A nyolcadik évadával a végéhez érkezett az HBO sikersorozata, a Trónok harca. Az utolsó hat rész remélhetőleg elvarr minden szálat, lezár minden történetet, és méltóképpen búcsúzik a 21. század egyik legmeghatározóbb tévés produkciójától. Az Indexen minden kedden, tehát a magyarországi bemutató másnapján külön cikkben szedjük össze, mi történt a Trónok harca legutóbbi részében.
Ez itt a Trónok harca utolsó évadának kibeszélője. Itt fogjuk elemeire bontani mindig az új részeket, elspoilerezni mindent a könyvektől a sorozaton át az utolsó apró infómorzsáig. Szóval aki nem akarja lelőni magának a poént, az ne olvasson innen tovább . Aki viszont örömmel olvas utána minden Trónok harca-epizódnak, azt szívesen látjuk a 8. évad 3 . részének a kibeszélőjében.
Ha valakit nem érdekel az okoskodás meg a részletek, csak a lényeg, annak röviden A hosszú éjszaka című epizód cselekménye:
Hát itt vagyunk, eljött a tél, amit már az első évad elején megjósolt Ned Stark, amikor még egy fejjel magasabb volt. Addig közelgett hét évadon keresztül, míg végül odaért Dereshez – persze Ned Stark nem az első talajmenti fagyra utalt, amikor a telet emlegette, hanem a Másokra és az általuk feltámasztott, seregnyi jégzombira (hadd fordítsam most így a wightot). Szóval ott állnak ők a Starkok várának határában, és a tévésorozat egyik, ha nem a legfontosabb összecsapására készülnek, aminek fontosságát az is mutatja, hogy a teljes, 87 perces rész ezzel foglalkozik Miguel Sapochnik rendezésében – lássuk, hogyan.
A nyitóképben Sam szerencsétlenkedik sárkányüveggel, az ő szemszögéből indul meg a kamera, látjuk, ahogy a vár népe készül az ostromra, majd amikor befut a képbe Tyrion, őt is követi kicsit az operatőr. Az emberek mennek a dolgukra, ki a falra, ki az udvari védőállásokba, ki a kriptába, a végén pedig az Éjkirály csalijának szánt Brant látjuk, amint tolni kezdik az istenerdőbe. Egyetlen hosszú, vágás nélküli snitt az egész – becsüljük meg, mert nem sok ilyet fogunk kapni az epizódban. A fegyverkezés izgalma mellett a félelmet is érezni, hiába a Stark-lányok fölött elhúzó két sárkány, a délcegen menetelő Makulátlanok és a zord klímát zokszó nélkül viselő dothrakik, itt azért mégiscsak kicsit a halálra készül mindenki. Meg is mutatnak egyenként szinte minden fontosabb szereplőt, mert néhányat közülük az évad további részeiben már nem fogunk látni.
Az első meglepetés Melisandre képében érkezik: a Vörös Asszony egyszer csak berobog a harcra készülők közé, és rögtön elkezdi ugráltatni Jorah-t. Hé, dothrakik, kardot fel, mondja, aztán mindegyik pengét tüzesre vajákolja. Bezzeg a Makulátlanoknak csak egy „valar morghulis” jut lobogó lángok helyett – ezen a ponton nem gondoltam volna, hogy Szürke Féreg sokáig tekereg még. Davos már készül egy kiadós vendettára a megégetett Shireen hercegnő miatt, de Melisandre leállítja egy spoilerrel: „nem kell kivégezned, meghalok még hajnal előtt”. Aztán a Vörös Asszonytól kapunk még egy utolsó, hamisítatlan, Melisandre-féle, pislogás nélküli Jelentőségteljes, Hosszú Nézést (Aryára tekint vele), majd a dothrakik hangos vijjogással nekifutnak a láthatatlannak.
[Szögletes zárójelben hadd szúrjak ide egy jó tanácsot: lehúzott redőnyök mellett tekintse meg mindenki ezt a részt. Elkezdtem nézni az epizódot az Indexben, aztán ezen a ponton inkább hazamentem, és besötétítettem a hálószobámat, mert nappali fényben szinte semmit nem láttam az éjszaka, illetve a zárt, alig megvilágított terekben játszódó történésekből. Mindenkit hasonlóra bátorítok – mármint nem arra, hogy felkeresse a hálószobámat, hanem hogy sötétben nézze meg ezt a részt.]
