2010-ben, az évtized kezdetén
2019-ben, az évtized végén
És mi ennek az évtizednek a legjobb sorozatairól szóló listával jelentkezünk. A merítés iszonyatosan mély, ha csak nagyon konzervatív számokkal dolgozunk,
minimum 2500 sorozatból kellett kiválasztanunk azt a harmincat, ami szerintünk meghatározta az évtizedet, vagy szimplán csak nagyon jó volt.
Ez persze kábé lehetetlen, de ha másoknak sikerült, miért pont az Index maradna ki a buliból, gondoltuk, így pár alapvető szabályt lefektetve elkezdtük nyomasztani a szerkesztőség sorozatfüggő tagjait, hogy küldjék el az évtized legjobb 30, de minimum 20 sorozatát. Minden játszott, amit a) 2010. január 1. után mutattak be, b) a pályafutását nem 2010 elő félévében fejezte be. Így kerülhetett fel a listára a Breaking Bad (2008-2013), a The Office amerikai kiadása (2005-2013) és még pár az előző évtizedtől örökölt széria. A pontozás egyszerű volt: minden említés egy pont, súlyozás nincs.
A végeredményt látva az derült ki, amit sejtettünk előre: az időben hozzánk közelebbi sorozatok felülreprezentáltak, különösen az élmezőnyben. A streaming vs. hagyományos tévézés kérdésben a szerkesztőség nagyjából halad a korral, az első harmincban 16 streamingtartalom szerepel. A legrosszabbul a hagyományos network tévék jártak, mindössze négy ilyen sorozat került be a 30-ba, három sitcom és egy animáció, drámájuk viszont egy sem. Az HBO-t a fogyasztási szokásaink alapján a streamingcégek közé soroltuk (HBO GO), ők az első tízbe hat, a teljes listára 9 sorozatot delegáltak, így a kábeltévék között az AMC nyert a maga három sorozatával – és a The Walking Dead még csak be sem került be az első harmincba. A Netflix hat sorozattal szerepel, a legjobbra a Narcost taksáltuk.
A holtversenyek listája ez, az első helyhez 11 szavazat kellett, de utána minden pozícióban holtverseny alakult ki, így effektíve a "legjobb 30" az csak 8 helyezést jelent. Mivel 3, 2, és 1 szavazat is nagyon sok jutott más sorozatoknak, ha a teljes listát használjuk, még mindig csak 11 helyezésnél tartanánk, így nem bonyolítottuk túl a dolgot.
Itt az első tíz, a többi a cikk végén:
11 pont (HBO, 2019)
A lendület, a remek színészek, a történet bicskanyitogató fordulatai, az okosan egymásba fonódó szálak bőven elegendőek ahhoz, hogy öt részen át követni akarjuk a Csernobilt. A kor viszonyairól tucatnyi összehúzott szemű tábornoknál többet mond a szerencsétlenkedés a megbízható és a nem megbízható sugárzásmérő körül. Előbbit ugyanis bezárva tartották egy páncélszekrényben, olyan ritkán vették elő. Utóbbi meg jó volt mindennapos használatra, elvégre kicsire úgysem adunk. A Csernobil sok mindenben emlékeztet a nagyszerű X polgártársra, amely a szovjet sorozatgyilkos, Andrej Csikatilo utáni nyomozás történetét dolgozta fel. Itt is akad néhány önfeláldozó, okos ember, akik hiába szólnak, hiába teszik a dolgukat. Mert valami nagyobb erő, a már rogyadozó kommunista rendszer nem hagyja, hogy a józan ész diktáljon. És ennek még csak nem is Gorbacsov az oka, akivel teljesen megengedő a sorozat, hanem a rendszer maga, az évtizedes beidegződések. Csak amíg Csikatilo esetében ez több mint ötven áldozatot, addig Csernobilnál tíz- vagy százezreket jelentett. Nekik állít gyomorba vágó emléket ez a sorozat. (Matalin Dóra)
10 pont (HBO, 2014-2019)
(Kivétel nélkül minden kolléga jelezte, hogy szavazata a Matthew McConaughey és Woody Harrelson főszereplésével készült első évadra érvényes csak.)
