Ótvaros nagy közhely, de egy sorozathoz nem elég a szép ember a kamera elé, hiába őt látjuk nyolc évadon át, a stáb munkája nélkül nem ugrálhatna a balettban senki. És ha már közhely: ezekről az emberekről, a munkájukról semmit nem tudunk, ők a szürke eminenciások, akiknek megmutatják azt az Emmy-díjat, amit a sorozat elnyert, de a vele járó tanúsítványért már fizetniük kell. Róluk szól az HBO The Last Watch, vagyis Az utolsó őrség című dokumentumfilmje.
A büfésnő. A hócsináló. A maszkmester. A felvételvezető. A statiszta.
Az ilyen werk- vagy kulisszatitkos filmek engem mindig is érdekeltek, ahogy maga az alkotói folyamat is – ezért mentem el roadolni több koncertre is, amikor még fel bírtam emelni egy Marshall fejet, mert tudni akartam, mitől szól úgy, miért oda világít, és így tovább. A tévés/filmes set visitek, azaz forgatáslátogatások is azért érdekelnek, mert bele akarok látni abba a melóba, amit a szó legnemesebb értelmében vett szakmunkások tesznek bele egy-egy produkcióba, kezdve a büfésnőtől egészen a rendezőig. Mégsem feltétlenül tűnik bölcs döntésnek arra építeni egy kétórás filmet, hogy abban leginkább below the line, azaz hajtás alattiként emlegetett arcokat (értsd: melósokat) mutogatnak, és nem azokat a színészeket, írókat, akikkel a sorozatot a nagyközönség azonosítja. Mert mi van, ha a nem fanatikus néző tíz perc után a távkapcsolóért nyúl?
És itt jön be a képbe az, hogy az HBO a Trónok harcával nagyobbat húzott annak idején, mint bármi mással, és jelenleg egy olyan franchise-on ülnek, aminek az utolsó évados nézettsége a szabadon fogható csatornákét verte, azaz bármilyen, a sorozattal összefüggő képanyagot tesznek közzé, azt zabálni fogják. Erre azért nem bazíroznék egy dokumentumfilmet, és az HBO is óvatos volt, így a nyolcadik évad készítését megörökítő filmet nagyon tudatosan úgy építették fel, hogy a fókuszban levő kisembereket mindig olyan történéshez kapcsolják, amiben mellékszereplőként, háttéremberként, kvázi statisztaként azok is feltűnnek, akiket mindenki ismer.
Jeanie Finlay rendező filmje az új évad forgatásának előkészítésekor veszi fel a fonalat a sorozat otthonában, a belfasti Titanic Studiosban. Ugyan a produkció beutazta a világot, és tíz országban is forgattak (pl. Marokkóban, Horvátországban, Máltán, Izlandon és Spanyolországban), a legtöbb jelenetet itt vették fel, pontosabban a stúdióban és környékén, ahol 49 forgatási helyszínt lehet meglátogatni, ha valaki befizet az egyik túrára. Itt építették fel a legtöbb belső díszletet (pl. Derest, a királyvári tróntermet, a meereeni piramis tetejét stb.) és itt vannak a produkciós irodák, az ács- és kovácsműhelyek, a varrodák, a maszkmesterek, a kellékesek, a jelmezraktárak, szóval minden, ami nélkül nincs Trónok harca. És úgy három perc telik el a filmből, amikor először hangzik el, hogy ezt a hatrészes, de időben nagyjából egy tízrészes évadnak megfelelő kalandot (összesen 432 perc volt a teljes játékidő) mekkora szívás időben leforgatni.
Mert az volt, erről semmi kétségünk nem marad a végére. A harmadik részben látott gigantikus csatajelenetet, a deresi ütközetet 55 éjszakán át vették fel a szabadban, ráadásul javarészt 2018 telén, sárban, hidegben, birkaszaros, szeles mezőkön, ahol a statisztériának és a stábtagoknak nem nagyon volt hova behúzódniuk melegedni. Az egyik jelenetnél a sárban fekvő statisztákat és színészeket arra is megkérik, hogy most akkor nem kéne lélegezni, mert olyan rohadt hideg van, hogy így is necces a felvétel a testekből kiáramló hő miatt. És egy szó, egy káromkodás nem hangzik el, mindenki teszi a dolgát, lefekszik, szem nyitva, nézés merev, levegő bent, és felvétel, remek, most még egyszer. Finlay kameráját mindenhová odaengedte az HBO, ott ült a csatát rendező, Emmy-díjas Miguel Sapochnik kocsijában is, amikor az a forgatásra tartott este fél tízkor, zsinórban a 25. vagy 35. napon, és nagyon nem volt már kedve az egészhez, mert az ember nem vámpír, hogy hajnal hatkor menjen aludni.
