Az első és legfontosabb kérdés, hogy mi szükség van az Artisjusra. A vendéglátós szerint a bőrt is lenyúzzák róla, a zenész azt mondja, nem kap annyit, mint járna neki. Akkor meg minek van?

Tóth Péter Benjamin: Az Artisjus egy egyesület, amit zeneszerzők, szövegírók, írók és zeneműkiadók működtetnek. A létrejöttét az indokolta, hogy legyen egy olyan szervezet, amitől minden jogot, minden engedélyt meg lehet kapni. Tehát egy rádió, ha működni akar, akkor csak egy helyre fizet jogdíjat, és nem fordulhat vele elő az, hogy az X szerző ezt akarja, Y szerző meg azt, és szétforgácsolódik az egész. A tömeges felhasználásoknál ugyanis nem életszerű, hogy a szerzők egyenként tárgyaljanak a felhasználókkal, a fenti példában minden egyes rádióadóval.

Tehát az Artisjus nélkül anarchia lenne a jogdíjpiacon?

Ha nem lenne egy ilyen szervezet, akkor egyenként kéne engedélyt kérni a különböző szerzőktől és az őket képviselő zeneműkiadóktól. Ehelyett van országonként egy, tulajdonképpen monopolhelyzetben működő szervezet. Ebből egyébként sok megértési nehézség fakad. Nekünk elsősorban az a fontos, hogy a zeneszerzők, szövegírók, jogutódok értsék és támogassák ezt a rendszert, és ebben azért elég jó eredményeink vannak. Nyilván soha nem lesz 100%-os elégedettség, de a szerzők háromnegyede elégedett a működésünkkel, és ez az arány folyamatosan növekszik.

És ha valaki ki akar szállni?

Ennek természetesen semmi akadálya, de a jogdíjfizetők védelmében ez a folyamat hosszabb, nem megy azonnal, csak az adott év végével. Hogy pontosan milyen feltételekkel lehet kilépni, azt az EU egységesen szabályozza. Nem sokan élnek ezzel egyébként.

Egyszerűen nem életszerű, hogy valaki egyedileg, egyenként engedi vagy tiltja meg a saját zenéjének a felhasználását. Nagyon kevés olyan szerző van, akinek ez és az ezzel járó feladatmennyiség megéri.

Volt, esetleg most is van ilyen szerző Magyarországon?

Igen, van. De gyakoribb, hogy külföldi szerző, és az ilyen kilépések mögött az esetek nagy részében az áll, hogy van egy felhasználó, aki nem akar jogdíjat fizetni, inkább közvetlenül megállapodik szerzőkkel. Ilyen a gépzenei, vagy csúnya szóval liftzenének, gumizenének nevezhető szerzemények területén fordul elő legtöbbször. Van egy olyan szolgáltató, amelyik ilyen kiléptetett repertoárt használ, olyan szerzők műveit, akiket nem képvisel az Artisjus.

Tehát van egy másik szervezet is az Artisjus mellett, amelyik ezekkel foglalkozik?

Igen. Tulajdonképpen akármennyi ilyen jogkezelőt létre lehet hozni. A lehetőség adott, de a legtöbb szerzőnek az Artisjus által jelentett közös védőernyő hasznos, nem érdekük a széttöredezettség.

Hipotetikusan előfordulhat az, hogy Majka, Ákos meg a Tankcsapda létrehoz egy közös jogkezelőt?

Igen. Viszont javaslom, próbáljuk közösen megfejteni, hogy miért nem történik ez meg. Nyilván azért, mert az Artisjus által elvégzett munka nekik bevételt hoz. Ez nagyon komoly szakember-, IT-, eszköz- és szoftverállományt igényel. Világszerte nem igazán jellemző, hogy tömeges kilépések legyenek, mert egy ilyen cég hátterét felépíteni sokba kerül. Néha előfordul, hogy azok a nagy sztárok, akik körbeutazzák az egész világot egy stadionturnéval, jobban járnak, ha nem közös jogkezelő jár el az ügyükben, de ez az A-lista legtetejét, azaz néhány művészt jelent.

Van olyan nagy rockzenekar, amelyik azt mondta, hogy nekem ne kezelje senki, majd én eldöntöm?

Igen. A Rammstein ilyen volt, de aztán más előadó nem nagyon követte jó ideig a példájukat. Itt azért érdemes hozzátenni, hogy egy Rammsteinnek a saját koncertjein kívül egyéb elhangzása nem nagyon van, vagy viszonylag kevés. Tehát a rádiók keveset játsszák őket, a lagzikban sem mennek a dalaik. Akkor szokott ez előfordulni, ha valaki egyben szerző és előadó is, és csak a saját dalait játssza. Ott, ahol egyébként rádiós, tévés elhangzások vannak, ott a közös jogkezelő által végzett munkának hatalmas előnye van. Olyan összegeket tudunk beszedni nekik, amikre ők egyenként nem lennének képesek, egyszerűen azért, mert nincs hozzá emberi és technikai kapacitásuk.

Ezek szerint egy Iron Maiden eljön, lejátssza a koncertet a VOLT fesztiválon, elmegy haza, és kap pénzt az Artisjustól?