A Törvény nevében olyan, mintha egy filmet látnánk. Nincs semmi olyasmi benne, ami arra utalna, hogy tévés projektről van szó, az a határvonal, ami a tévét a filmtől eleinte markánsan, majd egyre halványabban elválasztotta, a kábelsorozatok esetében mára eltűnt. Iszonyú hangulatos, valós, szinte tapinthatóan feszült sorozat, a két főszereplő beszélgetései (az azokban szépen elhintett apró pluszinformációkkal együtt) nagyon jól sikerültek, jó az alapsztori is, és a karakterek kidolgozottságával sincs baj, de a két főszereplő színész nélkül mindez csak egy átlag feletti sorozatra lenne elég, nem egy kiválóra. Matthew McConaughey és Woody Harrelson kettőse olyan minőségű munkát tesz le az asztalra, amilyet mostanában csak nagyon kevésszer látunk. A két karakter kapcsolata, az, hogy mi a harag történt velük a nyomozás alatt, és hogyan jutottak el oda, ahol 2012-ben tartanak, fontosabb, mint hogy ki lesz a gyilkos, és miért pont egy szarvasagancsot húzott a szerencsétlen áldozat fejébe. (sixx)
10 pont (HBO, 2014-2019)
Az igazi nörd/geek-komédia annyira anti-polkorrekt és néha olyan tuskó tud lenni, hogy az HBO-n kívül nem is nagyon lehet elképzelni másik adón. Egy techstartup története, és miközben bemutatja, milyen akadályok tornyosulnak egy ilyen cég előtt, beszól mindenkinek a Google-től Elon Muskon át az Apple-kultuszig. A főhős egy Google-t nyíltan parodizáló gigacégnél dolgozik, szabadidejében pedig egy szoftverinkubátorban fejleszti a saját projektjét, ami egyszer csak beüt. Mert valami olyat tud, amit más nem. És az addig láthatatlan nörd hirtelen mindenkinek nagyon fontos lesz, milliomos befektetők igyekeznek a kedvébe férkőzni, ő meg szegény csak áll középen, és pánikrohamot kap, majd összehányja magát. Nagyon-nagyon vicces és meredek sorozat, az a Mike Judge az alkotója, akinek a Beavis and Butt-Head című állatságot, a Hivatali patkányokat, és a lassan dokumentumfilmnek is minősíthető Idiocracyt (Hülyék paradicsoma) köszönhetjük. (sixx)
9 pont (HBO, 2019)
A Watchmen pont az a sorozat, amire a 21. századnak és az HBO-nak szüksége van. A képregény és a film is a szuperhősködés morális kérdéseit feszegette. A műfaj sötét oldalát, a politikát, az erkölcstelenséget dolgozta fel úgy, hogy az reflektáljon az adott kor történéseire. Elképesztően bátor húzás az HBO-tól, hogy 2019-ben bevállalnak egy ennyire durván áthallásos sorozatot. Ebben a világban az elnök egy közismerten liberális színész (kb. Donald Trump baloldali ellentéte), a fegyvertartási jogokat brutálisan szigorították, a feketék jogaira maximálisan odafigyelnek, és az indokolatlan gyilkosságok áldozatai már maguk a rendőrök, nem pedig fordítva. Csupa olyan aktuális téma, amit a Watchmen nem csak bedob a sztoriba, hanem az egész sztorit ezek köré építi. Lindelof nagyon jól ráérzett arra, hogy Moore világának az erejét a társadalomkritika adja, amelyben a hősök ugyanannyira gyarlók, mint az emberek, és a jelenlétük a feje tetejére állította a történelmet. A Watchmen sokkal inkább egy fikciós szociodráma, mint szuperhősös sorozat, amit az HBO bátran odatehet a Westworld vagy a Trónok harca mellé, de ha úgy tetszik még egy polccal feljebb is sorolhatjuk, a Drót vagy a Maffiózók társaságába. (Sajó)
