A Stranger Things című sorozat 2016-ban jelent meg, és ez is hozzájárult a Netflix felfutásához: a ‘80-as években játszódó sorozatban egy gyerekcsapat kerül szembe gonosz tudósokkal és szörnyekkel, melléjük szegődött pár egyszerű, de szeretnivaló figura, és az egész sorozat fuldoklott a Spielberg-, Stephen King-, John Carpenter-, Lovecraft-, kultfilmes, szerepjátékos, popzenés, kütyüőrületes nosztalgiában. És instant siker lett.

A második évad folytatta az előző szerkezetét, még több feladatot bízott az általa felfedezett szereplőkre, és ugyan kevés újítást hozott, de logikusan és izgalmasan kerekítette le a történetet. Majd jött a harmadik évad, amit nagyon szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Az új évadban megnyit a pláza, ami fontos helyszín lesz a későbbiekben is, visszatér egy korábbi gonosz szereplő, megjelennek az oroszok, a kamaszlányok- és fiúk pubertáskorba értek, a néző pedig lubickolhat a popkulturális utalásokban.

A Tizenegyes meg a többiek

Sajnos a pubertáskorba érő gyerekek már nem olyan szeretnivalóak, mint kisebb korukban voltak, és a közönségkedvenc Tizenegyes egyáltalán nem kapott olyan horderejű szálat, mint az előző nyolc részben. A második évad végén összehozott párokat most mesterségesen szétszedik, hogy legyen miről vitatkozni a csapatnak, de ami ennél is rosszabb, a történetet sem igazán tudjuk élvezni a forgatókönyv pongyolaságai miatt.

Ebben kritikában csak kicsi, az évad elejére vonatkozó szpojlerek lesznek: a gond az, hogyha akarnék, se tudnék rendesen szpojlerezni, mert nem tudom igazából elmesélni, hogy miről szólt az évad, pedig ez azért nem a Tavaly Marienbadban. Már a történetmesélés primer szintjén is gond van: a sorozat legelső pillanatában kiderül, hogy az oroszok machinációjának fontos szerepe lesz, de végignéztem nyolc részt, és a stáblista utáni jelenetben derült ki, hogy hm, hát jó, akkor ezek szerint ez volt az egyik céljuk. Csakhogy ezernyi kérdés még a vége után sem világos a történettel kapcsolatban, és az értelmezést az sem könnyíti meg, hogy 

Nem könnyű értelmesen elmondani, hogy a gonoszoknak mi is a nagy terve, azt hogyan sikerült végrehajtaniuk, a szörny most hogy került megint Hawkinsba, hogyan befolyásol másokat, és mi a nagy célja. Mármint el lehetne mondani, hogy mi történik, vagy hogy mi hangzik el, de a miértekre nincs válasz. A gonoszok gonoszok, mert gonoszok.

A történet másik, elvontabb részével is gond van, főleg az előző évadhoz képest. A Stranger Things első nyolc része még elvolt azzal, hogy lassan szövögette össze szálakat és ismertette meg a karaktereket a nézővel, aztán a második évadban már érezték a készítők - a még mindig csak 35 éves Duffer fivérek -, hogy oda már több kell. Ezért a következő nyolc részben fontosabb szerepet kaptak a sztori mellett az olyan témák is, mint az identitáskeresés, a beilleszkedés, a múlt feldolgozása, vagy épp a gyász.

A harmadik részben viszont így néznek ki ezek a témák:

• egy feminista küzdelem a karikatúraszerűen patriarchális munkahelyen, aminek egyszercsak vége lesz;
• a felnőttek egymás iránti vonzalma és évődése, amit inkább idegesítő, mint szórakoztató huszadszorra is végighallgatni;
• a gyerekek egymás iránti vonzalma és évődése, ami megpróbált valami olyasmiről szólni, hogy a kamaszkor vége, szerelem vs. barátság, gyerekből felnőtté válás stb., de valójában csak annyit kapunk, hogy Will rászól a szenvedő barátaira, hogy szerepjátékozzanak már.

Szóval vannak elrajzolt gonosz figurák, akiknek homályosak a motivációi, egy csapat, sokszor irracionálisan cselekvő főhős, és cuki gyerekek helyett inkább szenvedő kamaszokat kapunk. Ez a sok negatívum viszont inkább az előző évadokhoz képest szembetűnő, mert amíg azok kifejezetten jól sikerültek, ez az évad csak úgy el lett készítve.

De az alapja persze ennek is jó, mert a szörnyek, filmek, popzenék, rejtélyes kísérletek, rengeteg karakter és a hatalmas kalandba csöppenő gyerekcsapat összefűzése nem tud nem működni. Plusz kapunk egy nagyon jól kinéző, kvázi főszereplővé emelkedő plázát, látványosabb helyszíneket, és még több horrort.

Gore-ház a város szélén

Az évadban nem csak vírusszerű, testrablós, amúgy az egész hidegháborús orosz beszivárgásra reflektáló ellenségekkel kell megbirkózni a főhősöknek, hanem sokkal undorítóbb és erősebb hús-vér ellenfelekkel is. És ezek tényleg jóval undorítóbbak, mint korábban: kapunk mindenféle csonkolást, testszétfoszlást, húsmasszát és hasonlókat, de azzal semmi gond nincs, hogy gore-ban mertek bátrabbak lenni a készítők.

És néhány részben látszik is, hogy a borzongató atmoszféra megteremtését igazán élvezték a készítők: ilyen a harmadik és a negyedik rész, amelynek végén a sorozat el is éri az egyik csúcspontját. Csak kár, hogy utána döglesztően lassan jutunk el a végéig.

Mert a sorozat utolsó része, ahol összeérnek a furcsa események után nyomozó főhősök szálai, egészen parádés lett, főleg abban a húsz percben, ami alatt az utolsó küzdelem zajlik. Mert nem számított, hogy nézőként nagyon könnyű felhorkanni minden részben legalább egyszer azon, hogy most épp milyen hülye és unalmas jelenetet sikerült elkészíteni, azt 

De mire ide eljutottunk, már három kisebb dühkitörésen vagyunk túl: 400 percnyi néha nagyon közhelyesen megcsinált jelenetet néztünk meg, ahol néhány figura több részen át szinte semmit nem mozdul, mások meg értelmetlenül fel-alá rohangálnak, és kegyelemdöfésként még kaptunk egy kínos dalbetétet is az utolsó rész legizgalmasabb perceiben.

A harmadik évad elérte azt, hogy minden rész végén egyből továbbkattintsak a következőre, mert elég érdekes és rejtélyes volt, de elérte azt is, hogy minden újabb részben csalódjak egy picit, azt kérdezve, hogy ez tényleg ennyi volt?

És nem is azért, mintha ez a nyolc rész lagymatag lett volna, vagy megragadt egy biztos kezű, de érdektelen sorozat szintjén, hanem mert minden jobb viccre, izgalmas jelenetre, szuperül eltalált látványra és hangulatra jutott a készítőktől egy teljesen elhibázott döntés.

Talán a negyedik, elvileg utolsó évadban magyarázatot kapunk pár dologra – legalábbis a stáblista utáni jelenet erre utalt.