Véget ért az Eufória (Euphoria), a HBO legújabb, legmenőbb, legkiakasztóbb, sok mindenben legleglegebb sorozata. A sorozat amerikai gimnazistákról szól, az ő vágyaikról, függőségeikről, depressziójukról, tele szerelemmel, droggal, szexszel, erőszakkal, hihetetlen látvánnyal, nagyon erős atmoszférával, tehetséges fiatal színészekkel, és egy nagyon rossz, párperces lezárással. De arra még úgyis visszatérünk.
A sorozat főszereplője Rue, egy 17 éves lány, aki gyerekkora óta szorongással, depresszióval, bipoláris zavarral küzd – aztán rájött, hogy gyógyszerekkel és drogokkal ezt nagyon jól el tudja nyomni. Annyira, hogy a nyári szünetben túladagolta magát, rehabra került, és gyakorlatilag innen indul a sorozat: a következő néhány hónap során Rue megpróbál visszailleszkedni a világba, miközben ugyanolyan elcseszett figurák veszik körbe mindenhol.
A sorozatnak Rue a lelke, az ő egyszerre esendő, drogfüggő, cinikus és érzékeny karaktere, aki sokszor egy mindentudó mesélőként narrálja az eseményeket, vagy épp mutatja be a többi karaktert:
De az Eufória eközben dílerkedésről, megkérdőjeleződő apaképről, magányról, elvaduló gimnáziumi és egyetemi bulikról, testi fenyítésről, és az ezerféle függőségről is szól, az egészet pedig furcsamód épp a mindig kicsit kívülálló Rue fogja össze. De ha Rue-ról beszélünk, akkor az őt alakító Zendayáról is beszélnünk kell.
A 22 éves Zendaya is megfordult a Disney-gyerekistállóban, ahogy Britney Spears, Justin Timberlake, Ryan Gosling, Miley Cyrus, Zac Efron vagy épp Shia LaBeouf is, de a magyar nézőknek ismerősebb lehet konzumpopszámok előadójaként vagy az új Pókember-film MJ-jeként. De a színész-énekes-modell ennél többre vágyott.
Pár éve a tematikájában és látványában is hasonlító Spring Breakersben volt egy hasonló próbálkozás, ahol ugyanúgy két egykori Disney-sztár, Vanessa Hudgens és Selena Gomez próbálták ledobni a rájuk égett jókislányfigurát. Zendaya pedig nagyjából ettől a szerepkörtől akart a lehető legjobban eltávolodni:
Kapóra jött neki, hogy a sorozat rendezője és kitalálója, Sam Levinson eleve őt képzelte el főszereplőnek, mert a színésznő is egy olyan feladatra vágyott, amivel kitörhet a Disney-fruska szerepéből. És hát
azzal, ha valaki önmagából kikelve kokainért könyörög egy dílernél, vagy épp a saját hányásában fuldoklik, ki lehet törni a cuki gyerekszínész/-énekes kategóriájából.
De nem csak az ilyen jelenetek kellettek hozzá, hanem az is, hogy Zendaya tényleg baromi jó a sorozatban.
Az Eufória nem csak annyit csinált, hogy megtett főszereplőnek egy olyan színészt, akinek minden pillanatban izgalmas nézni az arcát és minden gesztusát, hanem egészen új módon állt hozzá a tinédzserekkel kapcsolatban mindenképp tabuként kezelt témákhoz: a szexhez és a droghoz.
A droghasználatot ne úgy képzeljük el a sorozatban, ahogy mondjuk a Rekviem egy álomértban vagy a Trainspottingban láttuk: itt a drogozás nem a világ legmélyebb pöcegödre, de nem is tréfás gazfickók szórakozása, hanem egyszerűen csak úgy van. A felnőttek fájdalomcsillapítót, a fiatalok meg épp MDMA-t szednek, vagy csak füvezgetnek egy kanapén. Az Eufóriában a drog az élet része, és van, aki alig él vele, van, aki csak szórakozásra használja, és van, aki veszélyesen rácsúszik. Van, aki egy tabletta miatt nyilvánosan kikel önmagából, de van olyan is, akinek segít a túlélésben.
Egyáltalán nem promózza a drogozást, de nem is mutatja be sokkal nagyobb bűnnek, mint az alkohol. Ami a legfontosabb, hogy nem hazudja azt, hogy ez ne lenne az (amerikai) tinik életének a része. Az Eufória szerint az, ahogy a szex is.
