Amikor 2018 nyarán az HBO bemutatta a kőgazdag médiamogulokról szóló, Utódlás című sorozatát, az első (egyébként leggyengébb) részt követően ezt írtam róla:

Én ezeket tiszta szívemből gyűlölöm. A kicsinyes, egymás szemébe hazudó, hataloméhes milliárdosokat. A kisembert szarba sem néző rohadékokat. Márpedig a Succession azaz Utódlás című HBO-sorozat róluk szól, én meg rajtuk keresztül megtaláltam azt a sorozatot, amit úgy gyűlölök nézni, hogy alig várom a folytatását. A Murdoch-családról lazán mintázott történet olyan, mintha a Lear királyt az Arrested Developmenttel kevernénk össze, és az egészet az egy százalék egy százalékának világába tennénk (ez a világ lakosságának az a nagyon vékony rétege, aminek annyi pénze van, hogy effektíve nem tudja hová tenni).

A történet alapfelállása az, hogy van ez a család, Roy-ék, akik egy hosszú éveken át így-úgy, de főleg mások véréből és verejtékéből összegründolt médiabirodalmat irányítanak tévékkel, lapokkal, online kiadványokkal, filmstúdióval és vidámparkokkal egyetemben. A család feje az idősödő és egyre jobban elhülyülő Logan Roy (Brian Cox), aki kilátásba helyezi, hogy visszavonul a biznisztől, hiszen lassan a budi helyet a szekrénybe vizel hajnalonta, és a milliárdokat érő birodalmat csak nem kéne tönkretenni. Egy szélütés után aztán ez a kilátásba helyezés hirtelen a legfontosabb dologgá válik, és megindul a marakodás a koncért olyan örökösökkel és magukat potenciálisan annak tartó, a tűzközelbe kerüléshez szó szerint mindenre képes talpnyalókkal, akiket óriási élvezet lehetett kitalálni és megírni is.

Az nyilvánvaló, hogy az erkölcstelen gazember, a korrupt, másokon bármikor átgázoló antihős sokkal érdekesebb, mint Superman, vagy Teréz anya. A rohadékokon keresztül a néző olyan dolgokat is kiélhet következmények nélkül, melyek, ha a valós életében manifesztálódnának, az minimum 3-5 évet jelentene a Csillagban. Persze, hogy eljátszottunk már a bankrablás gondolatával, ahogy azzal is, milyen lehetne megruházni azt a pöcsfejet a kettő per hatból, aki hajnal négykor hallgat Limp Bizkitet, és a Breaking Bad nézése közben egyre többször igyekeztünk valahogy megindokolni Mr. White tetteit, a családjáért teszi, hajtogattuk, miközben dehogyis azért főzött metamfetamint (legalábbis az első két évad után nem), hanem mert a hatalom megrészegítette. Az Utódlásban egy karakter, Greg kuzin van, aki ártatlanul kezdi a kalandot, de a második évad végére őt is bedarálja a gépezet, az, amiben a családtagok és médiabirodalom vezető meg sem próbálják komolyan eladni nekünk, hogy nem csak önös érdekek vezetnék lépteiket.

Van itt minden, mint a búcsúban. Kendall (Jeremy Strong) egy válásból és kokainfüggőségből igyekszik kifelé, és magát ugyan nagyon is alkalmasnak látja a cégvezetésre, de tök alkalmatlan rá. Ott van a legkisebb gyerek, a kissé terhelt Roman (Kieran Culkin), a semmirekellő, beképzelt pöcs, vagy az egyetlen lány, Shiv (Sarah Snook), aki politikusnak készül, önző, manipulatív és hataloméhes, esetleg Connor (Alan Ruck), a legidősebb, de messze legsunyibb, legidiótább rokon, a passzív-agresszív viselkedés két lábon járó szobra, aki dollármilliárdosként sem képes egy Palácsik Tímeát beújítani magának, és effektíve egy kurvát fizet meg, hogy vele éljen az arizonai sivatag közepén. Nekik legalább az az enyhítő körülményük megvan, hogy rokonok, és a családi vagyon egyben tartása égisze alatt igyekeznek elvágni egymás és az apjuk torkát, de az egyik legjobban eltalált karakternek ez sincs meg: Tom (Matthew Macfayden), a családba úgy került be, hogy Shiv faszija, a cégben felsővezetőként dolgozik a vidámpark-részlegen, és ő az a törtető, talpnyaló, takonygerincű opportunista gyökér, akit a zseniális alakításnak köszönhetően a legjobban lehet gyűlölni.

