A Survivor nem az első realityműsor a tévétörténelemben. Az 1973-as, An American Family című, 12 részes dokumentumfilmet tartják annak, ami eredetileg a Loud család mindennapjait követte volna végig egy nyáron át, de a végén egy házasság és egy család széthullását mutatta be. Az amerikai köztévén bemutatott filmsorozat eléggé kiakasztotta a nézőket, többek között azzal, hogy Loudék legidősebb fia volt az első nyíltan meleg karakter, akit láthattak, illetve a klasszikus családmodell és értékek széthullásának szenvtelen ábrázolásával. Nem csoda, hogy az amerikai tévében 1992-ig senkinek eszébe sem jutott hasonló műsort forgatni.
A Survivor nem is az első olyan reality, amiben átlagembereket zártak össze számukra idegen környezetben, hogy ott boldoguljanak (az az 1992-es The Real World volt az MTV-n, bizonyos értelemben pedig egy 1973-as szociológiai kísérlet, a The Raft), sőt, nem is az első hajótörés/Legyek Ura-szimulátor, mert az a svéd Expedition Robinson volt, ami egyébként a mai napig létezik – a skandináv országok ilyen néven forgatnak Survivort. Viszont a Survivor volt az első olyan reality, ami húsz évvel ezelőtt, egészen pontosan 2000. augusztus 23-án 51 millió amerikait ültetett le az első évad fináléja elé, és ha kis túlzással is, de a gyanútlan magyar nézőkre szabadította Győzikét.
Azzal ugyanis, hogy az amerikai televíziózásban holtidőnek számító nyári időszakban olyan nézettséget produkáltak, amihez foghatót legközelebb csak a Jóbarátok fináléja tudott 2004-ben (azóta meg semmi, ami nem amerikaifutball-közvetítés) egycsapásra legitimizáltak egy teljes műfajt, ami azóta a televíziózás egyik alapkövének számít: egy 2015-ös, remek grafika szerint csak az angolszász tévés piacokon 300 műsor köszönheti a létét a Survivornak.
A Survivor a felszínen elég egyszerű koncepciónak tűnhet. 16-20 átlagember 2-4 törzsre osztva praktikus szempontokból lakatlannak hívott szigeteken igyekszik túlélni, éppúgy a természetet, mint egymást. Ez annyit tesz, hogy kaját minimálisat kapnak, háromnaponta tartanak egy sorversenyt, majd egy törzsi tanácsot, és a vesztes csapatból valakit hazaküldenek. Nem a nézők, a társak. Amikor már csak 10-12 játékos maradt, egyesülnek, és az addigi csapatjáték egyénibe megy át, hiszen aki megnyeri az aktuális sorversenyt, védett lesz és nem lehet kiszavazni, a többiek meg elkezdik hátba döfködni egymást. Akit ebben a szakaszban vet ki magából a köz, már nem hazakullog, hanem leül a zsűribe, hiszen a kaland legvégén, a 39. napon, azok döntik el, hogy a 2-3 finalistából ki kapja az egymillió dollárt, akiket a döntőbe jutottak szavaztak ki. Egyszerű játék, mi?
Elképesztően izgalmas, több rétegű játék ez, aminek csak egy része a kínlódás és a fizikális megterhelés, sokkal fontosabb a szellemi, lelki, fejben eldőlő aspektus, azaz mennyire bírod idegekkel és aggyal a szopórollert. Nem az számít, hogy valaki kellemes külsővel rendelkezik-e, vagy nagy-e a tárgyi tudása, esetleg szerencsés-e, hanem az, hogy ravaszsággal, türelemmel, behízelgéssel, tulajdonképpen mindegy, hogyan, senki ne tőle akarjon megszabadulni. A műsor eddigi nyertesei között szinte egy olyan sincs, aki csak a fizikális erejére és állóképességére támaszkodott, és nagyon ritkán nyernek alfahímek.
A játék fejlődésével alakultak a műsorban alkalmazott stratégiák is. Az első évadban csak a későbbi nyertes Richard Hatch ismerte azt fel, hogy a döntőbe jutáshoz az kell, hogy játékostársai ne tekintsék valós ellenfélnek, de legyen annyira hasznos a tábor körüli mindennapi teendőket illetően, hogy ne szavazzák ki. Azok a szereplők szoktak nyerni, akik hamar kiépítik új kapcsolataikat, akik szövetségeket kötnek és azokat úgy tudták felrúgni/elárulni, hogy a kiszavazottak ne rájuk haragudjanak.
A műsor azért tudott a mai napig sikeres maradni, mert rólunk, az átlagemberekről szól, akik a saját, egyébként elérhető álmaikat látják viszont a képernyőn: azt, hogy kisemberből hősök lesznek, de nem latexruhában és maszkkal a fejükön, hanem egy szál gatyában egy tengerparton, ahol rávették a kissé elhízott, a születésnapján egy szál pöcsben császkáló marketingvezetőt, hogy szavazza ki a kamionsofőr csajt, mert veszélyes. Ez az a műsor, ahol az akaraterő és a kitartás mindig le fogja gyűrni a nyers erőt, és ahol a társadalmi különbségek semmit nem jelentenek a végső győzelem szempontjából.