A sorozat elején elhangzik egy fontos mondat, ami szerint
a mai világban a meztelen fotó a szerelem valutája,
és ennek jegyében megyünk tovább netre felkerült amatőr szexképeken és -videókon át webcamozáson és szexcsetelésen keresztül a megcsalásig vagy az erőszakba hajló szexig. De az Eufória egyik nagy erénye, hogy ezeket mind a társadalom szerint normálisnak gondolt kapcsolatokkal és vágyakkal párhuzamosan mutatja be: nem tesz igazságot, hogy mi helyes és mi nem, csak egy sűrű és bonyolult hálót sző abból, hogy mire vágyik az ember 17-18 évesen, mit gondol helyesnek, és hogyan változik meg egy csapásra minden, amint elkezd függeni egy másik embertől. Vagy többtől.
Ez pedig sokkal jobb, mint bármilyen kimondott tanulság, pedig bőven mondhatna példabeszédeket, ha akarna. És hatalmas szerencse, hogy nincsenek, csak véletlenek, önkereső fiatalok, bizonytalan vágyak, és elcsesződő sorsok.
A sorozatról szóló kritikák az első perctől kezdve azt emelik ki, hogy milyen húsbavágóan őszinte a sorozat, és hogy ilyen kendőzetlenül talán még senki sem mutatta be a tinik életét. És az igaz, hogy bármilyen keményebb tinisorozathoz, például a Skinshez vagy a 13 Reasons Why-hoz képest is hatalmas szintlépés az Eufória, de a cinikus főszereplő és a sokszor tárgyilagosan távolságtartó narráció miatt nehéz érzelmileg teljesen átadni magunkat a történésekhez. De ez csak az egyik ok.
A másik, hogy ugyan egy hihető világot látunk, elhisszük az eseményeket és megértjük a karaktereket, de ez egy harsány, túlzó és sűrű világ. Szuper és elgondolkoztató szórakoztatás, de mégiscsak szórakoztatás. Az Eufória mindenféle határátlépése ellenére sem lesz a tiniket tökéletesen ábrázoló sorozat, ahogy a Breaking Badet sem tartjuk a kapuzárási pánik őszinte bemutatásának, és a Halálos fegyver sem a rendőrök mindennapjainak realisztikus portréja. Az Eufória egy nagyon jó, de szimpla filmsorozat, ami sűrít és túloz, remek zenékkel, és félelmetesen jó látványvilággal. Erre pedig egy kicsit mi is büszkék lehetünk.
Amikor az HBO kitalálta, hogy szeretne végre egy tinisorozatot készíteni, akkor kiszemelték az izraeli Euphoria című sorozatot, és megvették a licenszjogait – ugyanez történt például a Terápiánál is. Majd jött Sam Levinson, aki azt mondta, hogy ő erősen belenyúlna az izraeli alapba, és végül nem csak hogy öt részt rendezett a sorozatból, de íróként és producerként is dolgozott benne, beleírva a saját, fiatalkori élményeit és drogfüggőségét is. És ő volt az, aki felkérte operatőrnek a magyar Rév Marcellt.
Rév dolgozott a Kodály és Balaton Methodban, a lenyűgöző látványú Jupiter holdjában, jelenleg pedig Enyedi Ildikó következő filmjének az operatőre. 2017-ben együtt dolgozott Sam Levinsonnal az Assassination Nationben, és azután Levinson felkérte operatőrnek az Eufóriához is. Rév lefektette a sorozat látványvilágának alapjait, és ugyan minden részben nem tudott részt venni, de ő volt többek között az első epizódnak és a sorozat legjobb részének, a karneválon játszódó negyedik résznek is az operatőre. A szereplők arcai sokszor elborult színekben úsznak, a jelenetek sokszor szándékosan színpadiasnak néznek ki, kapunk egy-két elképesztően jó kameramozgást, és minden olyan, mintha egy szörnyű, de gyönyörű álmot néznénk.
A készítők a komoly témák ellenére eleve nem a dokudráma irányába akarták elvinni a sorozatot, hanem egy sokszor harsány, sokszor álomszerű világot akartak teremteni, ami már az első epizód után beleég a nézők fejébe. De a szuper látvány, a lenyűgöző főszereplő, és a tinik mindenféle függőségben való tobzódása mellett van még egy dolog, amivel nagyot dobott a sorozat.
