Az egész a kilencvenes években kezdődött. Tom Jennings újságíró volt, dolgozott a The New York Timesnak, a Los Angeles Timesnak és az Associated Pressnek is, 1994-ben pedig Pulitzerre terjesztették fel oknyomozó riporteri munkájáért. Úgy volt vele, hogy amit ebből ki lehetett hozni, azt megtette, és kipróbálná, milyen szavak helyett képekben mesélni. Elment hírműsorokba szerkesztőnek (a kábeltévék ekkor kaptak igazán lábra), de igazán a JFK elleni merénylet érdekelte. Amit persze addigra (1997-et írunk) már mindenféle formában és módon feldolgoztak. Jenningsnek azonban volt egy ötlete, amivel egy komplett stílust teremtett, és amire alapozva máig működteti 1895 Films nevű cégét. Az 59. Monte-Carlo-i Tévéfesztiválra az Apollo: Missziók a Holdra című filmjét hozta el, aminek világpremierjén II. Albert herceg is ott volt.
Mi is volt ez a nagy ötlet, és honnan jött?
Bontsuk ketté. A honnan jöttre pontos helyet tudok mondani, Dallas, Texas, Dealey Plaza, az egykori könyvraktár a hatodik emeleten, ahonnan Lee Harvey Oswald lőtt. Most egy múzeum működik a helyén, aminek kurátorával, Gary Mackkel nagyon sokat beszélgettem. Volt egy olyan érzésem, hogy a merénylet történetét, különösen az utána eltelt órákat fel lehetne úgy dolgozni, hogy újszerű legyen. Megkérdeztem Garyt, hogy vannak-e olyan felvételei a múzeumban vagy annak raktárában, amit még nem sokan láttak. Több száz órányi anyagot mutatott.
Akkor kristályosodott ki az ötlet, hogy egy-egy nagy horderejű eseményről, ami az egész világ tudatába beleégett, olyan képsorokkal számoljunk be, amilyenekkel nem találkozhattunk korábban, illetve hogy a filmekben nem lesz narrátor, hogy összefoglalja a látottakat és riportalany sem, mármint mai, mert a korabeli képsorokon nyilatkozókat természetesen nem számolom ide. Gondoljon csak bele: a Kennedy-merényletről a Zapruder-film melletti legismertebb képsor a szemüvegét levevő és élő adásban a könnyeivel küszködő Walter Cronkite-é. Miközben a helyi adókon rengeteg hasonlóan megrendítő felvétel ment.
Ez a kilencvenes években történt - akkor miért csak 2009-ben mutatták be a The Lost JFK Tapes című filmet?
Mert 12 éven át házaltam az ötlettel. Egy tévé sem merte bevállalni, mert nem tudtak mit kezdeni vele.
"És ha nincs narrátor, akkor honnan tudja a néző, mit látott? Ki foglalja neki össze az eseményeket?" - kérdezték.
Hiába magyaráztam, hogy nem kellene hülyének nézni a nézőt, nem érették. "Kontextusba kell helyezni a látottakat" - ezt hajtogatták. Aztán a National Geographic csak rábólintott, amiért a szakmában nézték őket madárnak.
Miért?
Mert ez volt az attitűd. Tíz évvel ezelőtt egy tévés konferencián azt mondta egy nagyon jól ismert producer, aki maradjon névtelen, hogy a történelmi témájú dokumentumfilmek halottak, aki pedig archív felvételekből rak össze egy filmet, az a saját és a csatorna sírját ássa, vagy valami ilyesmit. Én ettől totál kiborultam, és mivel egy panelbeszélgetés volt, amiben én is ott ültem, visszakérdeztem, hogy elnézést, de ha egy archívum, vagy maga az archívumokra épülő filmgyártás halott, arról az archívum tehet, vagy a producerek, akik nem elég kreatívak, hogy megtalálják a módját a felhasználásuknak? Döbbent csend. Aztán a beszélgetést vezető filmes az mondta, hogy ez egy rohadt jó kérdés, de nem tud rá válaszolni. A JFK-filmet Emmyre jelölték, a Dianáról szóló Emmyt nyert, a Martin Luther King-filmünk meg Peabody-díjat.
