Elég sokat elmond, hogy a spanyol A platform alapötlete, kivitelezése, sőt, az egész film nagyjából 5-10 különböző helyről ismerős lehet, de még ez sem csorbítja nagyon a mondanivalóját, hogy ha szegény vagy, akkor megszívtad. Nem ez az első film mostanában, ami a szegények szemszögéből megy neki a gazdagoknak, ott volt a Tőrbe ejtve, vagy a többszörös Oscar-díjas Élősködők is, de a Netflix miatt tuti, hogy Galder Gaztelu-Urrutia filmje lesz az, ami a legtöbb emberhez eljut. Ha nem kapcsolják ki a felénél a brutalitás miatt.

A platform alapötlete a következő: létezik valahol a világon egy börtön, amit nem széltében, hanem mélységben, a föld közepe felé építettek. Minden egyes étkezésnél elindul a nulladik szintről egy pompásan megrakott asztal, tele csodálatosabbnál csodálatosabb fogásokkal. Az asztal meghatározott ideig marad minden egyes cella szintjén, olyankor a cella két lakója szabadon lakmározhat, de nem tehet el semmit magának. Egy bizonyos idő után a lebegő asztal elindul lefelé. Azt senki sem tudja, hogy pontosan milyen mély a Gödörnek becézett börtön, csak legendák léteznek. A legendák pedig úgy alakulnak ki, hogy a rabok havonta egy újabb szintre kerülnek, bár hogy pontosan mi alapján hova, azt senki sem tudja. És nem is számítana, hogy ha az asztalt nem rabolnák le teljesen a felsőbb szintek, hogy az alsó fertálynak ne jusson semmi. Ebben a világban ébred fel egy nap a film főszereplője, Goreng (Ivan Massagué) is, kezében egy Don Quijote-kötettel.

A platform eredetileg színdarabnak készült, és ez érződik is rajta, a cselekmény nagy része ugyanabban a térben játszódik, főleg két, egy szinten ragadt ember között. A világa steril beton, a vizesblokk praktikus, a lebegő asztalnak szánt lyuk egy centit sem nagyobb annál, mint kellene neki. Elsőre a Kocka című, mára már kultikussá vált sci-fire emlékeztet, színes panelek helyett látszóbetonnal, csak amíg abban a filmben menekülni kellett, addig itt azonnal be kell ismerni, hogy képtelenség. A Gödörbe bűnhődni járnak az emberek, letölteni az idejüket (egy gyilkosságért is csak 1-2 év jár), és feltehetőleg mehetnek a dolgukra. Már ha megérik azt, mert ahova már csak üres tányérok jutnak el, ott csak a cellatárs lehet a két lábon járó éléskamra. A Gödörben valami miatt a munkavédelmi szabályzatot eléggé lazán kezelik, minden rab behozhat magának egy, neki kedves tárgyat. Ezért van Gorengnél a Cervantes-kötet. És ezért van cellatársánál egy vágás közben magát élező konyhakés. És itt jön be az 1991-es Delicatessen világa is.

Az egyébként reklámosként dolgozó, elsőfilmes Galder Gaztelu-Urrutia interjúkban szívesen elmondja, hogy rendezőként milyen alkotások hatottak rá, a Kocka és a Delicatessen mellett gyakran emlegeti Denis Villeneuve (Szárnyas fejvadász 2049) egyik rövidfilmjét, a Next Floort, amiben egy burzsoá bagázs addig zabálja magát tele egy asztalnál, hogy folyamatosan, szintről szintre zuhannak lefelé egy épületben, de a dorbézolással egy percig sem állnak meg. (A rövidfilmet itt lehet megnézni.) Amikben ez a film különbözik a többitől, az az, hogy elmondhatatlanul mérges: mérges a rendszerre, mérges azokra, akik feljebb vannak, de azokra is, akik lejjebb. Sőt, azokra is mérges, akik egy helyben akarnak maradni, de azokra is, akik feljebb akarnak jutni. Mérges azokra, akik változást akarnak, és azokra is, akik azt szeretnék, hogy minden maradjon ugyanúgy. És leginkább: mérges azokra, akik képesek lennének másokon áttaposni azért, hogy vélt jussukat megkapják. A Gödör működésének iróniája, hogy a naponta leeresztett étel mennyisége pont elég lenne ahhoz, hogy mindenki elég élelmet kapjon. De ehhez be kellene osztani.

Ahogy a film cselekményét is be kell, hiszen tényleg abból áll szinte végig másfél órán keresztül, hogy emberek morfondíroznak a helyzetükön. Gaztelu-Urrutia elmondta, hogy nem egyértelműen a színdarabhoz készült szövegkönyvet dolgozták fel, hiszen egy filmnek mozgalmasabbnak, akciódúsabbnak kell lennie, ezért a rendező és az eredeti szöveget író David Desola két évig kotlottak a forgatókönyvön, hogy az mozgalmasabb legyen. Nem lett különösebben az, de a több éves munka során kifinomultabb sem, dühös álláspontját az emberevő világról az első negyedében világossá teszi, aztán azt dagasztja addig, amíg minket is úgy kilapít, mintha a megrakott asztal landolt volna rajtunk.  A rendező egyértelműen a kapitalizmusnak akart bemosni, de nem akart egyértelmű álláspontot kialakítani azzal kapcsolatban, hogy mégis kit hibáztat azért, hogy ez ilyen igazságtalanul működik. A nézőket egy picit biztosan, mert különben elintézte volna egy rövidfilmben a történetét.

Az első bekezdésben említett két filmben, a Tőrbe ejtvében és a Parazitákban az is nagyszerű többek között, hogy mindkettő valami másnak álcázza magát, mint ami. Rian Johnson filmje egy tisztelgés Agatha Christie előtt, amiben a gonosz gazdagoknak a végére jól bemosnak egyet, az Élősködők pedig olyan, mintha egy Ocean’s Eleven-szerű rablófilmet néznénk, csak nem egy széfet rámolnak ki, hanem egy státuszt akarnak benne görcsösen megszerezni a főszereplők, vagy legalább úgy tenni, mintha megszerezték volna. A platform is ugyanezen a mezőn lépked, de semmi finomság nincsen benne, minden egyes mondata, gesztusa, képe, brutális mozzanata (ez a film azoknak való, akik bírják azt a látványt, hogy valaki egy rothadó emberi testből lakmározik) azt püföli a fejünkbe, hogy ha rossz neked, akkor nagyon rossz. Ha jó neked, akkor másoknak rossz. Ha mindenkinek rossz, az a legrosszabb. "El gondolkodtató!" – írnák rá Facebookon.

A platformot a Netflixen lehet megnézni.