A The Vast Of Night az a fajta film, ami után azonnal meg akarjuk nézni, hogy mit csináltak eddig a készítői, és várni fogjuk, hogy mi lesz a következő. A második felvetésre még nem tudjuk a választ, de az elsőre elég megdöbbentő: semmit. A rendezőnek azért van csak két kreditje az IMDb-n, mert ezt a filmet álnéven is vágta. Ez a film pedig egy szinte láthatatlan költségvetésű, pár színésszel készült, az Alkonyzóna és más, hasonszőrű, ötvenes évekbeli sci-fi-sztorikat megidéző, baromi szórakoztató kamaradráma, ami úgy tud óriási, kozmikus dolgokról beszélni, hogy szinte végig két geeket követünk benne.

Ez a két geek Everett, a helyi rádió műsorvezetője, és Fay, aki félállásban a új-mexikói Cayuga városának telefonos kapcsolótábláját vezérli. Fay a rádiót hallgatja munka közben, amikor a hírek helyett egy sejtelmes, zajos sutyorgást hall ahelyett, hogy éppen mi történt a Boeing-gyárban. Ez a vészjósló hang ismétlődik meg, amikor kapcsol egy hívót, aki éppen arról sikoltozik, hogy valami, valami nagyon furcsa dolgot lát éppen, de mielőtt le tudná írni, hogy mit, a vonal megszakad. Úgyhogy segítséget kér az egyetlen embertől, akitől tud, az esti rádióműsort vezető Everett-től.

Igen, leírva pontosan olyan, mintha valaki a Stranger Things-et átrakta volna az ötvenes évekbe, megtizedelte volna a szereplőgárdát, megezredelte volna a költségvetést, és egyetlen ikonikus, nosztalgiát gerjesztő színészt sem engedett volna a filmje közelébe. De a legnagyobb különbség az, hogy a The Vast Of Night egy még régebbi, még érdekesebb korszakból táplálkozik, nem a hidegháború végéből, hanem annak az elejéből. Amikor az amerikaiak egyszerre féltek az atombombától, a kommunistáktól és az ő Szputnyikjuktól, amikor a paranoia annyira beépült a mindennapokba, hogy konkrét zenei alműfajt eredményezett az, hogy mindenki retteg az atombombától.

Ennek a korszaknak az emblematikus tévéműsora volt a The Twilight Zone (magyarul Alkonyzóna vagy Homályzóna), ami 1959-től úgy adagolta az embereknek a sci-fi-tanmeséket, hogy még mai szemmel is bele lehet borzongani. És ez a The Twilight Zone az, ami előtt a The Vast Of Night tiszteleg, és aminek a szellemiségét hatvan évvel később is meg tudja idézni. Mármint szó szerint, mert egy Alkonyzóna-parafrázissal kezdődik az egész, aminek elviekben az egyik epizódja a film, amit nézünk.

De ez a film sokkal átéltebb és mélyebb, mint egy tisztelgés. Nem is a sztorija miatt, a “furcsa dolgok történnek egy isten háta mögötti porfészekben” akkora közhely, hogy ha ez alapján döntenék, meg sem néztem volna a The Vast Of Night-ot. A sztorijánál ugyanis sokkal érdekesebb az, ahogy megrendezték, és az, amilyen hangulatot ez a rendezés áraszt magából. Andrew Patterson ugyanis szinte teljesen elkerüli azokat a kliséket, amik a műfajjal járnak, a történések lassú, megfontolt képekben bontakoznak ki, két, kimagasló vizuális csúcsponttal. Az egyik az a pillanat, amikor Fay rájön, hogy valami nem kóser Cayugában, miközben a kapcsolótáblánál dolgozik.

Patterson ezt egy darab, vágás nélküli beállításban mutatja meg úgy, hogy végig Sierra McCormick arcát és azt a böhöm nagy táblát nézzük, ahogy profi módon váltogat egyik telefonbeszélgetésből a másikba. McCormick majdnem tíz percig eljátssza, hogy profi telefonközpontos, több emberrel beszél egyszerre, és nem mellesleg valami paranormális dolog történhet mindeközben, és ettől az ember azon kapja magát, hogy egyre közelebb és közelebb megy a monitorhoz, amin a filmet nézi.

A másik szintén egy hosszú beállítás, de az nem marad így a fenekén, és őszintén szólva, hatalmas meglepetés volt, amikor a semmiből elindult, és elnézést mindenkitől, akinek most előre elrontom az élményét. Szóval ez az egy snitt elindul egy belsőből, ki az utcára, az utcáról egy épületbe, az épület emeletére, aztán onnan egy másikba, keresztül-kasul Cayuga városában, és jól megnézzük, hogy ez a porfészek tényleg csak pár utca, és egy tornaterem, ahol a helyi csapat kosárlabdázik. Nem csoda, hogy egy ilyen helyen kezdődnek a furcsaságok.

A The Vast Of The Night egy miniköltségvetésű sci-fi, szóval senki ne várja azt, hogy a végére óriási lépegetők épületpusztító sugarai elől fognak rohangálni a főszereplők. Ami egyáltalán nem is hiányzik, mert mire odajutunk, sikerül annyira felépíteni a két főhőst, hogy nem is akarjuk azt látni, hogy ilyen galaktikus bajba kerüljenek, és főleg azzal sikerül ezt elérni, hogy a film időt szán arra, hogy megismerjük őket. Az első tíz percben angolos legyen a talpán, aki dekódolni tudja a rengeteg ötvenes évekbeli szlenget, de ha ezen sikerül átverekedni magunkat, onnantól Everett és Fay olyan karakterek lesznek, akik miatt tényleg aggódunk.

Még akkor is, ha valójában veszélybe alig kerülnek, a film nagyrésze ugyanis abból áll, hogy hallgatnak, figyelnek, és próbálják megérteni, ami körülöttük zajlik. A hallgatás – nem szabad elfelejteni, egyikőjük rádiós, a másik telefonos – annyira fontos, hogy Patterson a film bizonyos pontjainál el is hagyja a képet, és csak egy sötét képernyő marad, ahogy figyeljük egy rádióhallgató rejtélyes monológját. Nagy volt a kísértés, hogy én is csak hallgassam, de egy idő után a teljes figyelmemet odaadtam neki.

A The Vast Of Night nem tökéletes, Patterson valami miatt a film közben is ragaszkodik a történet keretéhez, és a képre teljesen feleslegesen rátesz egy olyan filtert, amitől mintha egy régi tévén néznénk, mintha amúgy a történet nem azt ordítaná magáról, hogy ezt tesszük éppen. A sokszor elegáns, nagyon hangulatos képeit kizökkenti, amikor valami lendületes történik, és hirtelen vágnia kell, és ettől a hangulat szinte azonnal szertefoszlik. És habár a főszereplők szuperek, a mellékszereplőkben már ingadozik a minőség.

De ezek mind apróságok a nagy egészhez képest. A nagy egész pedig egy szórakoztató, néha lebilincselő, rejtélyes, a korabeli technológia rajongóinak nagyon ajánlott sci-fi, amihez hasonlót már biztos rengeteget láttunk, de pont ilyet még nem biztos.

A The Vast Of Night az Amazon Prime Video felületén érhető el Magyarországon.

(Borítókép: IMDb)