A halhatatlan gárda jobb, mint az idei, Netflixre gyártott, képregényekből készült akciófilmek felhozatala, ami mondjuk annyira nem teljesítmény, mert az eddigi két versenyző a Tyler Rake - A kimenekítés és Az utolsó bűntény voltak, és hát egyik sem az a film, amit a minősége miatt fognak kiemelni az év vége felé. Sőt, a Charlize Theron főszereplésével készült filmet nézni olyan, mint egy korsó limonádét inni a két másik fullasztó tesztoszteron-sivatag után. A limonádé nem igazi citromból van, menta sincs benne, jég se jutott már bele, de legalább hideg.
Mert A halhatatlan gárda egyáltalán nem jó film, de legalább megteszi a nézőnek azt a gesztust, hogy érdekes. Nem az alapsztorija, mert az ismerős lehet száz másik filmből, sorozatból, képregényből, a Hegylakótól az X-Men-ig – adott egy zsoldoscsapat, akik a legjobbak a világon, egész egyszerűen azért, mert száz, ezer, sokezer éve űzik az ipart. Halhatatlanok, nem tudják miért, nem tudják mitől, és nem tudják, hogy mikor fog elmúlni, de abban biztosak, hogy egyszer el fog. A főszereplő, a csapatot vezető Andy, születési nevén Andromakhé, a szkíta (Charlize Theron) már meg sem meri mondani, hogy mikor kezdte az ipart, de ha valakinek ismerős a név a görög mitológiából, akkor azért durván meg tudja saccolni.
A képességről akkor szereztek tudomást, amikor először elhullottak a csatatéren, a csapat két tagja például egymást ölte meg a keresztes háborúban, aztán rájöttek, hogy életük szerelmét gyilkolták meg. Mindketten felébredtek, és azóta együtt vannak. Egy másik a napóleoni időben esett el. És nem sokkal a sztori kezdete után Nile (KiKi Layne) torkát elnyiszálják Afganisztánban, de olyan gyorsan gyógyul be a sebe, hogy következő reggelre már nyoma sincsen. Amikor Andy felnyalábolja, majd nem sokkal később demonstratíve fejbelövi, akkor tudja meg, hogy mi is ő valójában. Valaki, akinek csatlakoznia kell a halhatatlan gárdához, mert ők az egyetlenek, akik megértik.
A megannyi előzmény és ismerős elem ellenére az ötlet, hogy van egy halhatatlan csapat, aki élne békében egy elhagyott francia kisvárosban, ha nem rángatnák őket ki onnan különféle zsoldosmelókra, még ígéretes is lehet. A film legnagyobb problémája, hogy erre az alaphelyzetre mindenképpen rá akar szuszakolni egy közhelyes, ezerszer látott akciófilmet, amiben hajlékony hőseink szakmányban törik el a névtelen kommandósok végtagjait, miközben egy gonosz cég vadászik rájuk.
A nagyvonalak pedig mind őrületes közhelyek, van a filmben egy Martin Shkreli-szerű, szadista gyógyszermágnás, az ő személyes, morcos biztonsági főnöke, akik minden áron meg akarják szerezni a halhatatlanok titkát, és nem riadnak meg attól sem, hogy egyszerűen szitává lőjék őket. Sőt, még a film is azzal kezdődik, hogy a hőseinket sortűz alá veszik, megint csak névtelen kommandósok, bár valószínűleg senki sem lepődik meg azon, hogy túlélik. Szóval egy mérsékelten érdekes alapötletet egy még annál is kevésbé érdekesebb gúnyában próbálnak elmesélni, ráadásul akciófilmhez képest sután, végeláthatatlan, pár kivétellel fantáziátlanul koreografált jelenetekben, amikben mire összerakjuk, hogy ki kaszabol kit, már le is kaszabolták. Egy ideig az újdonság erejével hat, hogy a szupercsapat egyes tagjai szablyákat és bárdokat kapnak elő, és azzal vagdossák a végtagokat.
Ami pedig az akciófilmes gúnya alatt marad, az egy csapat halhatatlan beszélgetése arról, hogy egész pontosan miért érdemes-e élni, vagy érdemes-e egyáltalán, ami néha egészen váratlanul hat két kartörés között. A filmből ráadásul néha kibuggyan az érzés, hogy tényleg odafigyel a karaktereire, még ha csak fél-félpercekre is. A legjobb példa az, amikor a gyorsan gyógyuló sebe miatt kiakadó Nile megkapja az időt, hogy kiakadjon, elmeneküljön az ismerősei alól, és a pánikrohamát egy telefonról játszott Frank Ocean-számmal csillapítsa. Az egész jelenet alig egy perc, de mégis mond valamit, amit dialógusokkal csak nyögvenyelősen lehetne.
Vannak pillanatok, amikor a szövegek is felnőnek a feladathoz. A korábban emlegetett, keresztesháborús figura történetesen két férfi, akik évszázadok óta szerelmesek egymásba. Amikor a gonoszok megkérdezik az egyiktől, hogy ő most akkor a barátod, akkor belekezd egy monológba arról, mit is jelent neki a párja – és ez a monológ valahogy pont eltalálja azt az egyszerre véresen komoly és nevetséges hangulatot, amit A halhatatlan gárda szeretne belőni magának, és amit olyan ritkán talál el.
Nem mintha nem próbálkozna, színészekben például elsőrangú csapatot sikerült összehozni. A lassan már két film között is rideg gyilkológépeket játszó Charlize Theron mellé markáns európai színészeket sikerült toborozni. Ott van a francia katonát alakító Matthias Schoenaerts, aki természetesen egy adott ponton csak a focimeccsét szeretné nézni. A szerelmespárt a holland Marwan Kenzari (azaz Dzsafar az élőszereplős Aladdinból) és az olasz Luca Marinelli (Martin Eden) játsszák. Felbukkan a mindig megbízható, brit Chiwetel Ejiofor, és még egy rövidke szerepet kapott a román Anamaria Marinca is, akit a világ a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című román drámában ismert meg. Az egész valahogy olyan kellemesen európai, még ha az európai kultúra emlegetése annyiban ki is merül, hogy utalnak rá: a csapat egyik tagja valószínűleg szexelt Rodinnal.
De A halhatatlan gárda nem tud egyszerre két lovat megülni, és nehéz bárminek mélységet adni, ha pár perccel később el kell kanyarodni egy teljesen felesleges akciójelenet felé. Az egyébként eddig kifejezetten drámákat rendező Gina Prince-Bythewood is láthatólag jobban érzi magát olyankor, amikor a szereplői egymással foglalkoznak, és nem az ellenséges katonák testi épségével. A műfaj viszont megkívánja, hogy néha aprítani kell, és ott lesz az egész érdektelen. Legalább A halhatatlan gárda azzal el tud szórakoztatni, hogy megismerteti velünk ezeket az embereket, de hogy mi lesz a szintén a műfaj által megkívánt folytatásban az érdekes, azt már nem tudnám megjósolni.
A halhatatlan gárda július 10-től látható a Netflix műsorán.