A dothrakikat katapulttűz támogatja, és Szellem is ott kutyagol mellettük, de mint tudjuk, az éj sötét, és tele van iszonyattal: az éjszaka egyszer csak megelevenedik, a lovasok a jégzombiseregbe csapódnak, és a túlerő sorra oltja ki a lángoló pengéket. Távolról látjuk, ahogy kialszanak a fények, a csatazaj elül, és csak pár túlélő jut vissza (Ser Jorah is, naná, neki magasztosabb halál kell). Nagyon hatásos az egész, bár érdekes harcmodor előreküldeni a lovasságot a biztos halálba. Dany nem is bírja tovább, addig sárkányháton, egy hegytetőről követte a történéseket Jonnal együtt, de most megsarkantyúzza Drogont. A jégzombik seregétől feketéllik a hó, gyors és mocskos vágóképek jönnek, majd Drogon lángoló rendet vág az ellenségben. Jon Rhaegar hátán inkább a zombisereg hátsó végéhez repül, ahol a Mások állnak némán, de aztán olyan jeges hurrikán sodorja el, aminek rögtön kereszt- és vezetéknevet is kellene kapnia. Ez a hidegfront aztán végképp betesz a láthatóságnak és a csatajelenetek követhetőségének, a tüzeket pedig hamar eloltja. Ezen a ponton Arya leküldi Sansát a kriptába egy obszidiántőrrel és a bérgyilkosok első leckéjével: „szúrj a hegyes végével!”
Innentől négy fő helyszínen zajlanak az események. Egyrészt Theon és a Greyjoyok védik Brant az istenerdőben, várva az Éjkirályt. Theon próbál bocsánatot kérni Brantől, hogy teljen az idő, mire a Háromszemű Holló inkább transzba esik, és csak akkor ébred fel, amikor a Mások már ott csoszognak a küszöbön.
Egy másik helyszín természetesen a csata, ahol közönségkedvenc karakterek a World War Z-be illő jelenetekben jégzombikat irtanak, miközben megóvja őket a produceri isteni gondviselés. Miután a holtak a Makulátlanokat is ledarálják – ezek a fess srácok még a halálba is fegyelmezetten menetelnek –, a védők kénytelenek feladni a nyílt terepet. Ennek kritikus pontja a várvédő árok felgyújtása, ami csak Melisandre segítségével sikerül, de a Fény Ura őt is addig szívatja, amíg 00:00:01-et nem mutat a képzeletbeli visszaszámláló. Aztán kiderül, hogy a holtak könnyen kijátsszák ezt a védelmi vonalat: az Éjkirály egyszerűen addig küldi be a jégzombikat a lángokba, amíg a hullák átjárót nem képeznek. Mondom, hogy World War Z. Ezekben a percekben két ismertebb szereplőtől kell végső búcsút vennünk: Edd kap egy pengét a hátába, miközben megmenti Samet, illetve egy zombióriás múlt időbe teszi a Mormont-házat, sajnos Lyannával együtt. Miközben azonban a szörny kiszorongatja a szuszt a kislányból, az utolsó erejével sárkányüveget tol az óriás szemébe, és magával viszi a túlvilágra. Ha ez nem eposzi, nem tudom, mi az.
A harmadik helyszín a levegő, ahol Jon és Dany elég nehezen repülnek a jégviharban, Dany majdnem leesik, Jon meg nagyon Havas lesz. Aztán beszáll a buliba az Éjkirály is a jégzombi Viserion hátán. A légicsatában végül sikerül ledobni a földre az Éjkirályt, Dany pedig ráereszti Drogont, és a mindent elemésztő sárkánytűz beteríti a főgonoszt. Persze a mindent elemésztő sárkánytűz rá pont nem hat: peckesen áll, mint a T-800-as az égő autóroncsban. Jonnak megtetszhetett az öngyilkos dothraki taktika, mert nekimegy az Éjkirálynak – illetve csak nekimenne, mert az feltámasztja a csatában elesetteket (ó, borzalom, Lyannát is), és Havas uraság egyszer csak ott találja magát egy rakás jégzombi között.
