon jót tett. Érdekesek voltak a gyarmatokon és a Kanadában játszódó részek. Utóbbit még sokkal tovább is tudtam volna nézni, annyi apró genyóság volt benne a Serenának kinyomtatott piktogramoktól a nikotinnal és sármmal operáló szexi ügynökig, akinek be (vagyis inkább ki) kellett volna szerveznie a nőt. Más kérdés, hogy például a gyarmatokról milyen kurtán-furcsán tértek vissza fontos mellékszereplők, Emily és Janine.

És akkor még nem beszéltünk az egyéb logikátlanságokról, arról például, hogy milyen bűnért milyen büntetés jár a Gileád Köztársaságban. Mert ebben a következetesség nyomait sem láthattuk. Egy szökött szolgálólány bujtatásáért, még el sem követett, csak tervezett házasságtörésért kivégzés jár, de June kétszer is simán, lényegében következmények nélkül megléphetett. Az őrök közé hajtó Emily is kapott egy második esélyt, míg szegény Eden (egy potenciális anya!) akinek eszébe sem volt megölni senkit, kegyetlen (és kétségkívül hatásos) halált halt. A lassú tempóra most nem térnék ki, ez a sorozat ilyen, akit ez idegesít, az már régen kaszálta.

És mitől volt mégis jó?

Mégis, mindezek ellenére nekem érdekes maradt A szolgálólány meséjének második évada is. A hideglelős részekhez még mindig nagyon értenek az alkotók, jobban is, mint az érzelmességhez. Talán mert én is egy szerkesztőségben dolgozom, de imádtam a The Boston Globe hűlt helyén játszódó részeket, a fél pár cipővel és egy-két fotóval elmesélt minidrámát, az újságírók kivégzését. Vagy June anyjával való bonyolult kapcsolatát, szülés és szülés közötti óriási különbségeket, a gyerekorvosnő szálát, miszerint ha a hivatásodtól tiltanak el, az majdnem olyan fájdalmas lehet, mint amikor a gyerekedet veszik el. Emlékezetes lett a szolgálólányok temetése, és szép volt June halk szerelmi vallomása is az utolsó részben.

És hát ne feledjük az év sorozatban elhangzott poénját, amit tényleg senki nem A szolgálólány meséjétől várt volna:

- Blessed be the fruit.

- May the Force be with you.

June végső döntéséről már egészen hosszú írásokat lehet olvasni, bár még csak egy nap telt el az évadzáró bemutatása óta. Logikátlan? Kegyetlen? Teljesen érthető? Erkölcsileg helyes vagy helytelen? Nehéz eldönteni, ebben megint csak ügyesek voltak az alkotók, újra lehet vitázni a sorozaton. Az utolsó kép egyszerre volt felemelő és zavarba ejtő. Nagyon szeretem Elisabeth Moss arcát, tud szép lenni, csúnya, sokszor csak a szemével játszik. Ahogy a végén magára öltötte a csuklyát, mint valami gileádi Batman, hát nem tudtam, hogy mit gondoljak. Még most sem tudom, de követi fogom a sorsát, az biztos.