Nem kötekedni akarok, hiszen az idő önt igazolta, de nem érezte soha úgy, hogy ha mindenki szembejön a sztrádán, akkor lehet, rossz irányba halad?
Nem, mert őszintén hitem abban, hogy erre a típusú filmezésre is van fogékony közönség. Én tényleg nem tudok betelni az archív felvételekkel, remek korrajzot mutatnak, és lenyűgöző látni, mennyivel másként viselkedtek az emberek 40-50 évvel ezelőtt a kamera előtt. Ez nemcsak a idősebb korosztálynak lehet érdekes.
Mi a munkamódszerük? Hogy álltak neki az Apollo-filmnek?
Én nem tudok kibújni a bőrömből, és nem is akarok. Újságíró vagyok a mai napig, és ami érdekel, az a tény, a valóság, ami és ahogy történt. Az Apollo-program az űrkutatás történetének egyik legismertebb eseménysorozata, felölelt 11 évet és mai értéken belekerült vagy 150 milliárd dollárba. A csúcspontja persze a Holdra szállás volt, de a program többi része sem volt érdektelen, kezdve az Apollo–1-en kitört tűzzel, aztán ott volt az Apollo–8 és a földfelkelte, a karácsonyi élő bejelentkezés, amit gyerekként én is láttam, és persze az Apollo–13 drámája. Szóval voltak olyan sarokpontok, melyek köré kitűztük a narratíva irányát, foglalkoztunk az űrhajósokkal, a feleségekkel, a földi személyzettel, a kor emberével és reakcióival.
És ez az, amitől egy ismert történet is friss lehet, például a floridai Cocoa Beach lakóinak véleményétől, amit nem hinném, hogy eddig hallott volna, pedig a fejük felett indultak az űrbe a rakéták.
Gyakorlatban hogy néz ki egy ilyen volumentű munka?
A kutatással kezdődik, nem túl meglepően. Az Apollo-filmhez ötszáz órányi mozgóképből, 800 órányi hanganyagból és úgy 10 000 fényképből válogattunk össze közel két órányi anyagot. A kutatóimnak minden film előkészítésekor ugyanazt mondom: ha egy anyag ismerős, tegyék félre, és keressenek egy olyan felvételt ugyanarról a eseményről, amit még nem láttak. Ezért olyanok a filmjeink, mintha most látnánk először az adott eseményt - mert bizonyos szempontból így is van. Bizonyos felvételeket nem lehet kikerülni, az első Holdra szállásról ugye egy van, és így tovább, viszont rengeteg olyan képsort kaptunk a NASA-tól is, amit másutt nem használt fel senki, vagy csak a fekete-fehér verzióját ismerte. Helyi tévék archívumait nézzük át, az újságok régi motorosait, fotósait kérdezgetjük, és így tovább. A helyi tévék kész aranybányák, a nyers, vágatlan felvételek között kincsekre akadtunk. Egy dolgot nem teszünk soha: nem hazudunk. Ha nincs meg a felvétel, hát nincs, nem helyettesítjük be egy máskor készülttel.
Mi az, amit hiányol a filmből?
Igazából semmi olyasmit, ami rajtunk múlt, mert ugye azt ne felejtsük el, hogy mi nem forgatunk, csak válogatunk. A kollégáim remek munkát végeztek, le a kalappal. Ami, vagy inkább akik kimaradtak, azok azért maradtak ki, mert akkoriban nem készült róluk felvétel. Nem azért nem szólal meg több űrhajósfeleség, mert bajunk van velük, hanem azért, mert vagy nem nyilatkoztak, vagy a tévének nem voltak elég érdekesek annak idején.
