Június 5-én megérkezett a Black Mirror legújabb, ötödik évada, és érdemes visszatekinteni, hogy honnan indult 8 éve a brit sorozat, és hova futott ki 2019-re. Egy képzelt brit belpolitikai botránytól odáig, hogy szupersztárok szerepelnek az epizódokban (az egyikben egy konkrét Bosszúálló, Anthony Mackie a főszereplő, másikban Miley Cyrus tűnik fel), és a Netflixen jelennek meg, egy olyan szolgáltatónál, amiről a sorozat egyik része is simán szólhatna.
A legutóbbi, 2017-es évad már bőven a kifulladás jeleit mutatta, amit valamennyire fel tudott rázni a tavalyi interaktív film, a Bandersnatch, amiben mi magunk dönthettük el, hogy a szerencsétlen programozó főhősünk brutálisan meggyilkolja-e az apját, vagy éppen milyen gabonapelyhet reggelizzen.
A Bandersnatch-ből nem lett forradalom, de kis időre sikerült elfeledtetnie a tényt, hogy a Black Mirror felett lassan eljár az idő, egy tetszőleges újság techrovatát olvasva keményebb riogatást kapunk, mint a legtöbb epizódból. Az algoritmusokkal létrehozott arcok, a közösségi hálókat ellepő nácik, futárrobotok – mind olyan témák, amik a készítő Charlie Brooker agyából is kipattanhattak volna.
És persze az is kérdés, hogy mennyire tud az egykor baromi nagy népszerűségnek örvendő Black Mirror labdába rúgni olyan sorozatok mellett, mint például az idei Csernobil, ami nem a sci-fi eszközével beszél arról, hogy milyen veszélyes tud lenni a csúcstechnológia a gyarló emberek kezében, hanem konkrétan megmutatja, mi történt 30 évvel ezelőtt, amikor Európa közepén egy atomreaktor leolvadt.
Az ötödik Black Mirror-évad a következő három epizódból áll:
A Black Mirrornak volt egy nagyon jó videójátékos epizódja (Playtest) és egy nagyon jó sztorija is, amiben a modern technológiát nem valami borzasztó célra, hanem a boldog életre használták (San Junipero), és most már van egy olyan is, amiben a kettőt összeolvasztották.
A Striking Vipers egy Tekken-szerű verekedős játék neve, amit Danny (Anthony Mackie, azaz Sólyom a Bosszúállókból) és Karl (Yahya Abdul-Mateen II, azaz Fekete Manta az Aquamanből) gyakran játszanak a kanapén otthon. 11 évvel később aztán már teljesen másfelé tart az életük, Danny családos ember, feleséggel és gyerekkel, Karl pedig nagymenő zeneipari mogul, aki fiatal énekesnőket fektet meg. A családapa születésnapján találkoznak megint, a szülinapi ajándék pedig a Striking Vipers X, amihez már VR-kiegészítő is kell. A játék pedig pont úgy néz ki, mint a valóság: a karakterek éreznek mindent, a helyszínek igazinak tűnnek. Kipróbálnak egy pofozkodást. Aztán kipróbálnak egy csókot. A zavart kilépés után a következő nap, sűrű bocsánatkérések után pedig a szexet is.
Van abban valami vicces, hogy két, negyvenhez közelítő férfi két videójáték-karakter bőrében hatalmasakat szexel, és a Striking Vipers pár alkalommal ki is használja a komikumot. Mást viszont nem nagyon tud kezdeni a szituációval, ez az a fajta sorozat, amiben kapunk egy montázst az egyik karakterről, amiből egyértelmű, hogy nagyon egyedül van, és ha ez nem lenne elég, még fel is ordít hozzá. Mély beszélgetésekre nincs idő, pedig lehetne: arról, hogy a haverság alapvetően homoerotikus-e, vagy együtt videójátékozni a kanapén éjjelente mennyire intim dolog, vagy hogy az egyik karakter gyakorlatilag transzneműként szexel, és hogy ez milyen érzés neki. Azt megtudjuk, hogy egyszer megdugott egy jegesmedvét is, mert azt örömmel elmondja, de azt nem, hogy mégis miért akarja annyira ezt az egészet.
Ráadásul akármennyire is megnyugtató és meglepően pozitív a Striking Vipers vége, annyira sikerült sumákolni a forgatókönyvíróknak, mert pont azt a marha fontos részletet hagyja ki, hogyan tud egy ilyen, hát hogy is mondjam, nem teljesen megszokott helyzet kialakulni. Az odáig vezető utat viszont a Black Mirror csoszogva teszi meg, a San Juniperót is rendező Owen Harris munkája vizuálisan nem különösebben érdekes, Mackie pedig a visszafogott családapa szerepében kifejezetten érdektelen. Elhangzik a karakteréről, hogy olyan, mintha mindig visszahúzódna egy burokba, ahol csak magának van hely – kicsit az egész Striking Vipers is ilyen.
5/10 (klág)
A trailerből kiindulva azt hittem, a Smithereens valami olyasmi lesz, mint Bradbury A gyilkos című novellája: egy ember megelégeli, hogy akárhova lép, csipogó, zümmögő, pittyegő gépek veszik körül, és háborút indít a kütyük ellen. Szerencsére az előzetes megtévesztő, és az epizód mélyebb mondanivalót is hordoz, ami viszont elég elkoptatott és közhelyes: hétköznapi kütyüaddikciónk, amibe kódolva van az elidegenedés, néha pedig személyes tragédiák is – és hogy még elgondolkodtatóbb legyen a dolog, az epizód nem egy távoli jövőben játszódik, hanem 2018-ban. Ezt a főszálat kicsit didaktikusan, különösebb meglepetés nélkül viszi végig a rész, ennyiben tehát csalódás az epizód – a legjobb Black Mirror-részek mindig mutattak valami nagyon szokatlant, ha nem is feltétlenül egy nagy csavar, de legalább a feldolgozás módjában. Ez a Smithereensben nincs meg, egy korrekt töltelékrészről van szó, amiben az a legfájdalmasabb, hogy rögtön az évad harmadát teszi ki.
Hogy mégis érdemes megnézni, az nem kis részben Andrew Scottnak köszönhető (Moriarty a Sherlock sorozatból), aki nagyon meggyőzően alakítja a feszült, érzelmileg nehezen megközelíthető Uber-sofőrt, aki egészen kétségbeesett tervvel próbál elégtételt venni az életét tönkretevő, Smithereen cég által kifejlesztett technológián, miközben éppen ez a technológia szolgáltatja ki őt az üldözőinek. Scott antihősének lehet drukkolni, várni, hogy összejön-e egy nagy találkozás egy rendszer teremtője és áldozata között, és hogy tud-e ez enyhíteni egy súlyos múltbéli traumát. Érdekesek még kisebb gegek is, például a nyilvánvaló technológiai szakadék a Scott karakterét üldöző rendőrök felszerelése, illetve a Smithereen vezetőségének arzenálja között. De mindennel együtt marad azért egy kis hiányérzet a végére az emberben, de csak azért, mert a Black Mirror szuper sorozat – minden más szériától ez a teljesítmény átlagon felüli lenne.
6/10 (Stöki)
Már akkor gyanúsnak kellett volna lennie a Rachel, Jack és Ashley, Too című epizódnak, amikor kiderült, hogy a főszerepet Miley Cyrusra bízták. Nem azért, mert nem tartom tehetségesnek Billy Ray Cyrus lányát, éppen ellenkezőleg, nagyon is az – olyan hanggal, ami neki van, közepes tehetséggel is falakat lehet döntögetni. Hogy színésznőnek milyen lenne, azt abból, hogy gyerekkorában a Hannah Montana című tinisorozatban egy énekesnőt alakított, nehéz lett volna megítélni, viszont valahol előrevetítette, hogy milyen szerepet fog kapni Bookertől a Black Mirrorban. Énekesnőset, olyat.
Ez az az epizód a sorozat történetében, amivel a legkevésbé tudok mit kezdeni. A témái tök átlagosak és semmi olyasmi nincs rájuk felfűzve, amitől meglepődnénk, csodálkoznánk, megrémülnénk, vagy bármit is éreznénk azon túl, hogy „meh”. A két összetartó szálon felvázolt sztoriban Miley egy Ashley O nevű popsztárt alakít, akit (sokk!) kihasználnak a menedzserei, bedarálja a zeneipar, az érzéseit letojják stb. Bugyuta popslágereivel talicskányi lóvét hoz napi szinten, a fizimiskájával eladott ajándéktárgyakkal a másik szál főszereplőjét, a magányos, Ashley O poszterek között élő tinilányt és a hozzá hasonlókat meg lehet hülyíteni, TERMÉK a lelkem, üvölti a rendező és az író a tévéből, ÉÉÉÉRTED? És a termék csak addig kell, amíg pénzt hoz, utána el lehet dobni.
Ennyire közhelyes persze nem maradhat a sztori, úgy a 48. perc környékén tekernek egyet rajta, de ezt a csehovi pisztoly modernkori megszemélyesítője, egy csajszi alakú robot már a 14. percben előrevetíti. Egy dolgot viszont pont ez a kiszámíthatóság, a Népszava-kalapáccsal az agyunkba belevert, A KÉRÉSZÉLETŰ SZTÁROK MEGCSINÁLT VILÁGA ROSSZ üzenet sulykolása tesz lehetővé, azt, hogy jobban odafigyelhessünk Cyrusra, aki egyáltalán nem rossz színésznő, sőt, az egyetlen eleme az epizódnak, akire emlékezni fogunk holnap.
4/10 (sixx)
A Black Mirror ötödik évada június 5-től, azaz szerdától elérhető a Netflixen.