9 (HBO, 2011-2019)
A Trónok harca, mint a sorozatok 99 százaléka, hosszú fejlesztési folyamatot követően érte el azt a formáját, amit mi is megismerhettünk. Az HBO először 2006-ban találkozott az ötlettel, amikor D. B. Weiss és David Benioff, a sorozat alkotói Martin engedélyével prezentálták a sztorit nekik. 2007 januárjában kaptak zöld utat, a pilot forgatókönyvének második vázlatát 2008 nyarán szállították le, és 2009 elején forgattak belőle pilotot, azaz három évvel azután, hogy egyáltalán felmerült a sorozat terve. Az első pilot úgy tízmillió dollárba került (többek között a díszletek megépítése miatt), és nem volt élő ember, aki látta és azt mondta volna, hogy jó. A 90 százalékát újra kellett forgatni, leginkább azért, mert zavaros volt, unalmas és lassú. Az HBO azonban bízott benne, és megszületett az a sorozat, ami niche jellege (fantasy, sárkány, zombik, mittudomén) ellenére olyan nézettséget hozott, amihez hasonlót ez a műfaj a tévében még nem produkált. Az alkotók remek regény-alapanyagból forgattak formabontó, meredek, véres, megdöbbentő, a szabályokat semmilyen szinten nem követő szériát, amit a marketingesek és a szájhagyomány a csúcsra juttatott, és az utolsó két évadtól eltekintve teljes joggal ott is tartott. (sixx)
8 pont (Netflix, 2015 -)
Merész vállalkozás volt a Netflixtől az újkori Escobar-őrületet beindító Narcos bevállalása, hiszen a sorozat spanyolul játszódik, javarészt dél- és latin-amerikai színészekkel, a legismertebb név pedig Pedro Pascalé, akire 2015-ben még nem lehetett franchise-t építeni. A sorozat első két évada az Escobar-legendát dolgozza fel, javarészt eredeti helyszíneken, de legalábbis dél-amerikai városokban leforgatva, ami laikus szemnek nagyon sokat hozzátesz a hangulathoz. A főszerepet játszó Wagner Moura elementáris erővel alakítja a Robin Hood-szerepben előszeretettel tetszelgő Escobart, pedig egy szót sem tudott spanyolul a forgatás előtt, hiszen brazil származású. A történet nem szerecsenmosdatás, nem igyekszik másnak beállítani ezt a kegyetlen gyilkost, mint ami, és nagyon óvatosan egyensúlyoz azon a határon, amin átbillenve esetleg szimpátiát érezhetnék iránta. A harmadik kanyar a Cali kartell, a 4. és februárban érkező 5. a mexikói drogkereskedők berkeiben játszódik. (sixx)
8 pont (Channel4/Netflix, 2011 - )
A Black Mirror című antológiasorozat legeslegelső részében még arra kényszerítették az angol miniszterelnököt, hogy közösüljön élő adásban egy disznóval, a negyedikben viszont Charlie Brooker sci-fi sorozata - ami általában pont annyira játszódik a jövőben, hogy még felismerhető, de már rémisztő legyen - olyan, mint egy hatalmas mutatóujj, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy mit fogunk elcseszni mi, mint társadalom, ha hagyjuk magunkat alávetni a különböző technológiai fejlődéseknek. A minősége sokszor ingadozó, de szerencsére az antológia miatt ez bőven belefér, hiszen ha egy rész nem tetszik, akkor nézhetjük a következőt, nincsen az wpizódok között összefüggés. Ami viszont probléma, hogy az ötödik évadra a valóság sok téren beérte a fikciós művalóságot, és a Black Mirror felett lassan eljárt az idő: egy tetszőleges újság techrovatát olvasva keményebb riogatást kapunk, mint a legtöbb epizódból.
