Annyira jót tenne a Trezor című új magyar tévéfilmnek, ha két fokkal jobb lenne. Ha két fokkal izgalmasabb, érdekesebb, ha két fokkal több pénz jutott volna rá, ha két fokkal több forgatási nap lett volna hozzá, ha két fokkal több helyszín lenne benne. Ha érdekes lenne az is, ahogy elmeséli a történetét, és nem csak a történet lenne benne érdekes.
Igen, tisztában vagyok vele, hogy a tévéfilmes formátumba (és költségvetésbe) ennyi fér, mint ami a Trezorba, de az egész olyan, mintha az ember nekiállna hámozni egy hagymát, és addig-addig hámozná, míg a kezében csak a nagy büdös semmi marad. Nem, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a Trezor egy nagy büdös semmi lenne, mert ilyet a legrosszabb kedvemben sem mondanék róla, nem büdös, nem semmi, de sajnos nem is nagy. Egy újabb történelmi tévéfilm, bizsergető áthallásokkal a mai Magyarországra, jó színészekkel, csak éppen az a két fok, az azért számít.
Mert az alapsztorija - mint minden filmnek, amit Köbli Norbert ír -, tök érdekes: van egy lakatos (Anger Zsolt), aki a második világháború után széftörőként dolgozik, amíg el nem kapják, ahogy egy belvárosi bank trezorját töri fel éppen. Éppen az évtizedes börtönbüntetését tölti, mit sem tudva arról, hogy ‘56 októberében pontosan mi is történik a külvilágban.
“Nyilasok” - kamuzza neki a börtönőr, aki nem akarja ideológiailag összezavarni a rácsok mögött Marxot olvasó rabot. Ebből a külvilági káoszból érkezik hozzá az őt évekkel ezelőtt lesittelő rendőr (Scherer Péter): segítsen kinyitni ugyanazt a trezort, cserébe éveket lefaragnak a büntetéséből. Hogy mi van a páncélajtó mögött? Államvédelmi akták mindenkiről. Csak éppen a kulcs veszett el valahol. Az ott strázsáló orosz katonák már a gránátot dobnák az ajtóra, amikor a főhősünk a fülével kinyitja. Az ajtó mögött azonban nemcsak az iratokat találja, hanem valami mást is.
Ez spoiler volt? Lehet, de a Trezor a széftöréssel csábít be minket, de majdnem a 75 perces játékidő felének el kell telnie, hogy megmutassa, miről szól is igazából: egy elmélkedés karmáról, történelemről, az emberek központi megvezetéséről, és ugyanazon emberekben megbújó empátiáról. Mert a széftörőnek lövése sincs arról, hogy mi történt egész pontosan október 23-án, és miért kell valakinek bújkálnia. Ennek a helyzetnek a felfejtése a Trezor, aminek a történetében a sok kitaláció mellett egy igazi figura, Münnich Ferenc (Bezerédi Zoltán) is feltűnik.
Akárcsak Köbli eddigi forgatókönyvei, a Trezor is a kisemberekről szól, akik aztán nagy, sorsfordító döntéseket hoznak. Anger Zsolt az ilyet már valószínűleg nemcsak álmában, hanem konkrétan az ágyában fekve is le tudna vezényelni, nála kevesebben tudnak sziszegve, morogva bazmegezni. Scherer Péter hozza a felfele hebegve nyaló, lefele görényen rugdosó államvédelmi csinovnyik szerepét, aki a szerencsétlenségével csak a rosszindulatát leplezi. És ott van még a háromszög harmadik csúcsaként a Katona József színházból (és kisebb tévés és filmes szerepekből) ismert Tasnádi Bence, aki csak elsőre lóg ki a filmből és kollégái közül, de a szerepe pontosan az, hogy ő lenne a figura, aki valami újat tud hozni az előző, befásuló generáció után.
Csak a megvalósítás lenne két fokkal jobb. A Trezor nagy része egy pincében játszódik, érdektelen falak és korabeli kellékek, valamint két, egymással vitatkozó ember között. Bergendy Péter rendező (A vizsga) pedig tisztességesen megrendezi a jeleneteket, a feszültebb részeknél jobban izgő-mozgó kamerával, de aztán megyünk is a következőre. A főszereplő feleségét (Hámori Gabriella) bemutató flashback-jelenetek fátyolos, homályos hangulata töri csak meg egy kicsit az érzést, hogy nem egy szépen berendezett tévéjátékot nézünk, bár a néha egészen fárasztó, előző évtizedeket idéző komor aláfestő zene nem segít ebben. És valahogy az egész Trezorral is ez történik: amikor felsejlene valami érdekes, valami olyasmi, amit tényleg ugyanúgy lehet érteni 1956-ban, mint 2018-ban, akkor a megvalósítás visszahúzza egy jó, de nem emlékezetes tévéfilmmé.
A Trezort november 4-én, vasárnap 19:45-kor lehet látni a Duna TV-n.