Emlékeznek azokra az időkre, amikor tiniként a mi bajunk volt a legnagyobb, azt hittük, sosem lesz rosszabb az első szerelmi csalódásnál és hát amúgy is mindjárt vége a világnak? És azokra a durva házibulikra? Arra a játékra, hogy Én még sosem? Most utóbbiról lesz szó, ez a címe ugyanis a Netflix új sorozatának.
Akinek nincs meg: az Én még sosem egy ivós játék, a középsulis-gimis házibulik alapköve, amiben ha nem igaz ránk a valamelyik játékos által kimondott tagadó mondat, akkor inni kell. Ivás a Netflix sorozatában is van, de alapvetően csak annyi köze van a játékhoz, hogy főként gimisekről szól. Mindy Kaling (főként komikus, de szerepelt például az Ocean's 8-ben is) félig önéletrajzi ihletésű sorozatának középpontjában egy Devi nevű indiai lány áll, akit a 18 éves Maitreyi Ramakrishnan alakít (neki ez az első sorozatszereplése).
Devi már Amerikában született, szülei Indiából költöztek oda, aztán édesapja egy iskolai koncerten meghalt, ő pedig 3 hónapig nem tudott a gyász pszichoszomatikus hatása miatt felállni. Aztán egy fiú, Paxton miatt újra sikerült, és innen kapcsolódunk mi be a történetbe: egy apját gyászoló tinilány életébe, akiről ráadásul az egész suli azt hiszi, csak színlelte, hogy nem tud járni. A lány úgy határoz, ez a sulis éve sokkal jobb lesz, mint az előző, két barátjával (Eleanor és Fabiola) azt tervezik, bepasiznak, bebuliznak, vagy ahogy kapásból az első rész elején Devi imádkozása közben kéri az isteneit:
Kedves Istenek, szeretném, hogy meghívjanak egy buliba, ahol van alkohol és drog. Nem azért, hogy kipróbáljam, hanem hogy azt mondhassam, kösz, nem kérek kokaint.
A Netflixnek volt már egy (már két évadnál járó) Szexoktatás című sorozata, ami nagy vonalakban szintén erről szólt: tiniélet, buli, szerelem, szex, konfliktus a felnőttekkel. Habár könnyű azt hinni az előzetes alapján, hogy nem kapunk újat, az Én még sosem hamar rácáfol, hogy csak pótlék lenne a Szexoktatás legújabb évadának megérkezéséig. Az viszont mindenképp érdekes, hogy a Szexoktatás sikeréhez hasonlóan az Én még sosem is hamar a csúcsra jutott, jelenleg a Netflix 2. legnépszerűbb sorozata Magyarországon.
A sorozat teljes története kicsit a mi életünk is. Mind ismerjük azt a pillanatot, ami távolról semmiségnek tűnik, de szimbolikusan az akkori legnagyobb dolgot jelenti. Mindenki találkozott már a gyásszal, az önzőséggel (igen, saját önzőségével is). A sorozat előzetese pár bulizós tinilányt ígért, de ez csak a becsalogatás, mert az Én még sosem rámutat arra, amire néha rá kell: az elnyomott fájdalmakra, a vágyakra és az elcseszett emberi kapcsolatokra. Habár az Én még sosem mindössze 10 félórás részből áll, meglepően sok témát feldob, szó esik benne
A sorozat azzal tudja bevinni az igazi csapásokat, hogy nem fókuszál egyetlen nagybetűs főszereplőre (aki Devi lenne), hanem valahogy 5 órába sűrítve történetet tud adni mindenkinek, Devi barátainak, riválisának, szerelmének, anyjának, unokatesójának, kicsit még a pszichológusának is. Maradnak emiatt jócskán elvarratlannak tűnő szálak, és persze nem egy kliséjeleneten kell unatkoznunk vagy felhúznunk magunkat, de az évad végére mégis megerősödik a sorozat annyira, hogy ez igazából nem tűnik problémának.
Devi sokáig a stréberlány-akit-nem-vesznek-észre, de aztán beveszik maguk közé a "menők". Innen kezd érdekessé válni a története. Ő lesz a lány, aki a menő fiúval szeretne járni, ő lesz a stréber, akinek fura barátai vannak. Ő lesz az önző és forrófejű, sokszor kiszámíthatatlan kamasz. Ő az apját gyászoló gyerek és az az indiai lány is, aki legszívesebben megtagadná azt, hogy indiai. Devi karakterében meghatározó az eltérő kultúrák találkozása és a gyásszal való nyers és sokszor kezelhetetlen küzdelem.
Az indiai vonal persze érdekesebb a szokásos tinédzser drámázásnál. Devi életén keresztül találkozunk a rasszizmussal, indiai gasztronómiával, a hagyományok és a modern kori normák feloldhatatlannak tűnő (de néha feloldható!) összetűzésével, sőt, még a hindu Ganésa-púdzsa amerikai köntösbe öltöztetett ünneplésével is.
És nem Devi az egyedüli, aki előítéletekkel találkozik: mellette zsidó, ázsiai, fekete, meleg és fogyatékkal élő karakterek is megjelennek, ami érezhetően nem azért van, mert a Netflix píszí szeretne lenni, hanem azért, hogy eljusson az üzenet azokhoz, akik a 21. században még nem fogták fel, hogy
KOMOLYAN, NEMCSAK A FEHÉR EMBEREKÉ A VILÁG.
Az indiai vonal mellett viszont erős a gyász jelenléte is. Ebben Devi nincs egyedül, anyja emlékeibe is sokszor beleláthatunk, kettejüktől együtt pedig megkapjuk azt az evidenciát, amit tudunk, csak nem jó tudni: gyászolni mindig nehéz és mindig rossz. A sorozat két karaktere teljesen máshogy kezeli a helyzetet, az egyik a gyermeki lázadást, önfejűséget, bezárkózást, a másik a felnőtt kifelé helytálló és kemény, de belül teljesen összetört világát mutatja meg. A gyászoló rokonok saját párhuzamos valóságukba menekülnek a fájdalom elől, de végig olyan hibákat látunk, amiket más is elkövetne. A sorozat viszont olyan megoldásokat is mutat, amiket már nem biztos, hogy a való életben bárki magától meglépne.
Sok rosszat nem lehet az Én még sosemre mondani. Remekül megragadja a valóságot, és maximum apróságokkal tudja felbosszantani a nézőt, mint például a túlzásba vitt netflixes utalások vagy a néha felbukkanó narrátorok, akiknek igazából sok funkciója nincs egy-egy infómorzsa bedobása és a vicceskedés mellett. A karakterek közül vannak kevésbé kidolgozottak (pl. Paxton szüleiről semmit nem tudunk), illetve a szereplők néha idegesítőek, néha túlreagálnak dolgokat. De hát hogy is ne tennék? Hiszen tinédzserek.
( Borítókép: Jelent a filmből. Fotó: Lara Solanki / Netflix)