Az első évad első pár epizódja kicsit gyengébb, mint a többi, de az évad végére kisimul, az évadzárója pedig remek, simán az egyik legjobb rész (Emmy-díjat ért Jesse Armstrong írónak), ami azért nagy szó, mert a Drót negyedik etapja óta nem találkoztam olyan tévés évaddal, ami tökéletes lett volna, márpedig a szélütésből felépülő Logan harca a cége megtartásáért minden percében egyetemi tananyag kellene, hogy legyen. Az Utódlás második évada emelte ki a sorozatot abból az irtózatos zajból, amit a évente bemutatott kb. 600 fikciós sorozat jelent, és amiből kihallani az igazán jó hangokat szinte lehetetlen. Ráadásul az Utódlás alkotói a történetmesélési technikát illetően semmi olyasmit nem vetnek be, amit lehetne promótálni, nincsenek flashforwardok és több idősík, a cselekmény hullámzó tempóban halad előre, de lineárisan, ami persze lehetne unalmas is, de nem az, mert Jesse Armstrong, az Utódlás alkotója a The Thick of It című sorozat 15 része, majd az abból készült In the Loop című film írójaként a zseniális Armando Iannucci mellett tanulta ki a szakmát, és azt, hogy minden a karaktereken múlik.

Armstrong nyelvezete elképesztően hatásos. Nem olyan pörgős és (néhol) demagóg, mint Aaron Sorkiné az Elnök embereiben, nem annyira a végletekig kimunkált és lekutatott mint David Simoné a Drótban, és hiányzik belőle az a trágár elegancia is, ami Shakespeare-i magasságokba emelte a kurvaanyázást a Deadwoodban. Ő a nyersségre és a szókimondásra épít, arra, hogy ezek a karakterek bárkinek és bármikor kimondanak bármit, amire gondolnak, és hozzá többet káromkodnak, mint egy maffiacsalád a hétvégi piknik alatt. Persze, írhatna ő nekem remek dialógot, ha nem tudom úgy előadni, mint a családfőt játszó Brian Cox, vagy a többiek, és akkor a mellékszereplőket nem is említettem, pedig Cherry Jones (24) vagy Holly Hunter (sok minden) megérdemelnék.

Kevés olyan sorozat van, amiben valahogy mindenre sikerült úgy odafigyelni, hogy összeálljon, mint sok kicsi legó. Nincs nagy sztár, akinek az egóját kellene simogatni képernyőidővel, mindenki annyit szerepel, amennyit muszáj neki. Nincs nagy költés, tízmilliós büdzsé, de nem lehet panasz a látványtervezésre, mert minden szereplő környezete jól elkülöníthető és a karakterre jellemző. A két évad arra is elég volt, hogy a karakterek csiszolgatásával szépen előjöjjenek azok a rétegek egy ember személyiségéből, melyek árnyalnak egy árulást vagy más megvilágításba helyeznek elsőre pozitívnak tűnő tetteket. Tudom, ez így rémesen homályos és semmitmondó, de higgye el a kedves olvasó, hogy ha most vág bele a két évadba (HBO GO-n elérhető mindkettő) és odafigyel az apróságokra is (melyek majd csak később akár egy évad elteltével lesznek fontosak), remek húbazdmeg-pillanatokat szerezhet magának.

Az Utódlás nem tipikusan az a sorozat, amiről másnap a műkörmössel beszélgetünk, és ez pont annyira igaz az USA-ra, mint Magyarországra. A kőgazdagokról szóló, sikeres sorozatok azok, melyekben a hangsúly a csillogáson van, és nem használnak benne olyan szakkifejezéseket, mint a sortolás vagy bankközi, referencia jellegű kínálati kamatláb. Tömegtermék, új Dallas soha nem lesz belőle, de nem is annak készült, hanem egy olyan görbe tükörnek, ami a felszínen a gazdagokról, az elérhetetlen státuszban levőkről szól, de ha ezt lehántjuk róla, akkor egy olyan családot kapunk, aminek tagjait pont azok a zsigeri ösztönök hajtják, mint az unokatestvérünket, akit a háta mögött csak Genyó Lala (a kisebbik) néven emlegetünk az összcsaládi karácsonyi vacsorán.