Így van.

Mi alapján?

A leadott dallista alapján. Mi a fesztivál szervezőjével vagyunk jogosítási kapcsolatban, a fesztivál bevétele alapján történik jogdíjfizetés. Folyamatosan érkeznek hozzánk a játszási listák, hogy pontosan mi is hangzott el a koncerten. Ezt a munkatársaink feldolgozzák, részben automatizáltan, részben kézzel. Beazonosítjuk az elhangzásokat, és kifizetjük a fellépéseket. Aki a zeneiparban dolgozik, és rendszeresen vesz részt turnékon vagy szervez turnékat, az pontosan tudja, hogy ez miként működik. Tehát nekik van erre egy rutinjuk. Nagyon sok esetben előre elküldik a műsort. Az is előfordul, hogy az a jogkezelő, aki képviseli a szerzőket, nekünk is megküldi ezeket a setlisteket. Tehát általában több oldalról összeérnek ezek az információk. Nyilván egy nagy stadionkoncert esetében ez van akkora tétel, hogy alaposabban odafigyeljenek.

Ebből a leadott setlistből és a bevételből hogy számolják ki a jogdíjakat?

A fesztivál leadja nekünk az egész fesztiválra vonatkozó bevételi adatokat, ennek alapján van egy tarifánk. A nagyon alap koncerttarifánk a jegybevétel 9%-a. Ez megy le kb. 4% köré akkor, amikor valaki egészen nagy rendezvényeket szervez, és/vagy régi, pontosan befizető ügyfél.

Ha valaki most arra adná a fejét, hogy holnap szervez egy koncertet, vagy akár kiállításmegnyitót élőzenével, akkor 9%-ot kellene fizetnie. Ha ingyenes a rendezvény, arra másik tarifa érvényes.

És ha a lejelentés nem stimmel? Mert elrontja, elnézi, mindegy miért?

Erre van a saját online rendszerünk, ahol maga a szerző, a fellépő be tudja jelenteni, hogy én itt és itt felléptem, ezeket a dalokat játszottam. Ezt igyekeztünk nagyon egyszerűen kezelhető online felületté tenni. Onnantól a fellépéseinél látja, hogy az nálunk milyen státuszban van. Akinek egy évben 50-100 fellépése van, annak ez a rendszer nagyon jó, hisz könnyen tudja követni az adatokat.

Egyébként maga a setlist miért kell? Csak azért, hogy hány szám volt az adott koncerten? A Number Of the Beastért több pénz jár, mint mondjuk, a Run to the Hillsért?

Nem. Nekünk elsősorban a dalok címe, a beazonosításhoz szükséges adatok kellenek, mert így tudjuk eljuttatni a pénzt a jogosultaknak. De a felosztás azért nem ennyire egyszerű. Vannak például dzsessz- vagy komolyzenei művek, amiknek magasabb a pontértéke, tehát ugyanaz az elhangzás többet ér, mint a könnyűzenénél.

Ezeket a felosztási szabályokat mindig a szerzők által választott testület határozza meg.

A választott testület értékesebbnek határozta meg a dzsesszt és a komolyzenét?

Így van.

Miért?

Az okok nyilván sokfélék lehetnek, de világszerte sok jogkezelő él ezzel a megoldással. Az eredete a német jogkezelő, a GEMA régóta érvényben lévő szabálya, amely megkülönbözteti a szórakoztató zenét és a komolyzenét. A dzsesszre és a komolyzenére jellemző, hogy nagyon-nagyon komoly előkészület, tanulás kell hozzá, és ehhez képest a jövedelmezőség nem jelentkezik rövid távon – vagy egyáltalán. Tehát ez egyfajta kompenzálás, egyfajta belső szolidaritás a szerzők között.

Visszatérve az Iron Maiden példájához: a VOLT kifizette a jogdíjat, beérkezett az Artisjushoz. Innen hogy kerül el Bruce Dickinson énekes számlájára?

Külföldi szerzők esetében ennek két útja van. Ő is valamelyik jogkezelőnek a tagja. Amerikában két nagyobb jogkezelő van, az ASCAP és a BMI, Nagy-Britanniában a PRS, tehát az export tekintetében ez a három szervezet a legkomolyabb szereplő. Ilyenkor mi az ő jogkezelőjének átutaljuk a pénzt, és az kifizeti a szerzőnek. A másik út a zeneműkiadókat jelenti – ezek nem tévesztendők össze a lemezkiadókkal. Ezek a zeneműkiadók – más néven publisherek – a szerzőket képviselik. És van olyan szerző, aki úgy kéri a jogdíját, hogy a publisheren keresztül fizessük ki. A kérdésre válaszolva: a fenti esetben mi a publishernek és/vagy a külföldi közös jogkezelőnek utaljuk át a pénzt.

