Vámpírokról már száz éve készítenek filmeket, szóval könnyelműségnek hathat ilyesmit kijelenteni, de tessék: Taika Waititi sorozatában,
a Hétköznapi vámpírokban van a legviccesebb ötlet, amit valaha valaki vámpírokkal kapcsolatban kitalált.
Persze már a sorozat alapjául és előzményéül szolgáló film is iszonyú vicces volt: a szintén Hétköznapi vámpírok című film volt az, ami meghozta a világhírt Taika Waititinek, aki azóta rendezett már Bosszúállók-filmet, és a hírek szerint Star Wars-epizódot is írni fog. Az a mockumentary úgy tett, mintha a most, a huszonegyedik században köztünk élő, kicsit ügyefogyott, elég röhejes problémákkal küzdő vámpírokról készülő dokumentumfilm lenne, például olyan témákról, hogy lehet jól kinézni, ha az ember nem látszik a tükörben, illetve hol lehet szüzeket szerezni, ha állítólag már a számítástechnikusok sem mind azok. És ezekre a vámpírokra nyilván nem volt igaz semmilyen romantikus vagy félelmetes sztereotípia sem.
A sorozat viszont kiegészült egy új mitikus lénnyel, amelyről eddig nem szólt egyik Drakula-film, de még az Alkonyat sem:
az energiavámpírral.
Azaz itt a hivatalnok Colin Robinsonnal, aki abból nyeri az életerejét, hogy leszívja a társaságában lévők – nem vérét, hanem – energiáját, miközben iszonyatosan érdektelen dolgokról magyaráz nekik iszonyatosan részletesen, mondván: ő is vámpír, csak másmilyen. Még hétköznapibb. És tényleg.
Igazából már emiatt az egyetlen ötlet miatt érdemes lenne végignézni a feketekomédia-sorozat összes eddigi részét, úgyis csak párszor huszonkét percről van szó (a napokban kezdődött el a második évad egy duplarésszel), de ez persze csak egy jellemző poén a rengetegből. Mert hiába van szó vámpírokról, és kapott magasabb korhatár-besorolást a sorozat a hébe-hóba széttépett, karóba húzott vagy elégett szereplők miatt, ez legelsősorban egy rettentő vicces komédia, ahol minden jelenetnek, minden mondatnak, az akcentusoknak, az arckifejezéseknek, sőt sokszor még a technikai megvalósításnak is csakis az a célja, hogy vicces legyen. (Már ha a „technikai beállítás” gyűjtőfogalmába belefér, amikor az a poén, hogy a vámpír véletlenül megöli az elvileg az általunk nézett dokumentumfilmet/valóságshow-t felvevő operatőrt.)
És pont azért sikerült ennyire jól a sorozat, mert az alkotók – Taika Waititi itt is állandó munkatársával, Jemaine Clementtel dolgozik, sőt hivatalosan utóbbi a sorozat létrehozója – nem is törekszenek semmi másra, csak hogy minden percből kihozzák a maximumot, bármi áron. Akár a sztereotípiák kiforgatásával, akár a jellemek faramuciságának túltolásával, akár akasztófahumorral, akár olyan vámpírsággal összefüggő ötletekkel, amelyek túl nagy hülyeségek egy magát bármennyire is komolyan vevő film számára, mint például hogy mi történik egy vámpírral, ha véletlenül egy súlyosan betépett ember véréből iszik, aztán még pizzát enni is kedve támad.
A Hétköznapi vámpírok az a fajta sitcom, amelyikben inkább az egyes részek adnak valamit, nem pedig azok összessége a továbbvitt konfliktusokkal vagy állandó elemekkel. Bár azért ilyenből is van néhány, például az egyik fő mozgatórugó: az egyik főszereplő, Guillermo egy vámpír szolgája, és azért vállalta ezt a melót, mert gyerekkora óta arról ábrándozik, hogy hátha vámpírrá válhat, és reméli, a főnöke egyszer majd hálából azzá is teszi. Amiről nyilván szó sincs: így viszont remek táptalaj a szemét viccekhez, hogy szerencsétlen figura mennyire vágyik a vámpírok megbecsülésére és dicséretére, azok mennyire nem veszik kutyába se.
Mert persze a ebben a sorozatban a poénokat nem úgy kell elképzelni, mint a sitcomok nagy részében:
nem is csak arról van szó, hogy a humor végig fekete, mint az elrontott művér, de arról is, hogy semmi sem tabu, sőt, ha csak lehet, a poénok tabukból indulnak ki,
legyen szó illetlen szexuális szokásokról, rút halálnemekről vagy a másik ember megszégyenítéséről. És közben mégis van szíve a sorozatnak, akármennyire is úgy tűnik ebből a leírásból, mintha nem lenne, főképp a színészek játéka miatt: Harvey Guillén (Guillermo) például minden sértést tökéletesen reagál le, és minden egyértelmű önáltatást remekül ábrázol, és a többiek is képesek mindig megmutatni a felszín mögött az emberit.
A poénok másik rendszeres fajtája a különféle horrorlények és -klisék kifigurázása – főleg a második évad első részei mentek rá erre a vonalra –, kezdve azzal, hogy hiába vámpírok a főszereplők maguk is, akiket néha vérfarkasok támadnak meg, azért azt tök hülyének nézik, aki hisz a kísértetekben, vagy hogy a nekromanta egy pénzéhes kókler, aki nyilván elszúrja a halottak feltámasztását. (Igaz, mindezeknél sokkal jobb, amikor Colin Robinson, az energiavámpír beszabadul a városi bizottság ülésre, és olyan jól érzi ott magát, mint még soha.) Máskor meg abból van konfliktus, hogy kiderül, a vidáman New Yorkban bulizgató főszereplőket pár száz éve azzal küldték az Újvilágba, hogy hajtsák az uralmuk alá az ottani embereket, amit ők finoman szólva se vettek túl komolyan.
Kérdéses, mennyi kreativitásra van lehetősége annak az egykori független alkotónak, akit – épp a humora miatt – beszippant Hollywood leginkább ipari jelleggel működő része. Már csak ezért is jó, hogy Taika Waititinek van ideje és energiája egy apró költségvetésű barkácssorozatban kiélni mindazt, amihez a legjobban ért: a kompromisszummentes, elborult, pihentagyú humort. Jelenleg nem nagyon van olyan alkotó, aki ebben jobb lenne nála.
A sorozat Magyarországon az HBO3-on és az HBO GO-n nézhető
Ne maradjon le semmiről!