2009 májusában, egy nagyon vastag, nehéz, olvasásra teljesen alkalmatlan köteten keresztül találkoztam a The Walking Deaddel. Képregényt láttam már azelőtt is, de azok mind színesek voltak, és sztreccspizsamás palik meg csajok gyepálták egymást bennük, még korábban meg Rahan, az ősemberek Tarzanja mentette meg kedvenc állatait és/vagy barátait a kardfogú tigris meg hozzá hasonló kőkorszaki jószágok karmai közül.

Mondjuk, a Rahanban leginkább a hozzácsomagolt műanyag szirszarokat imádtam, a tigrisbőrmintás műanyag fésűt és társait. Egyszer meg vagy három méter nyersbőr fonál vagy mi a tököm esett ki a csomagolásból, amit azonnal a csuklóm köré tekertem, és úgy néztem ki vele, mintha Ivan Lendl, a rettenthetetlen cseh teniszisten nagyon félrenyomott volna valamit az időgépben, és Vértesszőlősön ragadt volna, ahol a frottír csuklószorítót kénytelen volt nyersbőrre cserélni. Lendl ugyanis hugyozni sem ment csuklószorító nélkül, de ezt most hagyjuk.

Kirkman első saját ötleten alapuló képregénye 2000-ben jelent meg azzal a Tony Moore-ral közösen, aki az első hét Walking Dead-füzetet is rajzolta (illetve az első 24 szám borítóját is ő csinálta): egy Battle Pope című szuperhősparódia volt. Különösebb sikert nem ért el vele, viszont felkeltette az Image Comics nevű kiadó figyelmét (a harmadik legnagyobb kiadó a Marvel és a DC után, 1992 óta létezik), és közösen több sztorit is írtak nekik. Kirkman tehetségét a Marvel is elismerte, nekik is dolgozott külsősként az Amerika kapitánytól a Fantasztikus négyesen át az Ultimate X-Menig mindenféle történeten, aztán amikor 2008-ban az Image társtulajdonosa lett, megszakította velük a kapcsolatot, és egy interjúban meglehetősen keserűen beszélt a nagyüzemi képregénykiadásról, kijelentve, hogy a büdös életben nem fog még egyszer nagy kiadónak dolgozni.

Lehetne idegen lényekkel?

Egyébként az Image sem volt túl lelkes a zombis horrortörténet hallatán, és többször visszadobták az ötletet. Az első inkarnációjának még nem sok köze volt a végeredményhez: a 27. évezredben vagyunk, a Föld a világ legjobb helye, az emberiség kirajzott, haza csak nyaralni jár, amikor egy felfedező hajó egy bolygón rálel egy ásványra, amitől az emberek zombik lesznek. A világkormány szerint ez fasza dolog, mert fegyvert lehet belőle készíteni, és persze hogy a Földre kerül, ahol elszabadul a pokol. Kirkmant már akkor is az érdekelte, mi történik egy zombiapokalipszisben a nagy hepaj után, amikor már csak maroknyi túlélő küzd a zombikkal, de főleg egymással. Nem kellett az Image-nek.

Kirkman és Moore egy tradicionálisabb történetet vett elő, amiben Rick Grimes seriff és a csaja, Carol otthon tévézve hall először a zombijárványról, és onnan indul a verkli. Ebben az volt a pláne, hogy Kirkman az 1968-as, Night of the Living Dead című klasszikus George A. Romero-horrorfilm idejére, a hatvanas évekre helyezte a történetet, és kvázi annak részeként igyekezett eladni azt – tehette, mert a film jogai a forgalmazó hülyesége miatt közkincsnek számítanak. Kirkman úgy kötötte a saját ötletét a horrorklasszikushoz, hogy például a nyitányban a tévében beszélő bemondó ugyanaz, mint aki Romero filmjében is szerepelt, a zombik pedig nagyon lassan mozogtak. Az Image-főnök Jim Valentinónak ez sem tetszett, és azt kérte Kirkmanéktől, hogy szakadjanak le Romeróról, a zombik legyenek szétrohadtak és gyorsak, a tévés nyitány helyett írjanak már egy másikat, adjanak neki egy új címet, és tegyenek már bele valamit, amitől nem sima zombis történet lesz.

Ebből született meg az ikonikus, a sorozatban is felhasznált első jelenet, amiben Rick Grimes seriff egy kórházban ébred hosszú kóma után (odakünn meg a zombik az urak), és amit én például lábon megvennék, de a Image-nek kellett még valami truváj. Kirkman erre azt hazudta, hogy nyugi, pár füzet, és kiderül, hogy ez egy idegen lényes, inváziós sztori, a zombikat E.T. hozta, és nagyon menő, intergalaktikus mese lesz belőle. Erre rábólintottak, és megrendelték a The Walking Deadet, aminek első száma 2003. október 8-án jelent meg, és annak ellenére talált váratlanul jó fogadtatásra, hogy semmi extra reklámkampányt nem tettek mögé. 2003-ban az amerikai képregénypiac összértéke úgy 300-350 millió dollár lehetett (2011: 680 millió, 2019: 1,2 milliárd), csak az igazán nagy füzetek/sztorik/karakterek kaptak olyan marketinghátszelet, amit ma már természetesnek veszünk. Volt ám egy kis probléma még:

Ma 2019. július 3-a van, és magyar idő szerint hajnal 6:02-kor jelent meg a The Walking Dead 193. füzete, amiről tegnap éjjel óta lehet tudni, hogy egyben az utolsó is. Egy képregénysorozatot nem így szokás befejezni, különösen nem egy olyan népszerűt, mint amilyen a The Walking Dead volt, hanem hetekkel korában elkezdett marketingkampánnyal, nagy felhajtással, megturnézva a talkshow-kat, a reggeli tévéműsorokat, podcastokat stb. Ezzel szemben Kirkmanék még a 194-es és 195-ös füzetek borítóit is kitették a netre, a tegnap esti kiszivárogtatásig senki nem gondolta, hogy ennek itt és most lesz vége.

Ennél váratlanabb dolgot el sem tudtam képzelni, ahogy a többi rajongó sem, különösen azért, mert Kirkman még idén is belengette a 200. számot, megígérve, hogy senki nem hal meg benne, tavaly októberben pedig a Varietynek azt mondta, istenigazából még csak most kezdi felfedezni a világot, és ugyan pontosan tudja, hogy lesz vége a történetnek, de arra még várni kell, nem is keveset.

Tudom, merre haladok, tudom, mi a végjáték, tudom, mit kell addig elmesélni, és kiknek kell meghalniuk, és ha majd elérek ezekre a pontokra, azt is tudni fogom, hogy mikor jön el a vég. Azt nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy nem mostanában lesz.

A ma megjelent utolsó szám utószavában Kirkman azt írta, hogy pontosan úgy fejezte be a történetet, ahogy eltervezte, és remek érzés, hogy 193 füzeten át eljuthatott oda, ahová 16 évvel ezelőtt akart. „Remélem, hogy ti, az olvasók is pont így éreztek, bár megértem a szomorúságotokat és csalódottságotokat, hogy nem tölthettek el még több időt ebben a világban. Én is zaklatott vagyok, mert nekem is fontos volt ez a világ, de pont ezért kellett itt és most befejeznem, azért, mert nem akartam, hogy tönkre menjen, hogy irreleváns legyen. És hogy miért így ért véget? Miért ilyen hirtelen, meglepően? Mert a The Walking Dead erről szól. Ez a lényege. A kiszámíthatatlanság, az, hogy soha nem lehet tudni, mi történik a következő oldalon, ki fog meghalni éppen. Egyszerűen hiteltelen lett volna, ha a képregénynek nem úgy van vége, ahogy abból a szereplők is távoztak.”

A konkrét befejezésről nem fogok spoilerezni, legyen elég annyi, hogy Kirkman kissé ellentmond önmagának a búcsúüzenetben, mert a megvalósult befejezés és az, amit korábban tervezett, nem teljesen egyezik meg (vö. úgy lett vége, ahogy azt 16 éve elképzeltem). Amit tervezett, azt bátran elmondhatom: a No Way Out történetszál végén, azaz a 84-es (!) füzet végén Ricket látjuk, aki hőspózban mond beszédet, és kijelenti, hogy Alexandria egy olyan hely, amiért érdemes küzdeni, aztán a panelekben egyre közelítünk az arcára – a követező oldalon meg látjuk, hogy az arc egy szoboré, kizoomolunk, és látszik a szobor, de az is, hogy körülötte a város lepukkant, lepusztult, régi. És az utolsó panelen megjelenik egy zombi. Szóval ez lett volna a befejezés, 109 füzettel ezelőtt.

Lehetne zombik nélkül?

Hogy miért nem fejezte be Kirkman a 84. füzettel, 2011. április 27-én? Mert közben a fekete-fehér képregény, amiből kábé havonta jelent meg egy-egy füzet, 2010. december 5-én elindított egy tévésorozatot. Frank Darabont (aki azóta a gatyát is leperelné az AMC-ről) és Kirkman az AMC-n talált otthonra, miután minden tévét megkerestek az ötlettel, és mindenhonnan elhajtották őket, az NBC például azzal, hogy „jó ez, de nem lehetne zombik nélkül?”. A tévésorozat első évada sem volt az a masszív siker, ami feltétlen magában hordozta a folytatás lehetőségét, bár az átlag ötmilliós nézettség csalódásnak semmiképp nem volt nevezhető.

Az első tévés évad (forgatási riport a jobb hasábban) a képregény első hat füzetéből merített történeteket, de bizonyos pontokon eltért attól, például Daryl Dixon karakterében, aki soha nem szerepelt a képregényben. A második évadra a nézettség hétmillióra ment fel, majd szépen emelkedett, egészen az ötödik évad 14,4 milliós átlagáig. És ezek csak az amerikai számok, a világpiacon is hasonlóan teljesített a sorozat. A 3. és 6. évadok között a The Walking Dead volt a legnézettebb amerikai tévésorozat a 18–49-es korosztályban, ami elképesztően nagy siker egy kábeltévén. Az ötödik évad nyitórészének 17,3 milliós nézettsége azóta is kábeltévés rekord, amit szerintem soha nem fognak megdönteni (a Trónok harcának sem sikerült).

A második évadtól kezdve a sorozat története sok fontos és még több kisebb részletben kezdett elválni a képregényétől, és ugyan az olyan ikonikus elemek és karakterek, mint Negan és Lucille nevű baseballütője, Carl kilőtt szeme, a Suttogók vagy Ezékiel tigrise a sorozatban is megjelentek, a tévé sokkal szelídebb, középutasabb, unalmasabb lett, különösen a hatodik évadtól. Kirkman soha nem kritizálta a sorozatot, de szerintem ő is hülyét kapott a hetedik és nyolcadik évadtól. Aztán amikor Andrew Lincoln, Rick megformálója jelezte, hogy szeretne inkább a családdal lenni, és legfeljebb TWD-filmekben szerepelne, úgy kiírták a sorozatból, mintha valami mázsás tehertől szabadultak volna meg az írók, és a kilencedik, legkevésbé nézett (4,95 milliós átlagú) évad hosszú idő óta a legjobb is.

Kirkman a TWD képregény mellett az elmúlt 16 évben beindított két zombis tévésorozatot és előkészített egy harmadikat, megírta az Outcast című képregényt, és producere volt az abból készült sorozat két évadának, valamint írt még legalább húsz másik képregényt és regényt. A munkamódszere a mai napig ugyanolyan: az ötleteit bepötyögi a telefonjába, aztán leül, fog egy tollat, és megírja az adott füzet történetszálait, majd ezt tisztázza le számítógépen, és küldi el a rajzolóknak. A kézzel írt lapokat lefűzi egy dossziéba, mert csak így tudja követni a történéseket, legalábbis neki ez a módszer jött be.

A The Walking Dead soha nem a zombikról, a szétloccsanó koponyákról és a fröcskölő vérről szólt. Az igazi horrort nem a hörögve csoszogó hullák jelentették, hanem a többi ember, azok, akik pontosan ugyanazt akarják, mint mi. Túlélni, mindenáron. És attól volt jobb, érdekesebb, szerethetőbb, mint a hozzá hasonló történetek, hogy az első laptól az utolsóig ott motoszkált az olvasóban a remény, amit a karakterek is éreztek, hogy mindegy, mennyire rossz most, később sokkal-sokkal jobb lesz, csak ki kell bírni.