Az amerikai űrkutatás hőskora alaposan dokumentált, de ne feledjük el, hogy a hatvanas évekről beszélünk - hiába tudjuk a Hidden Figures (A számolás joga) óta, hogy a Mercury- és az Apollo-programban is dolgoztak fekete nők matematikusként és mérnökként, ha egyszer annak idején senki sem szólaltatta meg őket.
A NASA női alkalmazottjai közül a legtöbb korabeli felvétel Frances “Poppy” Northcuttról készült, aki az Apollo–8 irányítóközpontjában ült bent, de minden interjú borzasztóan szexista volt. Nekünk sikerült előbányászni egy olyat, amire Poppy nem is emlékszik, de ezen is rögvest azt kérdezik tőle, hogy milyen ennyi pasi között dolgozni.
Nem lett volna jobb egy 4-6 részes minisorozat?
Elképesztően sok minden kimaradt a filmből, olyan anyagokat kellett kivágni, amikért vérzett a szívünk. Kezdetben négy óráról volt szó, és az lehetett volna négy rész, itt van a fejemben, hogy szakaszolnám... Mindegy, ez nem rajtunk múlt, hanem a megrendelőn, és a NatGeo, akikkel évtizedes kapcsolatunk van, úgy döntött, hogy inkább legyen két feszes óra, amit respektáltunk. A gépen idefele jövet megint megnéztem.
Ilyenkor, mármint amikor visszanézi a kész filmet, mennyire tud kritikus lenni?
Eléggé, a kollégáim nem is szeretik, ha a közelükben nézem vissza a kész filmet. Most is találtam vagy 10-11 olyan részletet, amit lehetett volna jobban csinálni, és ez így megy, ahányszor visszanézem. Sőt, ha megcsinálnám a változtatásokat, és után megint megnézném, tuti lenne tíz másik. Ez így volt a cikkeimmel is annak idején, soha nem éreztem befejezettnek egyiket sem, ha a leadás után elolvastam őket.
Melyek a legmarkánsabb változások a dokumentumfilmes szakmában, ha az utóbbi tíz évet nézzük?
A technológiai fejlődés sebessége észvesztő. Tíz-tizenöt éve álmodni sem mertem volna arról, hogy mindent megcsinálhassuk házon belül a fényeléstől a képválogatáson át a vágásig. A rendszerek egyre megfizethetőbbek, a számítógépek egyre nagyobb teljesítményűek, így egy-egy projekt átfutási ideje nagyon lerövidült. Ami a kész filmek bemutatását illeti, a jelenlegi helyzethez foghatót még soha nem láttunk: egyik napról a másikra, szinte a földből nőnek ki az újabb streamingcégek, mindenki bizonytalan, nem tudja, pontosan mit akar, és ez kihat az összes piaci szereplőre. Folyamatosan nyomon követem, hogy ki, mit vesz, és igyekszem informálódni, és mint mindenki, próbálom kitalálni, hogyan lehet kitűnni abból a zajból, ami a tévés vásárokat (is) általában jellemzi.
Mivel lehet kitűnni a zajból?
A mi stratégiánk elég régóta változatlan: az archívumokra építünk, és a filmekkel kapcsolatban elhangzik a bűvös "eddig még soha nem látott felvétel" vagy "elfeledettnek hitt képsorok" mézesmadzag, mert ezzel lehet rájuk hatni, ráadásul még igaz is. Az már más lapra tartozik, hogy ha most mutat nekem egy műsorkatalógust, öt perc alatt találok benne olyan "soha nem látott felvételeket", amiket mi már tíz éve bemutattunk.
Amiről én azt mondom, hogy még nem látta, higgyen nekem, valóban új lesz.
Nőtt a kereslet a dokumentumfilmek iránt?
