Tegyük fel, hogy van egy közepesen jó alapanyag, azaz egy film és annak félresikerült folytatása, és vagy te, egy jó ötlet gazdája, és a feleséged, aki tudja, hogy lehet az ötletet tévére vinni úgy, hogy a tévé most zajló, sokadik (kreatív) aranykorából is kiemelkedjen.
És jókor vagy jó helyen, mert az egyik piaci szereplőnek nagyon kell valami, ami függővé teszi a nézőt, ami olyan élményt ad neki, amit nem kap meg másutt, legyen az hagyományos vagy kábeltévé, esetleg steramingszolgáltató, mert kifut az előző nagy kalandja, és pótolni kell, de hirtelen.
Nolan és felesége, Lisa Joy (aki egyben írótársa és a sorozat valódi showrunnerje) pedig fogták Michael Crichton disztópiáját, és Westworld címmel sorozatot forgattak az HBO-nak a jövő igazi stimulusok nélküli világából egy androidokkal benépesített westernskanzenbe menekülő emberről.
Legalábbis egészen sokáig azt hittük.
A jövőben járunk, amikor is a legmenőbb szórakozási forma az, hogy az ember elmegy egy olyan vidámparkba, ahol a személyzet androidokból áll, és a látogató azt csinál velük, ami akar. A vadnyugati skanzenben minden vágyadat kiélheted, ha nap közben a szomszédasszonyról fantáziálsz, akkor itt kapsz egy emberszabású androidot, és hajrá, ha meg a főnöködet fojtanád meg legszívesebben, akkor egy pisztolypárbajban vezetheted le a feszültséget és így tovább. Egy gigantikus szelep ez, nagyon gazdag és nagyon sok elfojtott vággyal/perverzióval bíró embereknek, akik a való világbeli problémák és stressz elől nem a konzol elé ülnek le pixelhalmokat agyonverni baseballütővel, hanem elmentek egy olyan vidámparkba, amiben az androidok a beléjük programozott, állandóan ismétlődő viselkedésmintákat követve „élték" az életüket, ki örömlányként, ki banditaként, ki meg csak simán járókelőként, akit mindig lelőnek, mielőtt azt mondhatná, hogy ne már. A robotoknak meg úgyis mindegy, az abúzusok után az agyukat törölték, a sebeket bevarrták, és mehettek vissza a balettba ugrálni. Egészen addig, míg két android (Dolores – Evan Rachel Wood és Maeve – Thandie Newton) öntudatra nem ébredt, emlékeket nem formált, és elkezdte megkérdőjelezni a szerepét a vérzivatarban.
Az első évad aztán sok minden másról is szólt, az öntudatra ébredésről, az útkeresésről, a teremtés veszélyeiről, a teremtmény lázadásáról mestere ellen és így tovább. A néhol a Mátrixból kikacsintó Coelhót is verő, ostoba, lakossági filozofálgatást ellenpontozta az epizódonként elköltött tízmillió dollárnak köszönhető, grandiózus látványvilág és remek szereplőgárda, meg az internetet felbolygató, lassan adagolt titkokkal és rejtélyekkel felturbózott történet. A második évadra magasra rakott lécet viszont csak sikerült leverni.
Pedig a látvány ugyanolyan szép volt, a szereplőgárda 99%-ban ugyanaz volt, és az első évad megválaszolta a legégetőbb kérdéseket, amiket az internet népe tudni akart. Az évad, pár elképesztő marhaságtól eltekintve, majdnem hozta az első színvonalát, és tovább vitte a szabad akarat kérdését, mármint, hogy van-e olyan az embernek és elérheti-e ezt a szintet a gép, dönthet-e az alapprogramja ellenére, és bánthatja-e hús-vér gazdáit. Kitekintettünk a való világba is, ellátogattunk egy újabb parkba, illetve egy villanás erejéig egy harmadikba is, de a történetbe belevitt triplacsavarok, a folyamatos találgatás, hogy akit/amit éppen beszélni látunk, az ember, android, esetleg egy szimuláció alkotóeleme, és főleg, hogy éppen melyik idősíkban vagyunk, lefárasztotta az embert.
Dolores fejbe lőtte Fordot az első évad zárórészében, és az öntudatra ébredt androidok egy része elkezdte levadászni a vendégeket, Charlotte Hale (Tessa Thompson) behívta a felmentő sereget, hogy ha lehet, intézzék már el a robotnépséget, és mentsék ki, akit lehet, míg ő kimenti a parkból azt az adathalmot, amiért az effektíve létezett, a valaha a parkban járt összes vendég tudatának mentett állományait. Mert, és most azért annyira nem kell meglepődni, a parkban James Delos tulaj (Peter Mullan) és veje, William (Jimmi Simpson/Ed Harris) a westernvilággal meg a többi parasztvakítással párhuzamosan egy sokkal ambiciózusabb projektet futtatott: az öröklétét. Ford és Arnold (akinek mintájára Bernardot alkották) megteremtette a technikai lehetőségét annak, hogy a tudatunk géptestben éljen tovább, olyan gépben, ami eszik, iszik, és tulajdonképpen pont olyan, mint mi, csak az agya helyén egy tojás alakú meghajtó van, amire fel lehet tölteni a narratívákat. A vendégek agyát a parkban tartózkodás alatt folyamatosan szkennelték, beolvasták, digitalizálták és mentették minden rezdülésüket. Hogy aztán robottestbe feltöltsék őket, és megnézzék, működik-e, ember lesz-e Pinokkióból és Pinokkinából.
A végére azért összeállt a kép, és egyértelművé vált, hogy az egyetlen irány a kifelé maradt, ami felvetett pár érdekes kérdést, pl. hogy boldogulnak majd kedvenc androidjaink (Dolores, Bernard, Charlotte Hale, azaz a tudat, ami éppen Charlotte testében van) a való világban; milyen tudatok lapulnak Dolores golyóiban, most akkor Maeve tényleg meghalt és főleg, mi a jóisten volt a finálé stáblista utáni jelenete???
Ha valaki azt hitte, ezekre a kérdésekre az első két epizód majd választ ad, az nagyot tévedett.
A Westworld harmadik évada úgy indul, mintha egy tök más sorozatot néznénk. A történetmesélés világosan követhető és nagyjából lineáris, pár flashbacken kívül úgy látszik, nem akarják megvezetni a nézőt. A parkon kívüli világ első blikkre mondjuk olyan, mint egy szimuláció, mintha még mindig odabent lennénk, a Delos cég bábszínházában, csak éppen a Futureworld szegmensben. 2058-ban vagyunk, egy olyan világban, amiben az emberiség önként és dalolva hajtja egy mindenható mesterséges intelligencia rabigájába a fejét, miközben az a kényszerképzete, hogy ura az eseményeknek. Aki megengedheti magának, az rácsatlakozik a stratégiai AI hálójára, és önjáró autóval viteti magát, aki meg nem, nos, az úgy tűnik, le van szarva.
A látványvilág elképesztő, a jelenetek megkomponálása, a látványtervezés, a jelmezek, stb. láthatóan hetek, hónapok gondos munkájának eredménye, és olyan, amilyennek egy sci-fi-nek 2020-ban lennie kell, bár én remélem, hogy 38 év múlva nem lesz ennyi csillogó, "magasfényű hófehér" felület a látóteremen belül, mert a tévé előtt is késztetést éreztem, hogy szurtos kézzel fogdossak össze mindent. Az első két évad főleg westernskanzenes díszletei után sokkoló a kontraszt, még úgy is, hogy röpke kirándulásokat azért már tettünk a valóságban.
A történetet most is a karakterek viszik előre és nem a cselekmény (nem az a lényeg, hogy mi, hanem az, hogyan történik és miért), de nekem hiányzott az angolul csak mindfucknak hívott szívatósdi - legalábbis az első részben.
A sztori két szálon indul el: az egyikben Dolores eltökélt szándéka, hogy bosszút álljon az emberiségen, és ha lehet, kinyírjon minket, a másikon meg van egy Caleb (Aaron Paul) nevű, heveny PTSD-ben szenvedő fazon, aki építkezésen dolgozik robotok között, és egy appon keresztül vállal olyan illegális melókat, mint kisebb rablás, meg gengsztereknek való sofőrködés. (Ezek a jelenetek akár a Mátrixban is szerepelhettek volna, a főhajtás nyilvánvaló.) Az első óra végén, egy stáblista utáni jelenetben aztán úgy tűnik, a véres események ellenére a park többi része működik, Maeve él, és éppen ellenállósdit játszik a II. világháborúban. (Vagy mégsem?)
Szóval van park továbbra is, egy mintegy mellékes jelenetből az is kiderül, hogy a 2. világháború mellett egy középkori királyos-lovagos-varázslós park is van (ezt a jelenetet nem lőném le, tessék megnézni), és amint a parkba igazoltan visszajutunk Bernard révén, máris elindul az a fajta a történetmesélés, amit az első húsz részben megszokhattunk, és ami minden egyes mondatot, félmosolyt, odavetett pillantást megkérdőjeleztet a nézővel. A külvilágban (ami egyre gyanúsabb, hogy csak egy Calebre szabott szimuláció és a valóság egyvelege) viszont maradunk a lineáris és nem túlbonyolított mesélésnél: Dolores összejön azzal a faszival, akinek az apja a való világban az embereket szolgáló/kontrolláló AI-t kódolta másodmagával (nehéz nem észrevenni a Ford és Arnold párhuzamot), de lebukik, és hogy, hogy nem, pont Caleb az, akivel összefut menekülés közben.
A kontraszt a második évad töményebb, cselekményközpontúbb részeivel összevetve nagy, és nyilvánvalóan nem a véletlen műve. Van rá egy fogadásom, hogy a hetedik részben (nyolcrészes az évad) majd minden a feje tetejére áll, és üvöltve fogjuk visszanézni az első két részt nyomok után kutatva, amiket időben észrevéve a Nagy Csavart előre lehetett volna látni, de egyelőre csak élvezem, hogy egy jól megírt, jól összerakott sorozatot nézhetek, és nem kell a redditen nyomkeresőt játszani egy másfél villanásig látott albán úttörőjelvény hátulján feltűnő rovásírás láttán, amit 34 órányi veszett keresés és nyelvi gyorstalpaló után "komisz kuvasz kumiszt kunyerál"-nak fordított lophasjoshka23.
Hol látható: HBO GO, új részek hétfőnként.