Van egy elég bonyolult nemzetközi adatbázis, ami sok-sok jogkezelő adatbázisának egyfajta összeolvasztott nézete. Mondanom sem kell, hogy a nemzetközi adatbázisok használhatóvá tétele a jogkezelők egyik kulcstémája. Volt több nekifutás arra, hogy legyen egyetlen, nagy, központi, monolit nemzetközi műadatbázis, de ez eddig mindig kudarcba fulladt. Egyszerűen nagyon sok a szereplő és nagyon sok a különböző érdek. Úgyhogy ha más úton is, de azért elérjük, hogy az adatbázis pontos legyen.

Hogyan?

Ma az egyik leginnovatívabb kezdeményezés a zeneiparban a francia, a brit és az egyik amerikai jogkezelő közös, blockchain technológiát is használó zenei adatbázis projektje. Ők megnézik ugyanazokat a műveket a francia, az angol, az amerikai jogkezelő adatbázisában, és nem elégszenek meg azzal, hogy ugyanaz a szerző, ugyanaz a műcím és előadó, és minden stimmel – ugyanis sok nemzetközi azonosító van, ami a műveket azonosítja. Megnézik az összes többit, az iTunes-azonosítót, a YouTube-azonosítót.

Az Artisjus stratégiájában kulcsfontosságú, hogy a magyar zenei repertoár adatbázisát nagyon tisztán tartjuk, és nagyon pontos metaadatokkal dolgozzunk – mert ezzel összefogóan a világon másutt, mások nem fognak foglalkozni. Ez nem olyan kézenfekvő, mint elsőre tűnik, mert nagyon megváltozott a világ.

Akkor, amikor a lemezkiadók jelentették az egyetlen forrását a hangfelvételeknek, nem lehetett úgy lemezt ki adni, hogy azt előtte az Artisjushoz be ne jelentsék. Akkoriban minden megjelent zene minden adata könnyen a rendelkezésünkre állt. Most meg nyilván szaladni kell az információk után. Széttöredezett a zenei piac, sok az önmagát menedzselő, kiadó zenész, és ez a sok előny mellett komoly edukációs kihívást is jelent. Manapság meg kell tanítani a szerzőket is, hogy megváltozott a zenei világ, nem elég a dalukat majd egy év múlva regisztrálni, hanem amint megszületik a dal, ezt azonnal meg kell csinálni. Elég arra gondolni, hogy a YouTube-on az első millió megtekintést pár nap alatt érik el a sikeresebb felvételek.

Valaki rájön, hogy "nem regisztráltam, de hoppá már 44 millióan nézték meg, hol a pénz?"

Az online piac sokkal önkiszolgálóbb, sokkal tudatosabb művészt igényel. Rádiónál, tévénél minden sokkal könnyebb, mert akár egy évvel, két évvel később is vissza lehet keresni az adatokat. Ott is előállhatnak problémák, mert nyilván mindig, amikor két forrásból jön az adat, és nem talál egymásra, annak mindig van kockázata. De az online felhasználásnál az a helyzet, hogy a YouTube jelenlegi működése mellett ha valaki az első perctől nem tudatos, akkor nem a megfelelő kategóriába kerül a videó, nem kerülnek mellé megfelelő hirdetések, és nem fog hatékony monetizálás megvalósulni. Tehát a YouTube-nál bizony szó szerint lemarad az ember, ott nem annyi történik, hogy későn keltem, akkor később kapom meg a pénzt.

A vendéglátóhelyek, fodrászatok – tehát bárhol, ahol zene szól – esetében hogyan határozza meg az Artisjus, hogy mennyit kell fizetni? A vendéglátósok szoktak panaszkodni arra, hogy sokat fizetnek az Artisjusnak, és nem kapnak érte semmit.

Van egy elég részletes, több évtizede működő jogdíjközlemény, ami folyamatosan frissül, alakul. Ennek mindig az kell hogy legyen a célja, hogy a zenefelhasználással elért bevételt, hozzáadott értéket próbálja meg visszatükrözni.

Ezt hogy lehet forintosítani egy kocsma esetében?

Mi magunk is készítünk közgazdasági elemzéseket arra, hogy ezt felmérjük, és kiderüljön, mi  a zene hozzáadott értéke egy adott helyzetben. Több mint 30 ezer hely fizet jogdíjat nekünk, ami jelzi, hogy ők maguk is tudják, értik ennek az értékét. Volt egy nagyon érdekes felmérésünk, amiben a sör és a kávé mint alapvető termék árát nézték meg a kollégáink ott, ahol van zene, meg ott, ahol nincs, és nagyon szépen kijött, hogy ugyanabban a kategóriában magasabb a sör és a kávé ára azokon a helyeken, ahol van zeneszolgáltatás. A vendég tovább marad és nyugodtabban üldögél ott, ahol zene van, tehát többet fogyaszt. Ezt kell visszatükröznie a tarifánknak. A vendéglátás területén nem százalékos tarifát használunk, hanem a település méretétől, nyitva tartástól, az üzlet kategóriájától, befogadóképességtől függőt, ezek határozzák meg, hogy mennyi jogdíjat kell fizetni. Egyébként elég nehéz ezeket a tarifákat nemzetközi összehasonlítás alá vonni. Ez komoly nehézséget jelent, hogy egyszerűen más a struktúrája egy osztrák, egy német tarifának, mint egy magyarnak. Természetesen bármelyik vendéglős dönthet úgy, hogy kikapcsolja a zeneszolgáltatást, de a mi célunk az, hogy sok helyen szóljon a zene – és a jogdíjakat el tudjuk juttatni a szerzőknek.