A negyedik helyszín a kripta, ahol a nők, gyerekek, heréltek és törpék húzták meg magukat, elég rossz hangulatban. Tyrion elkezdi leinni magát, aztán kitalálja, hogy inkább felmenne küzdeni, de Sansa defetizmusa lehűti. Aztán szóba kerül a múlt, kiderül, hogy Tyrion volt Sansa legjobb férje, és ezen azért már el tudnak mosolyodni. A meghitt perceknek a kriptába temetett holtak vetnek véget, mert rájuk is hatott az Éjkirály mojója, és kihámozzák magukat szarkofágjaikból. Pár tucat ember itt is meghal, de a fontos szereplők közül senki (itt nagyon izgultam Varysért és Tyrionért).
Kellemes intermezzo egy lopakodós horrorbetét: amikor a holtak már beveszik magukat a vár egy részébe, Arya percekig kerülgeti őket a könyvtárban. Idegőrlő az egész, miközben valahogy azt a funkciót is be tudja tölteni, hogy szusszanhatunk egyet a finálé előtt. A vége persze lebukás, Arya csak Véreb és Beric Dondarrion segítségével menekül meg, utóbbi az életét adja érte.
Ezen a ponton már minden helyszínen zajlik a küzdelem, a holtak serege előadja, a „Hány jégzombi kell egy sárkány leszúrásához?” kezdetű viccet, de Drogon nem várja meg a poént, hanem felrepül, és úgy rázza le magáról a holtakat, mint egyszeri propagandaminiszter a bűntudatot. Sajnos Danyt is a hóban felejti, de szerencsére ott van Jorah Mormont, aki végre életét áldozhatja királynőjéért. Isten veled, te szerelmes idióta, sosem bírtalak. Közben Jont sarokba szorítja a zombisárkány, a kriptában arat a halál, az Éjkirály pedig besétál az istenerdőbe – most már nagyon jó lenne csinálni valamit. Theon Greyjoy például az Éjkirályra ront, hogy értelmetlen halált haljon, miután Bran triggereli őt a „Theon, jó ember vagy” szavakkal. A Theoff-akció előtt Alfie Allen arca csodálatos, a hálától a hitetlenkedésen át a félelemig egy rakás érzelem kiolvasható belőle, baromi jó színész. Most már semmi nem áll Bran és az Éjkirály között, a Mások vezére nyúl a fegyveréért, és...
ÉS AKKOR, NEM HISZED EL, ARYA ELŐUGRIK A SEMMIBŐL, ÉS LESZÚRJA AZ ÉJKIRÁLYT!
Nem Jon, nem Dany, nem valamelyik sárkány és nem is Bran misztikus képessége végzett Westeros legveszélyesebb teremtményével, hanem egy sok küzdelmet megélt kislány, aki fogást váltott a pengén. Syrio Forel és Jaqen H'ghar most büszke lenne. És mivel az Éjkirály mágiája irányította az egész seregét, a holtak összeesnek, a Másokkal és a zombisárkánnyal együtt. A tél véget ér, csak így. Józsikám, legközelebb kicsit mélyebbre temessük őket. Bran ugyanolyan kifejezéstelenül néz még erre is, mint bármikor máskor, Dany Jorah-t siratja, az ereje végét járó Melisandre pedig egy hatásos záróképben átadja magát a teremtőnek.
Na jó, ennyi volt az Éjkirály? És mi lesz az utolsó három részben? És akkor most Arya lesz Azor Ahai?
Nagyon jó kérdések, már vártam őket. A negyedik epizód trailerét tekintve igen, valószínűleg ennyi volt az Éjkirály, és az utolsó három részben visszatérünk a westerosi szarkavaráshoz a Vastrón körül. Kicsit olyan, mintha a készítők le akarták volna tudni ezt a hülyeséget a zombikkal, hogy végre megint az emberi intrikákkal foglalkozhassanak. Azor Ahai pedig majd kiderül, de amúgy miért is ne lehetne Arya? Hiszen valíriai nyelven az ominózus jóslatban a herceg jelenthet hercegnőt is.
Random gondolatfoszlányok a végére: