Az időutazás régóta a scifi-írók egyik kedvenc témája, és mióta világ a világ, két módon lehetett hozzáállni: vagy tök komolyan navigálni az időparadoxonok meg a múltban megváltoztatott jövőbeni idősíkok között, vagy ugyanennek a vicces vetületeit elővenni. 120 éve azt mondtuk volna, az egyik iskola HG Wells és az Időgép, a másik meg Mark Twain és az Egy jenki Arthur király udvarában, ma inkább azt, hogy az egyik a Terminátor-sorozat, a másik a Vissza a jövőbe-trilógia. Mostanra persze sokszorosan lerágott csont lett az időutazás összes sablonja, még a Marvel is csak úgy merte bedobni az időutazós motívumot a legutóbbi Bosszúállók-filmben, hogy beleírtak egy jelenetet, amiben a szereplők azon viccelődnek, hogy haha, itt nem úgy működik ám a dolog, mint a Vissza jövőbe-filmekben.

És akkor jön egy jóindulattal is csak közepes költségvetésű sorozat a Netflix (és a Disney, az Apple, az Amazon és a többiek) árnyékában tengődő Hulutól, ami olyan szinten parodizálja ki és röhögi körbe az összes időutazós klisét Wellsig visszamenőleg, hogy öröm nézni.

A jövőből jövő lövő

A Future man mögötti stáb nagyrészt Seth Rogent és a Sausage Party című rém gagyi animációs film író-producer gárdáját takarja, és a sorozat pont úgy is indul, ahogy várnánk tőlük, egy átlagos Amerikai pite epizód is feszengve igyekezne másfelé nézni mellette. A jövőben elkeseredett háború dúl az emberiség maradéka és a biotikus mutánsok között, és az emberek visszaküldenek a 2000-es évek elejére... nem, nem egy terminátort, hanem egy videojátékot, amiben az ő háborújukat lehet végigjátszani. Aki először leküzdi a játékot, az válik érdemessé arra, hogy megváltoztassa a jövőt, és megmentse az emberiséget. Ő Josh Futturman, a takarító/lúzer/geek, akire éppen maszturbálás közben nyitja rá a jövőből nyíló teleportkaput Tiger és Wolf, a jövendő emberiség két legkeményebb szuperkatonája, hogy helló, lenne itt egy kis világmegmentés.

Na, a gagyinak ebből a mélységes bugyrából indul a sorozat, hogy aztán pár epizód alatt váratlanul kreatív, okos és vicces magaslatokba érjen, aztán onnan visszahullámvasutazzon oda, ahonnan indult, és így tovább. Az egyik pillanatban James Cameron jövőbeli hitech házában bonyolódik a sztori, percenként húsz apró utalással, kikacsintással a rendező viselt dolgaira, aztán a következő epizód kulcspoénja már az, hogy egy időugrásnál összecserélődik két szereplő pénisze, és ezt kínosan hosszan illusztrálják is egy zuhanyzós jelenettel. Néha olyan az egész, mintha a forgatókönyvben oldalról oldalra változna, hogy a Seth Rogen-féle társaság, vagy a kreatív stáb másik fele, Howard Overman (a zseniális Misfits egyik alkotója) és Ben Carlin (Jon Stewart és Stephen Colbert tévéshow-inak egyik írója) ötletei és poénjai következnek éppen.

Az időutazós sztori meg is ragad minden lehetőséget, hogy jutalomjátékot adjon a színészeknek: a szuperkatonát ott lehet hagyni pár évre a 80-as években, hogy drogfüggő gourmet szakács legyen belőle a következő epizódra, a lelketlen gyilkológépből ezoterikus jógagurut faragni, és hasonlók. A sorozat már-már indokolatlanul sok időt és energiát fektet a saját címszereplője orbitális szívatásába és alázásába, de Josh Hutchersonnak (Éhezők viadala) tökéletesen áll a szeretnivaló balfék szerepe. Tiger és Wolf, a jövő szuperkatonái (Eliza Coupe és Derek Wilson, leginkább sorozatok mellékszerepeiben láthattuk őket eddig) a Bosszúállók filmek Fekete özvegy-Sólyomszem párosának paródiájaként kezdik, aztán vissza-visszatérnek ehhez az alapsablonhoz, de közben fejenként vagy tucatnyi alkalommal váltanak teljesen más karakterre, ahogy a forgatókönyv dobálja őket. Igazából miattuk érdemes leginkább nézni az egész sorozatot.

Na meg a kreatív húzások és ötletek miatt, amik főleg az első évadban záporoznak, ahogy hőseink kétségbeesetten igyekeznek megszerelni a jövőt, de persze csak egyre jobban elrontják. A második szezonban ez a sziporkázás kicsit alábbhagy, és az időben való ugrálás is, a trió majdnem az egész évadra ott ragad egy egészen bizarr jövőben, ahonnan csak a téridő teljes összekuszálásával tud végül megmenekülni. A harmadik évadban egy még bizarrabb jövő tévés gladiátor-valóságshowjába sikerül csöppenniük, aztán megint jön némi kergetőzés az időben, hogy a végére minden gyógyszer végzetesen messzire guruljon, Josh lefeküdjön Marylin Monroe-val, James Deannel, Gandhival és Jézussal, fontos szereplőként bejöjjön a képbe Oszama bin Laden és egy transzcendentális kecske, és kiderüljön, miért is volt valójában az Y2K-pánik. Az egyetlen stabil pont az, hogy minden időutazós sztorik alapmotívuma, a “visszamegyek a múltba, kinyírom a leendő rosszfiút, és ezzel megjavítom a jövőt” megoldás amennyire triviálisan hangzik, annyira nem működik.

Nem tudom, mekkora az a réteg, aki szereti annyira az időutazós sci-fit, hogy értékelje annak a paródiáját, és egyszerre vevő az okos és az alpári humorra, de ez a sorozat nekik készült. A Hulu hivatalosan még mindig nem érhető el Magyarországon (sőt, az USA-n kívül sehol), ami nagy kár, a Future man tipikusan az a tartalom, ami miatt az ember benevez az ingyenes próbahónapra az adott platformon, és megadja az esélyt arra, hogy ott is maradjon.

UPDATE: Mint kiderült, a sorozat mégsem annyira elérhetetlen itthon, az első két évad a Viasat 6 adón volt látható, és ha minden igaz, a harmadik is érkezik idén ősszel.

(Borítókép: Hulu / IMDb)