Az is előfordulhat, hogy nem fizetnek? Mint a TV2 a 2017-es évre?

Például.

Perelnek?

Igen, beadtuk a keresetet. Közben továbbra is nyitottak vagyunk a tárgyalásra.

És továbbra se fizettek?

Eddig nem. A bevételük arányában kellene jogdíjat fizessenek, de a hivatalos folyamatban odáig sem jutottunk el, hogy a bevételükről adjanak számot, ami alapján kiszámolhattuk volna, hogy milyen jogdíjat kell fizetniük. Nagyon bízunk a megállapodásban, de egyelőre nincs olyan fejlemény, amiről be tudnék számolni. (Az interjú elkészülte óta a TV2 elszámolt a bevételével.) 

És ha egy kocsma nem fizet? Perelnek akkor is?

Természetesen az ilyen helyzetekre is megvan a gyakorlat, fizetési felszólítás, fizetési meghagyás, per sorrendben. Az utóbbi pár évben nagyon fontos előrelépés volt, hogy jelentősen javult az önkéntes fizetési hajlandóság, már 90% fölött jár.

Hogy tudja az Artisjus betartatni ezeket a dolgokat? Például a kocsmáknál azért, mert van tévé kint, még nem feltétlenül biztos, hogy be is van kapcsolva.

Elég sok évtizedes bírói gyakorlat van emögött, kialakultak a fix szabályai. Van például egy következetes bírói vélelem, ami azt mondja, hogy ha egy nyilvános helyiségben zeneszolgáltatásra alkalmas eszköz van, akkor vélelmezni kell a zeneszolgáltatást.

Hogy történik az elosztás maga? Van egy kocsma, ahol játszanak zenét, befizetnek x forintot, ami bekerül egy nagy kalapba, és abból fog részesülni mindenki, aki az egyesületnél regisztrálva van?

Az így beszedett pénz három nagy kalapba kerül. Az Artisjus képviseli a zeneszerzőket, szövegírókat; az előadókat az Előadóművészi Jogvédő Iroda, a hangfelvétel-kiadókat pedig a MAHASZ. Tehát mind a három szervezetnél van egy felosztási megoldás, egy felosztási szabályzat, ami alapján ki kell fizetni ezeket a jogdíjakat.

Tehát ha bejön 50 ezer forint, akkor ezt a három jogkezelő másképpen osztja föl?

Így van. A felosztási szabályokat mindenhol maguk a szerzők, előadók, kiadók határozzák meg.

Tipikusan négyévente van választás, nálunk is így van, de úgy tudom, az EJI-nél, MAHASZ-nál is – tehát ilyenkor a szerzők képviselőket választanak, küldöttgyűlést hoznak létre, és a küldöttgyűlés az, amelyik meghatározza a felosztási szabályokat. Azt gondolom, hogy ez tényleg egy olyan terület, ahol a demokráciának kell érvényesülnie. Ugyanis nem tudjuk, hogy pontosan milyen tartalom szólt ott az adott kocsmában pl. október utolsó szombatján, tehát olyan adatokra tudjuk felosztani ezeket a pénzeket, amiket ismerünk: rádiós adatok, tévés adatok, hangfelvétel-kiadási adatok, online adatok meg élőzenés adatok. És ezek között osztják el a pénzt meghatározott százalékban. X százalék hangfelvételadatokra meg, y százalék rádiós adatokra és így tovább – a szabályzatok mindig nyilvánosan elérhetők.

Vagy mondjuk, az online-ra.

Magyarországon az online zenehallgatás sajnos az "alakul" kategóriába tartozik. Az éves jogdíjbeszedésünknek mindössze 2%-a érkezik az online-ból. Ugyanez a svédeknél már 33-35 százalék.

De miért csak kettő?

Mert ilyen gyenge a piac. Nincs annyi előfizetője a streaming szolgáltatásoknak, mint másutt, nem működnek azok az online zene- és filmszolgáltatások sem, vagy nem mind, és főleg nem használják még őket annyian. Abszolút látszik, hogy ez a jövő, de az online egyelőre egy-egy nagyon látványos projekten kívül nem tud mit felmutatni. Nem vette még át a hazai piacon a tévé szerepét – a reklámbevételekben sem.

Az, hogy most Majkának van a YouTube-on a Belehalokra 54 milliós megtekintése, az nem elég nagy szám?

Ez egy elég nagy szám, de az abból származó bevétel nagyon kevés. Az az EU-s reform, amit nemrég keresztülvittek, erről is szól: ezek a nagy online platformok, amiken a kiemelkedő nézettségeket el lehet érni, nagyon-nagyon pici összeget vagy egyáltalán semennyit nem adnak át az alkotóknak. Azt mondják: itt bárki bármit föltölthet, ha nem tetszik, én szívesen leszedem. A vita az Európai Parlamentben erről is szólt, azaz ha ugyanazért a fogyasztóért versenyez egymással mondjuk a Spotify meg a YouTube, akkor ugyanolyan feltételeknek kelljen megfelelni mindkét esetben. Ne az legyen, hogy a Spotify, és ez most konkrétan Magyarországra vonatkozik, a hangfelvétel-kiadók bevételéhez többet tesz hozzá, mint a YouTube, miközben YouTube-ot több mint 4 millióan hallgatnak az országban rendszeresen, Spotify-t pedig legfeljebb 100 ezren. Ezek elég beszédes számok.