Zendaya mellett is van pár erős alakítás a sorozatban, de akit mindenképp ki kell emelni, az Hunter Schafer felfedezése volt: ő játssza Julest, aki új lányként érkezik a városba, és megváltoztatja Rue életét. Schafer eddig modellként dolgozott, és ez volt az első filmes szerepe, a kritikák pedig – Zendaya után – róla is ömlengenek. Schafer egyébként a való életben és a sorozatban is transznemű, de ezzel a sorozat nem igazán foglalkozik többet, mint amennyit ez a kritika eddig foglalkozott.
A transzneműség azt jelenti, hogy valaki nem azzal a nemmel azonosítja magát, mint amit a születésekor megállapítottak. Nagyon leegyszerűsítve egy fiú vagy egy lány nem érzi magát fiúnak vagy lánynak.
Ettől független, hogy kihez vonzódik: például egy, a születésekor férfinak meghatározott ember érezheti magát nőnek úgy, hogy közben a nőkhöz vonzódik. A transzneműséget sokszor már gyerekkorban megállapítják.
És ez az egyik újabb nagy dobása az Eufóriának, hogy egy egészen egyedi karakterre nem mutogat ujjal, nem az az ő személyiségjegye, hogy transznemű, hanem ez csak úgy van az életében, ettől függetlenül van egy csomó más problémája a családjával és a barátaival, mint minden más embernek. Ami viszont sokaknál kiverte a biztosítékot, az a "30 pénisz" jelenet volt.
Az Eufória szívesen játszott azzal, hogy egy fontos karakternek elsőként a mellét mutatta meg, hogy aztán 8 rész során többet egyszer se. Vagy hogy bemutassa egy óvszer felhúzását, ha épp azt tartja fontosnak. És egy öltözőjelenetben több tucatnyi fiú veszi körbe Nate-et, a gimnázium legmenőbb srácát, és őt éljenzik - teljesen meztelenül. Mindezt csak azért, hogy ezzel a szándékosan provokatív jelenettel bemutassa, a nézők és a kritikusok milyen nevetségesen irtóznak a férfi meztelenségtől, mert egy harminc meztelen lányt bemutató jelenetből biztosan nem született volna egy tonnányi cikk.
De miután a sorozat az első néhány részben elegendő szexszel, erőszakkal és droggal sokkolta és húzta be a nézőket, egyre több időt szentel a karaktereknek, a fejlődésüknek vagy romlásuknak. Végül pedig visszatér az egész sztori oda, ahonnan kiindult: Rue szorongásához.
Aki eddig eljutott, az már
úgyhogy az utolsó pár perc elmesélésével nem fogok hatalmas károkat okozni (ha esetleg mégis, akkor itt a lehetőség egyben megnézni a nyolc részt, és visszatérni).
Spoiler következik!
Az Eufória lezárását még alapvető szinten is nehezen tudom elmesélni, de a lényege, hogy Rue nem tud beleállni a saját döntésébe, hogy otthagyja a várost, hanem elköszön Julestól és hazamegy egy csík kokainért. Félig öntudatlanul kimászik az ágyból, végigvergődik a lakáson, találkozik az apjával, és közben énekel. Az utcára érve száz vörös köntösbe öltözött ember fogadja, kicsit táncolnak, kicsit dobálják őt, majd felmászik egy emberek alkotta dombon, és leesik a semmibe.
Azóta rengetegen próbálják megérteni és elemezni ezt az utolsó jelenetet, de egyértelműen elfogadható válasz nem született rá. A sorozat jövőre folytatódik, és elvileg Zendaya is visszatér, ennek fényében pedig jó pár megoldás kizárható. Az éneklő Zendaya és a táncos-ugrálós jelenet olyan gyomrost visz be a nézőnek, mintha a Schindler listája utolsó három percében valaki leülne egy süppedős fotelbe és zsidó vicceket olvasna fel a nézőnek.
Az utolsó rész második fele önmagában is kilóg a sorozatból a túlhasznált zenékkel és a hosszú jeleneteket sokszor megszakító flashbackekkel, és végül a lezárás az, ami egy hatalmas és teljesen felesleges kérdőjelet hagy a nézőben. De az előtte lévő nyolc órában az év legintenzívebb sorozatát láttuk.
(Borítókép: Eddy Chen / HBO)