Akkor is ott van, amikor a maszkok elkészítésének feladatára brahiból jelentkező, de váratlanul elsőként befutó sminkes páros női tagja picit kikészül, mert imádja, amit csinál, de két gyereket hagyott a rokonokra, miközben ők a férjével és stábjukkal reggeltől estig zombimaszkokat készítenek, hogy aztán lélegzet-visszafojtva várják az áment a sorozat alkotóitól. David Benioff és D. B. Weiss, a sorozat vezető írói és showrunnerjei egyébként szinte egyáltalán nem láthatók a filmben, nem mintha az HBO tudta volna tavaly, hogy micsoda szarvihar fogadja majd a nyolcadik évadot, hanem azért, mert a koncepció a kisemberre fókuszált. És milyen jól tette: aki nem vigyorgott/bőgött azon a jeleneten, amiben a maszkmesterek egyik lánya a Falon túl élő Vadak népének egyik tagjaként szerepel a kamera előtt, annak kőből van a szíve.
spoiler, a műhó vizes papírból van.
De említhetnénk a folyamatosan káromkodó, rekedt hangú felvételvezető nőt, aki az első évad első napjától kezdve dolgozik a sorozaton, és tényleg ez az élete, de annyira, hogy gőze sincs, mit fog csinálni a munka befejeztével, vagy azt a férfit, aki az IMDb tanúsága szerint már 17. éve azzal foglalkozik, hogy forgatásokon havat csinál, mert bármilyen hülyén is hangzik, ez egy külön szakma. És miközben ezek az emberek mesélnek a munkájukról, és látjuk, hogy a műhó legnagyobb ellensége az autó és a rendes hó (már tényleg csak guminyomok hiányoztak ebből az évadból, a rendes hóra meg nem lehet leszórni), a film szépen végigveszi az évad fontosabb jeleneteit és helyszíneit, kismillió érdekességgel és kulisszatitokkal szolgál, és tényleg megmutatja, mi meló megy bele egy olyan jelentbe, amire a tévé előtt csak legyintünk.
Érzelmekből nincs hiány, a nézőközelbe hozott, ismeretlen stábtagok mellé persze jut a színészekből is, rém érdekes látni, ahogy Kit Harington (Havas Jon) vagy Emilia Clarke (Danaerys) a könnyeivel küszködik a búcsú közeledtével, sőt, Harington az utolsó jelenete után konkrétan elsírja magát, és látszik rajta, hogy mennyire megrendíti második családja elvesztése. Érdekes, de Clarke sokkal profibban kezelte a dolgokat – a deresi csatában ugye a karjaiban hal meg Ser Jorah, hűséges védelmezője, és miközben maga a jelenet iszonyú erős, és a színészi játékra egy szavunk sem lehet, az „ennyi” elhangzása után a szomorú csendben álló stábtagok előtt a földön térdelő Clarke 3 másodperc múlva már szélesen vigyorog. Ezzel szemben Sophie Turner (Sansa) a negyedik rész elején, a máglyára rakott holttestek mellett állva végig karakterben marad, és akkor is potyognak a könnyei, amikor a kamera már nem is forog.
És ha már érzelmek, a dokumentumfilm legtanulságosabb jelenetei mégiscsak azok, melyekben a színészek, az írók, a producerek és az egyes részlegvezetők közösen felolvassák az epizódok forgatókönyveit, azaz olvasópróbát (table read) tartanak. Kit Harington ragaszkodott hozzá, hogy előre ne tudjon semmit a történetről, így amikor kiderül, hogy csókolózás közben szúrja majd le kedvesét, Danaeryst, az arcára kiülő döbbenet és a könnyei mellbevágóan őszinték. Ahogy Conleth Hill (Varys) reakciója is az, aki karaktere halálának felolvasásakor undorral hajítja el a forgatókönyvet. Sajnos az nem került be a filmbe, milyen arcot vágott Lena Heady (Cersei) az ő figurájának elmúlását hallva, pedig szerintem megért volna egy misét.
A film két legőszintébben szerethető figurája Andrew McClay ír statiszta és Vladimir Furdik cseh kaszkadőr.
Előbbi 2015 óta szerepel a sorozatban, először Stannis Baratheon seregének tagjaként láthattuk, onnan átkerült a Stark házba, és túlélte a Fattyak csatáját, Deres ostromát és Királyvár felégetését is. McClay rajongóból lett statiszta, a fizimiskája predesztinálta rá valahol, de kellett hozzá az az őszinte, gyermeki lelkesedés, amivel megközelítette a melót, amit szerintem simán elvállalt volna ingyen is. Ő a bennünk élő kisgyerek, aki azt csinálhatja, amiről csak álmodozott, és amikor Kit Harington leáll vele dumálni, annyira látszik rajta, hogy élete legboldogabb pillanatát éli éppen, hogy nem lehet nem szeretni.
Furdik kaszkadőrből lett színész a sorozatban, ő alakította az Éjkirályt. Az, ahogy tört angolsággal mesél a munkájáról, hogy kaszkadőrnek öreg már, de koreográfusnak nem (ő rakta össze a Véreb és a Hegy véres párviadalát is), és arról, hogyan kapta meg a szerepet (tök véletlenül), annyira őszinte, hogy órákig hallgatnánk még. Amikor pedig egy spanyolországi forgatás alatt kimegy a szálloda előtt sikoltozó tömeghez, és minden percét élvezi a felhajtásnak, iszonyú szórakoztató.
A filmből kiderült azért pár olyan dolog is, amire őszintén rácsodálkozhattunk:
És a végére pár szám a statisztikusoknak:
Ne maradjon le semmiről!