A Spotify azért fizet többet, mert jogkövető?

Mert jogkövető és engedélyt kér, ezért nagyobb összeget fizet, mint amennyit a YouTube.

Hanghordozók árusításával folyik be még Magyarországon pénz? Tehát vannak emberek, akik CD-t és DVD-t vesznek?

Igen.

Hol? Mol-kutakon?

Eléggé összeesett a piac, úgyhogy tényleg az a helyzet, hogy elég jól meg lehet számolni azokat a forrásokat, ahol az ember még ilyet vásárol. A Mol-kutas terjesztés is meghatározó, illetve a koncertek mellett eladott hanghordozóké is. Ez a két forrás azért még létezik, és ez fontos is. Nyilván függ a zenei műfajtól és a közönség korától is.

Ha két százalék az online, mennyi a fizikai hordozó eladás?

Az online-nal körülbelül megegyező.

Honnan jön be a legtöbb jogdíj?

Ahonnan sok jogdíj érkezik, az a tévé, a gépzenei jogdíj és a magánmásolási díj. Ez a három meghatározó bevételi forrás. Ezek után jön az élőzene, majd a rádió, a fizikai hordozó és az online.

A rádiók adatszolgáltatását ha jól tudom, automatizálták, az adásszerkesztő szoftverből jönnek az adatok, nem kézzel töltik az Excelt, mint pár éve. Pontosabb így?

Van szabványformátum, amiben érkeznie kell az adatoknak, és a legtöbb rádió képes is teljesíteni ezt. Ettől még nem könnyű ez a téma sem, mert egy rádiós adatszolgáltatás is eléggé összetett: nemcsak az úgynevezett konkrét elhangzások az érdekesek, hanem a háttérzenei elhangzások, a szignál vagy reklám elhangzások is – ott több probléma van az adatszolgáltatásnál. Alapvetően azért a rádiós jogdíjfelosztás megbízhatóan, jól működik. Nyilván, ha a szerző nem kapja meg a jogdíjat, akkor reklamál, és vissza kell mennünk a rádióhoz.

Tehát ez nagyjából egzakt?

Igen. A szerző áll a másik oldalon, és az Artisjus online rendszerében meg tudja nézni pontosan lebontva, hogy melyik dala hányszor, melyik csatornánál hangzott el.

Tehát hogyha valaki azt mondja, hogy oké, én Caramel mint előadó elénekeltem ezt a nótát, lejátszották 183 900-szor, ebből a számból tudom, hogy nekem ebből mennyi pénz fog jönni?

A rádiós és a tévés jogdíjfelosztásunk talán a legbonyolultabb abból a szempontból, hogy sok rádió meg tévécsatorna van, és az, hogy pontosan mennyit fizetünk ki egy elhangzásra, függ attól is, hogy az összes elhangzásszám hogy alakul. Tehát egymástól is függenek ezek a számok, így előre nem lehet megmondani, hogy mennyit fog érni jövőre egy elhangzás. Visszamenőleg viszont nagyon szépen látszik: emiatt készítettünk rádiós és televíziós jogdíjkalkulátort a honlapunkra, amiből látszik, hogy az előző években hány forintot ért egy elhangzás a Petőfi Rádióban vagy éppen a Budaörs Rádióban.

Ha jól értem, a rendszer úgy működik, hogy ha a rádiótól, a tévétől és az élőzenei eseményekről érkező adatok stimmelnek, akkor a gépzenei és az üreshordozói jogdíj is ennek alapján lesz kiosztva, és mindenki annyi pénzt kap, amennyi jár neki? Azért kérdezem, mert ugye a közhiedelem az, hogy úgyis Presser meg Bródy fogja kapni a pénzt, nem én, aki punkzenész vagyok.

Az kapja, akit sokat játszanak olyan helyen, ahol az sok jogdíjat termel.

Ha ugyanennyiszer játsszák egy kis klubban, akkor kevés jogdíjat fog kapni – de kap. Ha megnézzük a kifizetéseinket, akkor látszik, hogy egyre többen vannak, akik kisebb összeget kapnak. Nem ők viszik el a pénz nagy részét, hanem a „derékhad”, de aki csak pár elhangzást generált, akár kisebb koncerteken, akár kisebb vidéki rádiókban, azt is felosztjuk, tehát az is bekerül a felosztásba. Úgyhogy egyszerre igaz az, hogy akinek sok elhangzása van, az sok jogdíjat fog kapni, meg az is, hogy akinek csak pár elhangzása van és kisebb összeget keres, azt is feldolgozzuk, és kifizetjük nekik.

Tehát akkor ez egy igazságos rendszer?

Igazságos és kiismerhető. Elég egyértelmű, hogy milyen inputokból milyen outputokat fog eredményezni, mi „csak” végrehajtunk egy algoritmust, és működtetünk egy hatékony adatkezelő rendszert. Azonosítjuk azokat az adatokat, amik beérkeznek hozzánk. A digitális világ persze új kihívást jelent. Az összes rádiótól érkezik egy évben úgy négymillió elhangzási sor. Ehhez képest az, amit egy online zeneszolgáltató egy negyedévben ideönt hozzánk, hogy feldolgozzunk, ennek a tízezerszerese. Három nagyságrenddel nagyobb adatmennyiség, amit kézműves módszerekkel már nem lehet feldolgozni – tehát nem működhet az, ha látjuk, hogy az adatszolgáltató hibázott, akkor kijavítjuk helyette.

A tévék ugye bevétel alapján fizetnek, tehát a lejátszások száma nem számít. Ez nem túl adekvát azért.

A tévéktől és rádióktól is érkezik lejátszási lista, de ettől függetlenül százalékos jogdíjat fizetnek. A tévés játszási lista a legbonyolultabb. Több oka van, az egyik az, hogy nagyon sok film van, és az ezekben hallható zene még egy fokkal bonyolultabb, mint amikor egy zeneszámot csak úgy lejátszanak a rádióban. A filmben lévő zenéket úgynevezett zenefelállításokon kell lejelenteni, és akkor a zenefelállításokból lehet tudni azt, hogy amikor a Kincs, ami nincs megy, akkor abban ez a zeneszám ilyen hosszan hangzik el, és így fogjuk tudni felosztani. Ez az egyik oka, ami miatt ez bonyolultabb. A másik az, hogy a tévében sokkal több funkcionális zene van, háttérzenék, szignálok, amelyek rövidebbek, hosszabbak. Ezekből nagyon sok van.

Melyik az értékesebb zenész szempontból, ha a szám az RTL-en hangzik el, vagy hogyha a köztévén?

A tévés elhangzás általában értékesebb, mert magasabb a reklámbevétel, mint a rádióban. Másrészt minél nagyobb nézettségű tévében történik az elhangzás, annál értékesebb, megint a reklámbevétel miatt. Másrészt viszont lehet, hogy az RTL Klubon 10 ezer forint körül van egyetlen elhangzás értéke, de az RTL Klubon nem játsszák rotációban a dalokat, mint a rádióban – hanem egy elhangzás van egy X-Faktorban. Ehhez képest a rádióban kevesebbet ér egy elhangzás – még a Petőfi Rádióban is ötödannyit –, viszont többet játsszák a dalokat. Nyilván, aki egy sorozatnak ír zenét, az azt figyeli, hogy a tévés filmfelosztásunk hogy sikerül, ő arra próbál fókuszálni.

És itt térnék vissza arra, hogy „biztos minden pénzt nagy öregek kapnak?” Azt természetesen nem lehet elmondani, hogy konkrétan ki mennyit kap, hiszen ez az ő személyes adatuk – de nem titok, hogy az egyik sikermodell nyilván az, ha valaki sok sikeres előadónak ír dalt.

Ha valaki nagyon sok sikeres dalt írt, amit nagyon sokan énekelnek, játszanak, akkor nagyon rossz lenne a felosztásunk, hogyha nem ő szerepelne valahol az élen.

Vannak természetesen más szerzői profilok is, például a kifejezetten tévéknek, rádióknak író szerzők, ők is sikeresek, de máshogy sikeresek. Ebből többféle kép, többféle szerzői karrier rajzolódik ki.

Ki kap többet, az előadó vagy a dalszerző? Vagy ez egy nagyon hülye kérdés?

Egyáltalán nem hülye kérdés. A magyar zenész legfontosabb bevétele a fellépti díjakból van. Ez teljesen természetes, hiszen a fellépéseknél nagyon is forintosítható a jelenlét. A jogdíjakon belül viszont dalszerzőnek jobb lenni, ez a kettő pont így egészíti ki egymást jól. A fellépésen sokkal többet kap egy előadó, mint amennyit jogdíjból kap a szerző. Ezzel szemben rádióból, egyéb elhangzásokból meg a dalszerző az, aki jobban jár a jogdíjfizetésnél.

Mi a helyzet a külföldön előadott vagy külföldön felhasznált magyar zenékkel? Idei eset, hogy egy Omega számnak az angol verziója ment egy amerikai tévésorozat, ráadásul egy streamelt tévésorozat végefőcíme alatt – úgy másfél percben. Ha ezt valaki észreveszi, mi a menet? Az Artisjusnak kell szólni, hogy érvényesítse?

Ez egy filmsorozat, tehát itt is megvolt az első jogosítás, azaz hogy egyáltalán bekerülhessen abba a filmbe. Ott biztosan volt egy közvetlen kérés.

És amikor Kanye West ellopja a Gyöngyhajú lányt? Az Artisjus ilyenkor bármit tud tenni?

Segítettünk összekötni az érintetteket abban az ügyben. Ott annyi volt a feladatunk.

Ennyi volt a feladat, vagy ennyit tehettek?

Egy ilyen átdolgozásnál is az a helyzet, hogy van egy első lépés, az engedélykérés. Hogy egyáltalán be lehessen tenni egy másik dalba. Ebben nekünk nincs szerepünk, ez közvetlenül történik a produkció és a szerző között. Utána, amikor a kész dalt játsszák turnén, rádióban, nekünk akkor van szerepünk. Tehát amikor már lehet tudni, hogy x százalékban Presser és Adamis is szerzője ennek a dalnak, akkor tudunk menni az amerikai jogkezelőhöz, és mondani azt, hogy ezt a dalt eljátszották a tudomásunk szerint ennyiszer itt és itt, hol vannak ezek a jogdíjak. Ebben ilyen feladatunk volt egyébként, utánamentünk a dolgoknak.

Sikerrel jártak?

Részben. Egészen máshogy működik egy amerikai jogkezelési rendszer. Alapvetően azt lehet mondani, hogy a magyar rendszer sokkal részletesebb. Mi tényleg minden fillérért lehajolunk, feldolgozzuk, egy amerikai rendszerben a nagy turnék után is úgy osztanak fel jogdíjakat, hogy mintát vesznek, kb. hányszor ment le egy-egy nóta. Úgyhogy a szerző a végén nem mindig maradéktalanul boldog. Elég sok ilyen jogdíjat sikerült letisztázni, és érkeznek is szépen a pénzek Amerikából.

Üreshordozó jogdíj. Ennek mi értelme van?

Az üreshordozó vagy magánmásolási díj kakukktojás, ezt elismerem.

Teljesen máshogy működik, mint az összes többi jogdíjtípus. A többi jogdíj mindig arról szól, hogy a szerző – vagy a nevükben mi – engedélyt ad a konkrét felhasználásra, és az engedélynek az ára a jogdíj. Az üreshordozóknál nincs ennyire konkrét kapcsolat a zenefelhasználással vagy filmfelhasználással. A felhasználási lehetőségért cserébe jár egyfajta kompenzációs jellegű díjazás. Ezt a rendszert hatvanas években alakították ki, és először Németországban vezették be. A magánmásolás, vagyis az, hogy az ember otthon olyan zenét, olyat filmet másol magának, amit akar, akkor kezdett el tömegessé válni, akkor jelentek meg azok az eszközök, amelyek ezt lehetővé tették. A jogalkotó olyan helyzetbe került, hogy ha meghagyja azt a szabályt, hogy magáncélra szabadon lehet zenét, filmet másolni, akkor ezzel jelentősen felborítja a korábbi érdekegyensúlyt. És akkor, abban a helyzetben nem úgy döntött a német jogalkotó, hogy megtiltja az otthoni másolást – az is egy lehetőség lett volna egyébként –, hanem igyekezett elérni, hogy továbbra is lehessen szabadon másolni, de közben az érdekegyensúly is megmaradjon. Ennek az eszköze a magánmásolási díj. Mi 1982-ben vettük át, a világon harmadikként.

Akkor még a TDK kazetták után kellett fizetni.

Igen, nagyon sokáig ráragadt ez a név, hogy üreskazetta jogdíj. Inkább magánmásolási díjnak hívjuk ezt ma, mert ez a díj biztosítja a fogyasztónak, hogy magáncélra szabadon tudjon másolni. Tehát magáncélra zenéket, filmeket másolni nem jogsértő. Cserébe viszont van egy átalánydíj, ami biztosítja, hogy a szerzők, előadók, kiadók mind részesüljenek ebből.

Ha én megvásároltam egy CD-t, és azt én lemásolom magamnak, kinek mi köze van hozzá? Semmi.

A szerzői jog legrégibb, legalapvetőbb szabálya, hogy a művek másolásához engedély kell, és ez után jogdíjat kell fizetni. Ezt oldja fel a magánmásolási díj, és a szigorú engedélyezés helyett egy egyszerű díjazást honosít meg. Az alapelv az üreshordozó díj bevezetésénél is az volt, hogy létrejött egy olyan iparág, amelyik bevételekhez jut azáltal, hogy valakik zenét használnak fel. Ezért próbálja ez meg elsősorban nem is a fogyasztót terhelni, hanem azt az iparágat, amelyik ebből szerez bevételt, hogy az emberek tömegesen zenét, filmet másolnak. Nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy senki nem gondolta, gondolja, hogy minden egyes otthoni másolatkészítés kivált egy megvásárolt példányt. De a felmérések világosan mutatják, hogy tömeges méretekben van hatása az értékesítésekre is. Tehát – nyilván nem népszerű kifejezés, de mégis ezt a fogalmat használja a jogszabály – valamilyen „kárt” okoz ez a fajta tömeges magánmásolás. És ezt kompenzálja az üreshordozó díj.

Ez fura. Az egyesület eleve úgy áll a felhasználóhoz, hogy kárt okoz.

Hangsúlyozni kell, hogy ez mindig a tömegességre értendő. Maga az egész üreshordozó díj arról szól, hogy nem X és Y másolata az, amit egyébként egyenként értékel ez a rendszer, hanem az egész társadalmat lefedő és mindenkit érintő tömeges másolás gazdasági hatását.