Határozottan. Húsz-harminc éve jó, ha tucatnyi cég foglalkozott rendes nagyfilm-hosszúságú dokukkal, de ők sem nagyon tudták hová eladni a portékát, a nagy tévéknek saját dokurészlegük volt, a PBS (amerikai köztévé) nagyon meggondolta mit vesz át, a National Geographic Films meg nem tudott annyit felszívni, amennyi készült. A kilencvenes években ez megváltozott, a Discovery, a History és a többiek alig győzték vásárolni az újabbnál újabb filmeket. Az volt az aranykor. Bejártam a világot, állandóan volt munkám, amit imádtam. Aztán a reality boommal a dokunak kvázi befellegzett, hiszen a valósághsow-k meg realityk olyanok, mint a dokumentumfilmek torz, beszívott unokatestvérei. Imádták is a nézők, mi meg azon voltunk, hogy beszállunk az iparba, mert a megélhetésünk forgott kockán. Aztán a nézők megunták a hamis valóságot, és feltámadt a mi műfajunk.
Ma milyen dokumentumfilmeket lehet eladni?
Mindegy, hogy a NatGeóval tárgyalunk, vagy a Netflixszel, a kulcsszó mára a nemzetközi forgalmazás lett. Olyan film kell, amit megértenek másutt is, és amit az albán színésznő és a német stand-up-os egyaránt meg akar nézni. A Diana-filmünk ilyen volt, az USA-ban is jól ment, de a világ többi országában rekordokat döntött. Szerintem nem hazabeszélek, ha az mondom, az Apollo: Missziók a Holdra is fogja érdekelni a nézőket mindenütt.
Neil Armstrong nem egészen egy évvel azelőtt lépett a Holdra, hogy megszülettem, így ha apámat még csak nem is érdekelte volna az űrkutatás, akkor is benne volt a dolog a köztudatban. Persze azzal a felhanggal, hogy a szovjet elvtársak is le fognak szállni a Holdon, csak ügyesebben, katonásabban. Kétéves voltam, amikor az ember (egyelőre) utoljára sétált a Holdon, nem hiszem, hogy élő képsorokat kaptuk volna az eseményről. Apám viszont rajongott az űrkutatásért, és amikor külföldi kiküldetéseiből hazajött, mindig hozott valamit, Apollo-űrkabin modellt, a Gemini űrhajókat feljuttató Titan II GLV rakéta makettjét, mittudomén, sok mindent. Nekem NASA-feliratos pólóm 40 évvel azelőtt volt, hogy divatba jött volna.
És persze megnéztünk mindent, amit csak lehetett, az összes dokut, eredeti felvételt, űrhajósfilmet és sci-fit-t a Star Warstól a Nyolcadik utasig a 2001-en keresztül. Nem mondom, hogy az utóbbiból mindent megértettem, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy kvázi azért van most a polcon a Stargtate-, a Firefly- és a Battlestar Galactica (reimagined) összes, mert annak idején úgy nőttem fel, hogy az űrhajózás menő. Így nekem egy picit más volt ez a film, mint egy átlagnézőnek, más érzelmi húrokat pengetett meg, de nem csak ezért szerettem. Hanem, mert érdekes, és nagyon tudatosan és okosan úgy van összerakva, hogy egy időre elfelejted, hogy ez egy dokumentumfilm, és teljesen elmerülsz benne.
Tom Jennings stábja valóban igyekezett olyan képsorokat összeszedni, amiket még nem láttunk, vagy olyanokat, amiken ismert történés látszik, csak éppen más szögből és kommentárral. A zene szerepe a narráció hiányában felértékelődik, és erre csak akkor jössz rá, amikor elhallgat, vagy amikor olyan eseményeket húz alá, mint az Apollo–1 tragédiája. A kétórás játékidő nem volt megterhelő, bár a szerkesztésnél én jobban odafigyeltem volna arra, hogy amikor leül a sztori, ne valami tök irreleváns aprósággal törjem meg a lendületet. A másik apró bajom az, hogy az
eredeti hang sajnos azt is jelentette, hogy nem nagyon piszkálgattak rajta, így elég sok részt nem lehetett érteni, de ezt a legendás magyar szinkron majd megoldja.
Akit érdekel az ilyesmi, nem fog csalódni benne.
Az Apollo: Missziók a Holdra július 7-én este tízkor látható a National Geographic műsorán.
Ne maradjon le semmiről!