Nyolc évad után parádés lezárással ért véget nemrég a Homeland, a Showtime nyolc Emmy- és öt Golden Globe-díjjal kitüntetett sorozata, amelynek rajongói közé tartozott többek között Barack Obama korábbi amerikai elnök is. Utóbbi nemcsak azért nagy szó, mert Obamának elég jó ízlése van, ha könyvekről és sorozatokról van szó, hanem azért is, mert a Homelandben elég keményen bántak az amerikai elnökökkel.
Valószínűleg a Showtime-nál sem gondolták, hogy nyolc évadot megér a labilis idegzetű CIA-ügynök, Carrie Mathison (Claire Danes) története, amikor megvették az izraeli Prisoners of War című sorozat amerikai jogait. Már csak azért sem, mert az eredeti sorozat csak két évadot élt meg. A Prisoners of War arról szólt, hogy két izraeli katona 17 év palesztin fogság után hazatérhet, de a beilleszkedésük nem megy egyszerűen. Nagy kérdés, hogy kinek a pártján állnak, melyik oldalhoz tartoznak ennyi idő után. Vajon izraeliek még, vagy már átállították őket?
A Homelandben egy amerikai tengerészgyalogos, Nicholas Brody (Damian Lewis) került Abu Nazir (Navid Negahban), a hírhedt terrorista fogságába, és szabadulása után az egész ország hősként ünnepelte. Kivéve Carrie Mathisont, akinek meggyőződése, hogy a férfit Nazir átállította, és csak azért szabadulhatott ki, mert terrortámadást fog végrehajtani Amerika ellen. Ezt a vonalat, miután a sorozat első két évada szupersikeres lett, még húzták egy kevésbé sikeres évadon át, aztán kiírták Brodyt (nem is akárhogy), és elhagyták az izraeli sorvezetőt.
Így történhetett meg, hogy amikor a sorozat az európai terrortámadások veszélyével foglalkozott, és 2015 januárjában éppen egy olyan részt forgattak, ahol Berlinben szaringáz-támadást hajtanak végre a metróban, Párizsban az Iszlám Állam terroristái megöltek 130 embert. Ez az egybeesés megrendítette és kicsit meg is rémisztette az alkotókat, a vonatkozó epizód előtt el kellett magyarázniuk a nézőknek, hogy minden egyezés csak a véletlen műve, majd (egy időre legalábbis) távol maradva a terrorcselekmények világától inkább az amerikai belpolitikára koncentráltak.
De ezzel sem lett kevésbé aktuális a Homeland: még csak tanulgattuk az olyan kifejezéseket, mint a fake news, a fizetett trollhadsereg vagy a bérkommentelő, amikor Carrie-ék már teljes erőbedobással küzdöttek ellenük. Egy dolog azonban a Homeland látnoki képességű szerzőit is meg tudta lepni: Donald Trump győzelmét nem látták jönni, át is kellett írniuk néhány rész forgatókönyvét a nem várt fordulat miatt.
Az aktualitás és a folyamatos feszültség azonban csak az egyik oka volt annak, amiért nagyon lehetett szeretni a Homelandet.
A másik természetesen Carrie Mathison és Saul Berenson (Mandy Patinkin) párosa. Mindkét karakter önmagában is lenyűgöző, a mániás depresszió súlyos terhét cipelő nő és a kémfőnök, aki nem ennek ellenére, hanem éppen ezért látja meg benne a lehetőséget. Két ember, akiknek enyhén szólva is hullámzó a kapcsolata, de akik mindenkivel, szerelmeikkel, házastársaikkal, elnökeikkel és megdöbbentő, de még a gyerekükkel szemben is a másikat, a másik iránti hűséget választják. Több ez, mint főnök-beosztott, apa-lány vagy mester-tanítvány viszony, inkább valami beteges függés egymástól, ami képtelenségével nyűgözte le és hatotta meg a nézőket újra és újra. De emlékezetes mellékszereplőkből sem volt hiány: Max Piotrowski, Peter Quinn, Dar Adal, Elizabeth Keane, Haissam Haqqani vagy Abu Nazir mind remekül megírt karakterek voltak, akikre egyszerűen muszáj volt odafigyelni.
De milyen záróévadot és milyen végső lezárást kapott a sorozat?
Ahogy azt korábban megszokhattuk, most is a teljesen reális, aktuális szálak és a valóságtól messze elrugaszkodott hülyeségek mámorító keverékét láthattuk. Az utolsó évad nagyon szépen idézte fel az elsőt, buta flashbackek helyett magával a szituációval emlékezve Nicholas Brody őrmesterre. Ahogy akkor Brodyról nem tudtuk eldönteni, hogy melyik oldalon áll, úgy most Carrie-t övezi gyanakvás. Valóban nem adott ki semmilyen információt az oroszoknak? Mi történt vele abban a hét hónapban, amire az orosz fogságából képtelen visszaemlékezni? Amerikai ügynök még, vagy már az oroszoknak dolgozik?
És Saul, aki mint rendesen, most is a világbéke (de legalábbis a tálib-afgán-amerikai-pakisztáni béke) megteremtésén fáradozik, persze most sem tudja nélkülözni mindehhez Carrie-t. Mit számít, hogy a korábbiaknál is labilisabb, sérülékenyebb, hogy még hosszú kezelésre lenne szüksége, mit számítanak a kémvádak? Saulnak ő kell és kész. És Carrie persze megy, rohan, szokás szerint bárkit és bármit feláldozva a célért. Nem kevésbé meredek a béke egyik élharcosává, már-már szentté avatni azt a Haissam Haqqanit (Numan Acar), aki pár évaddal ezelőtt még jéghideg kegyetlenséggel végezte ki az amerikai nagykövetség munkatársait. “Az emberek változnak” – mondja Saul, aki úgy cimbizik a tömeggyilkos Haqqanival, mintha gyerekkorukban együtt ettek volna maceszt Brooklynban.
De, és ez a legjobb a Homelandben, ezek semmit nem rontanak a szórakozáson.
A nyolcadik évad minden perce élvezetes, minden rész végén működik a cliffhanger, Claire Danes és Mandy Patinkin minden jelenete élmény.
Ami pedig az utolsó közös játszmájukat illeti, egymás ellen, de persze most is egymásért, ennél igazságosabban nem is alakulhatott volna. Mindenki azt kapta, amit megérdemelt, mindenki azon a pályán játszhat tovább, amin a legjobb. Egyszerre happy end, mert ugyan száz nőből 99 valószínűleg nem lenne boldog úgy, ahogy Carrie élete alakult, de Carrie nem egy átlagos nő. És egyszerre keserűség is, mert mi már nem követhetjük, a Homelandben biztosan nem, de a játszma nem ért véget. És soha nem is fog: mindig fenekedik valahol egy Abu Nazir (vagy az utolsó évad szerint inkább egy Oroszország), és csak reménykedhetünk benne, hogy mindig ott lesz egy Carrie és egy Saul is valahol.