Ki másol tömegesen CD-t?

Minden évben készítünk pontos, reprezentatív felmérést a másolási szokásokról, és ez mindig meglepő eredményt hoz számomra is. A magyar társadalom jelentős része még kötődik a fizikai hordozóhoz.

Higgye el, az otthoni másolatkészítés még nagyon nem szűnt meg.

Másolt CD-ket vásárolnak emberek tömegesen?

A CD mint formátum azért visszaszorulóban van, de van helyette két nagyon fontos forrás, ahol az emberek másolt zenét, filmet fogyasztanak. Az egyik a mobiltelefon és annak a memóriája, illetve a set-top boxokban tárolt másolt filmek.

A set-top boxon most mit értünk?

A különböző tévészolgáltatásokhoz vásárolható, beépített merevlemezzel rendelkező dobozokat.

És azon hogy lenne másolt film?

Úgy, hogy amikor a felvétel funkciót használjuk, akkor azzal magáncélra másolatot készítünk a műsorról.

A Telekom nekem ezt megengedte, amikor olyan dobozt hozott, ami tudja ezt a funkciót, és én ezért fizetek neki havonta. Rendeltetésszerűen használom.

Igen, de a szerzők, előadók, kiadók, filmgyártók ehhez szükséges engedélyét a Telekom nem szerezte meg, így nem is tudja továbbadni a fogyasztónak. Ezt az engedélyt a törvény pótolja, a törvény teszi szabaddá ezt a másolatkészítést – a díjért cserébe. Tehát van egy fogyasztói szabadság, aminek ára van, ezt fizetjük ki az üreshordozó díjban.

Mi a helyzet a zenészekkel, fotósokkal vagy bárki mással, aki a munkájához használja a memóriakártyákat?

Az ilyen, kifejezetten munkavégzési célú, professzionális felhasználás esetén van visszatérítési lehetőség. Például a kórházak, ahol CD-re írják ki a betegek adatait, mentesülnek az üreshordozó díj alól.

Milyen mértékű bevételt jelent az üreshordozó díj az Artisjusnak?

A magánmásolási díj elég komoly bevételi forrás az alkotóknak, előadóknak, kiadóknak, több, mint 8 milliárd forint.

A legtöbb jogdíj az üreshordozókból folyik be?

Hozzá kell tenni, hogy ugye ezt nemcsak a zeneszerzőknek, szövegíróknak szedjük be, hanem az összes többi jogosultnak is, és azokat átadjuk az előadók, kiadók, filmesek s vizuális művészek jogkezelőinek, a negyede pedig a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül jut el a kulturális élet szereplőihez. Tehát itt a mi beszedésünk nemcsak a zeneszerzői, szövegírói részre terjed ki, hanem mindenkiére.

Azt lehet tudni, hogy milyen arányban részesülnek a többiek?

Igen, ezeket az arányokat a törvény határozza meg.

Az Artisjusnál ebből mennyi marad? És ez a többi Artisjus-bevételhez viszonyítva mekkora összeg?

A zeneszerzői, szövegírói, írói jogdíjakat osztjuk fel és fizetjük mi ki, ez kb. 2,5 milliárd forint. Nagyságrendileg a zenei szerzői jogdíjaknál három eléggé egyforma kiemelkedő bevételi forrás van: a tévé, a gépzene és a magánmásolási díj. Ezt egészíti ki 4 kisebb forrás: a rádió, élőzene, hangfelvétel-kiadás, online felhasználások.

Ezek szerint az egyik legnagyobb bevételt generáló az üreshordozó, a másik legnagyobb a gépzene. Ha jól értem, a háromból kettő az olyan pénz, ami annak alapján kerül kiosztásra, amit a tévés, a rádiós, illetve az élőzenés lejátszási listák határoznak meg.

Igen.

Tehát ebből a pénzből annak alapján részesül a szerző, amit a többiek meghatároznak.

Így van. A gépzenei elhangzásoknak egyébként van már olyan része, ahol konkrétan az ottani elhangzási adatokat vesszük alapul. Arra törekszünk, hogy a gépzenei lejátszás is a valós elhangzási adatok alapján kerüljön kiosztásra.

Ezeket a pénzeket miért nem egyenlő arányban osztják el?

Azt tudom erre nagyon egyszerűen mondani, hogy nekem ez nem kérdés, mert nekem az a feladatom, hogy a szerzők által meghatározott szabályokat alkalmazzam. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy nem egyenlően osztják szét ezeket az összegeket. A jogdíj elsősorban nem támogatás, hanem a mű üzleti-gazdasági sikerét tükrözi vissza. De a szerzők közti szolidaritás régóta fontos része a rendszernek, ezért itt is megjelennek azok a szabályok, hogy egy bizonyos szint fölött már ilyen ráosztás nem jár, vagy fokozatosan csökken a ráosztás aránya. Ez azt célozza, hogy ne az vigyen mindent, aki a lista elején van, hanem a derékhadat támogassák inkább.

Borítókép: Huszti István / Index.