7 pont (HBO, 2016 -)
Az újabb Trónok harcának szánják a hetvenes évek egyik emlékezetes sci-fijén alapuló sorozatot, amiben egy emberszabású robotokkal benépesített vidámparkban egyre furcsább dolgok történnek a műemberekkel. Anthony Hopkins, Evan Rachel Wood, Thandie Newton, Ed Harris, Jimmi Simpson és Jeffrey Wright nagyon jó benne. Van egy cég, ami milliomosoknak kínál alternatív szórakozási lehetőséget egy androidokkal benépesített parkban, ahol vadnyugati környezetben lehet hepajkodni, ha úgy tetszik, rabolni, gyilkolni, nőkkel vagy férfiakkal erőszakoskodni mindenféle következmény nélkül. Az androidok mindezt úgy élik meg, mint a nagybetűs életet, fogalmuk sincs arról, hogy a reggeli ébredés minden reggel pont ugyanolyan, hetek, hónapok, akár évek óta, a nekik előre megírt történetszálban a változást csak a jövevények (az embereket hívják így az androidok) cselekedetei jelentik, és azok sem túl változatosak: ha egyiküknek az van megírva a programban, hogy vagy megmentik egy rablóbandától, vagy nem, akkor romantikus csókolózás vagy brutális erőszak lesz az utolsó dolog az esti reboot előtt. És másnap minden kezdődik előröl. (sixx)
7 pont (Netflix, 2016 - )
A Stranger Things főként egy főhajtás a nyolcvanas évek gyerekfilmjei, a Spielberg-istálló munkái és Stephen King regényei előtt. Képzeljük el az összes filmet, sorozatot, játékot, és mindenféle popkultúrát, amit 6 és 16 éves korunk között fogyaszthattunk: ezt gyúrja össze nyolc részbe a Duffer testvérek sorozata. Ez az egyik fele a sorozatnak, a másik egy izgalmas thriller egy eltűnt gyerekről és egy kisváros titkairól, a harmadik pedig egy gimis dráma, ami egyértelműen a leggyengébb rész az egészből. A sorozat első évada néha olyan, mintha belépnénk egy skanzenbe, amit az E.T. alapján építettek. Iszonyatosan hangsúlyosak az arra a korra jellemző kellékek (a hatalmas walkie-talkie-k például), a kamera olyan örömmel veszi ezeket a tárgyakat, mintha valami fétisvideót néznénk. A zenére ugyanez igaz (a The Clashtől a Should I Stay Or Should I Go nagyon hangsúlyos), a főcímért a texasi S U R V I V E nevű banda tagjai felelősek, és ha becsukott szemmel hallgatjuk, olyan, mint John Carpenter-horror aláfestő zenéjének modern feldolgozása. (Klág)
7 pont (Netflix, 2017 - )
Sorozatgyilkosos témában láthattunk már egy rakás sorozatot és filmet más-más megközelítésben, a Mindhunter viszont valahogy kilóg ebből a sorból. David Fincher netflixes sorozata sokszor az első True Detective-évad hangulatát hozza vissza, de nemcsak azért, mert itt is egy nyomozópáros van a főszerepben, hanem az atmoszféra miatt is ilyen utánérzése lesz az embernek. Mégsem teljesen ugyanazt kapjuk, mint a True Detective-től, itt nincsenek véres, csonkolt holttestek premier plánban, nincsenek autós üldözések, ahogy akciójelenetek sem, fegyvert is alig sütnek el az egész évadban. Ezek helyett van rengeteg, végtelenül nyomasztó beszélgetés: ügynökök beszélgetnek pszichopata sorozatgyilkosokról az őrsön, lepukkant bárokban, olcsó útszéli vendéglőkben steakek fölött, bérelt autókban, repülőutak alatt, miközben folyamatosan kavarog a cigifüst. A sorozat erejét ezek a beszélgetések, valamint a sorozatgyilkosokkal rögzített interjúk adják, melyek akármilyen sötétek, kitalálni sem kellett őket, ugyanis a Mindhunter megtörtént esetekkel dolgozik, azokban a hetvenes években, amikor a profilozás és a kriminálpszichológia még gyerekcipőben járt. (Lovas)
És akkor a lista 11-től 30-ig:
Ne maradjon le semmiről!