A szereplőket persze nagyon gondosan válogatják össze, megvannak azok az alaptípusok, amelyek nélkül egy ilyen műsor nem működik (az alfahím, az okos pasi, a kedves pasi, az ostoba faszi, a zárkózott-de-majd-lassan-kinyíló pasi, a bögyös bige, a szőkenő, az idősebb nő, az okos nő, a meleg stb.), és bizonyos tekintetben konzekvensen tartják is magukat ahhoz, hogy ismeretlen átlagembereket hoznak elő, és megmutatják, milyen átalakuláson mennek át a (jó esetben) 39 napos szívás alatt, és mire képesek azért, hogy nyerjenek egymillió dollárt. Szinte bármilyen korcsoport, társadalmi réteg vagy rassz tud azonosulni valakivel, a feladatok, a túlélés pedig látszólag nem annyira nehéz, hogy a képernyő előtt ne azt gondolja valaki, hogy ő is képes lenne minderre.
A most indult negyvenedik évadra (évente kettő van, egy tavasszal, egy ősszel) jutott el odáig a franchise, hogy volt értelme egy olyan all-star kiadást összehozni, amiben csak nyertesek szerepelnek. Eddig 590-en vettek részt a műsorban, közülük 103-an szerepeltek többször is, sőt, egyikük, Rob Mariano, a mostani 40. évaddal együtt ötször is játszott már. Többszörös nyertes viszont csak egy van, Sandra Diaz-Twine, aki eddig már kétszer is megnyerte az egymillió dolláros főnyereményt. Nos, az idei évadban ő is szerepel, és akár ő is elviheti az immáron kétmillió dolláros, reality műsorban soha nem látott nagyságú főnyereményt, de hogy elképesztően nehéz dolga lesz, az biztos, hiszen minden ellenfele mestere ennek a játéknak. Gondoljunk csak bele, milyen lenne egy olyan sakkvilágbajnokság, amin csak előző világbajnokok vehetnek részt.
Mindenki ismer minden trükköt. Minden aljas húzást. Mindenki tudja, mit nem szabad, mik azok a jelek, amik rövid úton oda vezetnek, hogy utazhatsz haza. Mindenkit árultak már el, és mindenki árult el mindenkit. A húsz játékosból majdnem mindenkinek van valamiféle kapcsolata legalább egy másikkal, vagy játszottak együtt, vagy szerepeltek más realityben közösen, és akkor még nem is beszéltünk az Amber Brkich - Rob Mariano házaspárról. Amber a 2001-es ausztrál évadban szerepelt először a műsorban, Rob a 2002-es negyedikben. Egyikük sem nyert az első körben. 2004-ben találkoztak a Survivor: All Star évadban, egymásba szerettek, és ők voltak a döntősök. Mariano élő adásban, az eredményhirdetés előtt kérte meg Amber kezét. Az egymilliót Amber nyerte. Rob 2010-ben és 2011-ben is szerepelt a Survivorban, utóbbi évadot meg is nyerte. Sokak szerint ő a legtökéletesebb Survivor-játékos.
Ilyen környezetben nyerni óriási dolog. Aki még soha nem látott Survivor-évadot, annak is érdemes megnézni, mert a zsigeri ösztönös játékosoktól (Natalie, Amber, Jeremy, Tony) a minden lépésüket előre megtervezőkön át (Yul, Nick, Parvati) a social game-ben, azaz a manipulációban verhetetlenekig (Rob, Sandra, Parvati, Tyson) minden van benne. Itthon nem adja egy tévé sem, de az interneten elérhető az évad, amiből egyelőre egy duplarész ment le múlt héten.
Az RTL Klub 2003-ban és 2004-ben vágott bele a Survivorba először: az első évadot 1,6 millió néző követte és 33 százalékos közönségaránya volt, a másodiknak viszont már csak 1,12 millió nézője akadt, és 26 százalékos közönségarányával bukott műsornak számított. 13 évvel ezelőtt a nézettségi versenyben a Legyen ön is milliomos 2,45 millió nézővel állt az első helyen. A mi első verziónkban a döntőben nem a kiesett játékosok szavazták meg a győztest, hanem a közönség, ami tulajdonképpen kinyírta az egész formátumot, hiszen a játékosok nem csak egymásnak, hanem a közönségnek is játszottak. A 2017-es verzióban ezt már átugrotta az RTL, a pénzt a játékosok szavazták meg a nyerteseknek, és a műsor már sokkal inkább hasonlított az amerikai verzióra, mint az első kettő, bár a naponta jelentkező formátum miatt sokkal kevésbé volt feszes, vagy éppen izgalmas. Bővebben erre>>>